„Várunk, reménykedünk, imádkozunk" – Elbúcsúzott a 80 éves Magyar Nemzet
Fájdalmasan szép írással búcsúzott el olvasóitól a Magyar Nemzet. A cikket a lapalapító Pethő Sándor dédunokája, a szerkesztőség tagja, Pethő Tibor jegyzi.
A szerző a Magyar Nemzet lap 80 évvel ezelőtti elindításával kezdi nekrológját, majd felidézi, hogy a történelem kétszer már hallgatásra ítélte a lapot, amely először 1944 márciusában a Gestapo dúlta fel a szerkesztőséget, 1956 novemberében a szovjet bevonulás miatt némult el.
Ezután – hangzik a cikk – a Magyar Nemzet
még a legkeményebb Rákosi-időket is túlélte,
akkor is sikerült búvópatakként megőriznie valami keveset a Magyar Nemzetnek régi önmagából. A késő-Kádár-kor atmoszféráját egy hajdani munkatárs szavaival eleveníti fel: „A Magyar Nemzetnél dolgozni akkoriban rangnak számított. A szakmán belül és kívül egyaránt másképp néztek az emberre, ha azzal kért interjút valakitől, hogy ettől a laptól jött. A Népszabadság a hatalmat jelképezte, a Magyar Nemzet a szelíd, de határozott másságot. Korántsem a nyílt szembenállást a fennállóval szemben, de a nüanszbeli különbséget a hivatalos szemlélettől” – írja.
„A méltatlan történelmi helyzetek fogságából a Magyar Nemzet eddig azonban előbb-utóbb mindig kiszabadul” – folytatja a szerző, majd felidézi az időszakot, amikor gyakorlatilag az Orbán-kormány szócsöveként működött és a hírhedt G-napot, a tulajdonos, Simicska Lajos és Orbán Viktor szakításának a napját, 2015. február 6-át is: „A groteszk, csúfondáros eseményekben bővelkedő napon megszabadulva az egyre fojtogatóbb gyámkodástól, új munkatársakkal kiegészülve visszatértünk hagyományainkhoz. Attól a pillanattól kezdve szellemünk kifejtésének valóban nem volt más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk.”
„A Magyar Nemzet 2015 tavasza óta ostromlott várhoz hasonlított, a hatalom a nagy múltú lap elpusztítására törekedett. Munkatársait máig hívogatták a kormányzati sáncok védelmében dolgozó orgánumoktól, arra biztatva őket, hagyják ott az újságot.
Ígértek vagy fenyegetőztek, ahogy éppen dukált.
Mi lassan megtanultak árnyékban élni. (...) Ezerszerte inkább árnyékban élni, mint kiszáradó, elkérgesedő érzelmekkel sütkérezni a napos oldalon, kíméletlen, erőszakos, kegyetlen és elvakító fényben” – emlékezik a lap utolsó korszakára a szerző.
„A fájdalom belső szava most, az utolsó szerkesztőségi munkanapon, mindennél erősebb. Mégsem búcsúzunk. Elhallgatni sem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk.
Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.
Akit nem hagyhatunk cserben” – zárja sorait Pethő Tibor.
