Tovább durvulhat az Orbán-rezsim – Körösényi András: Eddig a kormány leváltható volt

2018. április 26. 07:00 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

Az Orbán-rezsim vezérdemokrácia, amelyben a vezető karizmája a kulcs. És bár a választási verseny feltételei valóban a Fidesznek kedveztek, önmagában nem magyarázza Orbán Viktor győzelmét. Ehhez a választói vágyakra érzékeny közpolitika és egy Fidesz mögötti társadalmi koalíció megteremtése is kellett – állítja Körösényi András, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének kutatója, a Corvinus egyetem professzora.

– Harmadik kormányzási ciklusát kezdi 2010-es hatalomra jutása óta Orbán Viktor. A Heti Válasz a választások után ezt korszaknak minősítette, ön egy korábbi könyvében rezsimnek. Hogyan tekintsünk hát rá?

– A történelemben valóban vannak korszakok, de én inkább a rezsim fogalmát használom, mert 2010 után gyökeres fordulatot vett a magyarországi politika. Az 1989–90-es rendszerváltás során alkotmányos berendezkedést alakítottunk ki, versennyel, pártokkal, az ahhoz szükséges intézményrendszerrel. 2010 után azonban nem az intézményrendszer változott meg, hanem inkább annak működtetése, a hatalomgyakorlás módja, az, hogy a hatalmon lévők a felhatalmazásukkal miképp, milyen eszközökkel élnek, és azt mivel igazolják. Ugyanakkor megváltozott az alkotmányos berendezkedés is, és ami még ennél is fontosabb, megváltozott a pártrendszer. Gondoljunk csak az úgynevezett centrális erőtérre, ami önmagában sokkal erősebb garanciája a fideszes kormányzásnak, mint az, hogy az Alaptörvény mennyiben más, mint az alkotmány volt. Ezt igazolja, hogy bár az ellenzék is nagyjából annyi szavazatot kap, mint a Fidesz, de azok szétaprózódnak, másrészt a jobb- és baloldali ellenzék, akárhogy szerették volna is oly sokan, nem vált egy tömbbé.

– És a rendszer mindig korrigál. Mert bár példátlan a hatása a közmédiára, amelyben az ellenzék meg sem szólalhat, mégis akadt egy kiskapu, amelyen keresztül a pártok kommunikálhattak reménybeli választóikkal: az óriásplakátok. Ezt felfogván a Fidesz egy kétharmados törvényt módosított feles többséggel. De számos hasonló példa akad.

– Igen, ez a technika a hatalomgyakorlás része. Az sem mindegy, milyen a jog és a politika viszonya. A kettő közti prioritás megállapítása egyfajta küzdelem, ami liberális demokráciában belső ellentmondás: ha mindent a jog szabályoz és jogi testületek döntenek el, akkor a demokrácia kiüresedik. És fordítva is igaz, ha a politika felülírja a jogállami vagy alkotmányos kereteket, mint 2010 és 2015 között, akkor a jogállam sérül. Hiszen kétharmaddal még az alkotmánybírósági döntések is fölülbírálhatók. A politika primátusát tehát a kormánypárt nyers hatalmi szempontból érvényesítette.

Fotó: Merész Márton

 

Körösényi András

az MTA Politikatudományi Intézet demokrácia- és politikaelméleti osztályának vezetője, a Corvinus egyetemi tanára. A szövegben a következő könyvekre illetve cikkekre utalunk:

Körösényi András (szerk.) 2017: Viharban kormányozni: Politikai vezetők válsághelyzetekben. Budapest: MTA TK, 2017. 1-286.

 Körösényi András (2017): Weber és az Orbán-rezsim: plebiszciter vezérdemokrácia Magyarországon. Politikatudomá nyi Szemle, XXVI/4. 7-28. Körösényi András (szerk.) (2015): A magyar politikai rendszer – negyedszázad után. Budapest: Osiris – MTA TK Politikatudományi Intézet. 1-428.o. 

 

– Már az első Orbán-kormány idején, 1998 és 2002 között is volt ilyen kísérlet, s bár nem volt kétharmada, mégis előállt a háromhetenkénti parlamenti ülésezéssel.

– Igen, de az házszabályszintű ügy volt.

– De a politika fölül akarta írni a jogot.

– Kétségtelenül, ám abban semmi furcsa nincsen, hogy a jogszabályokat a politika alakítja. Ami új, hogy 2010 után már nem volt ennek semmilyen korlátja: elvileg a politikának a jog fölött primátusa van abban az értelemben, hogy a népszuverenitásból következő hatalma alapján alkotmányozhat, az alkotmány pedig a jogrendszer csúcsa, de ez az alkotmányozás nem teljesen önkényes, vannak korlátai. Ez a korlát tűnt el, benne az önkorlátozás képességével is.

– Ez az abszolút hatalomgyakorlás?

– Megfigyelhető ilyen irányú hajlam. Korábban, a rendszerváltozás elveiből következően valóban volt egyfajta tisztelete az alkotmányosságnak, és az Alkotmánybíróságnak – az én ízlésemhez képest – túl nagy is volt a hatalma a politikával szemben, de ez most a másik véglet. A hatalommegosztás intézményeinek élén állók kiválasztásában persze mindig is a kormánytöbbségnek volt nagyobb szava, de mégiscsak volt valamiféle konszenzuselv. Ez eltűnt. És ez a cezúra, amit 2010 hozott el, nem csak a jog szempontjából az. Más az emlékezetpolitika, más a múlt megítélése, például a ’89–90-es rendszerváltásnak az addigi kedvező megítélése relativizálódott, és a korszaktól való elhatárolódás még az Alaptörvényben is megjelent. Csakhogy ezt a hatalomgyakorlást elfogadják az emberek, tehát van legitimációja.

– Noha a skála egyik oldalán a nyugati típusú liberális demokráciák állnak, a másik végéig széles az út: hova lehetne sorolni az Orbán-rendszert? Tovább durvulhat a rezsim?

– Igen, ez a lehetőség fennáll. A 2014 utáni ciklus is számos ügyben keményebb volt, mint az azt megelőző négy év. Pedig 2014-ben is sokan a konszolidációt várták, azt, hogy akkortól jön a berendezkedés, a kialakult helyzet megszilárdítása, az eredmények stabilizálása, a rendszer elfogadtatása azokkal is, akik annak nem kedvezményezettjei. Ez nem így lett, továbbra is fennmaradt a permanens válságállapot, illetve válságnarratíva. 2015 óta ez a migránsválság. Az illiberális állam gondolata pedig, amit maga Orbán Viktor vetett föl, afféle varázsszóvá vált, amivel mindent meg lehet magyarázni, holott máig sem lehet pontosan tudni, mit is jelent. Én némileg relativizálnám a magyarázó erejét, hiszen most is sok liberális, alkotmányos garancia működik, holott diktatúrákban ezek nem szokásosak. Van szabad sajtó, van gyülekezési jog, szólásszabadság, a bírák az ítéleteikben függetlenek. Mert bár abban valóban van változás, hogy a bírósági rendszert hogyan igazgatják, de az állam sorozatban veszíti el a pereket mondjuk a Soros-hálózathoz sorolt szervezetekkel szemben. Visszatérve az eredeti kérdéshez: vannak olyan politikatudományi kutatások, amelyek a liberális demokrácia idealizált jegyeit, kritériumait vizsgálják, és e tekintetben Magyarország 2010 óta évről évre fokozatosan visszacsúszik. A kedvezőtlen változások ugyanakkor összeadódhatnak, kumulálódhatnak egy irányba. Sokak szerint Magyarország már csak egy nagyon gyenge demokrácia, mások szerint hibrid rendszer, ami részben demokratikus, részben autokratikus jegyekből áll. De hogy ezen a skálán egész pontosan hol vagyunk, nem tudom.

– Ön a hibrid felé hajlik?

– A hibrid jelző megmutat fontos változásokat, de azt nem, hogy milyen is az Orbán-rezsim belső logikája. Az szerintem egy másik dimenzióban mozgó fogalommal írható le, a vezérdemokráciáéval. A hangsúly ugyanis nem csak az intézményrendszer működésén van, hanem azon is, hogy azt milyen legitimáció támasztja alá. Fontos tehát a politikai vezető személyébe vetett bizalom is. A választás tulajdonképpen a vezető karizmáját igazolja vissza, a hatalmon lévők elfogadását erősítik meg az emberek, tulajdonképpen egyfajta közfelkiáltással. A plurális demokráciával szemben, ahol a pártok különböző programjai vetélkednek, ebben az esetben a személy a fontos, a retorikája, performance-a. Ez a vezetők versenye, amelyben a személyes bizalom a fontos, ezt láttuk az Egyesült Államokban is Donald Trumppal. Leginkább a populista vezetők képesek mobilizálni az embereket, ők tudják megragadni a fantáziájukat. Orbán Viktor azon vezetők egyike, akik a legelsők között képviselik ezt az új politikai modellt.

Fotó: Merész Márton

– Tanulmányában arra utal: ahhoz, hogy tartósan megmaradjon a vezér népszerűsége, állandó harci készültségre van szükség.

– Igen, permanens válságnarratívára. Max Weber azt írta száz éve, hogy a válság termeli ki a karizmát.

– De a migránsválság, nemrég publikált könyvük egyik kulcsfogalmával élve, konstruált válság.

– A fő kérdés a válság tudata. A válságban ugyanis az emberek elbizonytalanodnak, hiszen nem működik az, ami addig működött, és akkor megmentőt keresnek. A válság bizonyos értelemben mindig konstruált. A politikában a valóság soha nem magától értetődő, vannak kemény tények is, de ezeknek eltérő politikai jelentést adnak a különböző politikai szereplők. Nézzük például a 2008 őszén kitört globális pénzügyi válságot. Míg a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány ezt szűken értelmezte, átmenetinek és IMF-hitellel és költségvetési megszorításokkal orvosolhatónak tartotta, azaz a válságot konvencionális módon értelmezte, addig az őket követő Orbán Viktor egy szélesebb válságnarratívába helyezte. Ezek szerint nemcsak a magyar költségvetés került válságba, hanem az egész addigi neoliberális közgazdaságtani paradigma. Az Orbán-kormány ezzel igazolta az úgynevezett unortodox gazdaságpolitikai lépéseit, amelyek végén valóban kivezették az IMF-hitelt. A radikális közpolitikai irányváltást egy olyan válságnarratívával igazolták, amely szerint az egész korábbi, két évtizedes korszak tévút volt, zsákutca, ami válsághoz vezetett. A cezúraigényt jelzi, hogy a parlamenten kívüli jobboldali mozgalmak már 2006 őszétől új alkotmányt követeltek, mert a régi „megengedte”, hogy Gyurcsány Ferenc „az elhazudott és elcsalt” választások után is miniszterelnök maradjon. Ez a válságnarratíva tovább erősítette a politikai polarizációt és a már amúgy is erős törzsi jellegű politikai szembenállást.

– De ez is az első Orbán-kormány bukásához köthető. Hiszen a haza nem lehet ellenzékben.

– Bár kettőn áll a vásár, valóban, Orbánnak folyamatosan volt egy ilyen polarizációs stratégiája. Így aztán ő egyesítette az addig fragmentált jobboldalt az egységes MSZP–SZDSZ-szel szemben. A jobboldal egységesítésében nemcsak a koalíciós partnereket szalámizta le, hanem a polarizációs stratégiával a saját tábor kohézióját is erősítette. Ugyanakkor ez a folyamat most már veszélyes irányba halad a sorosozással, a listázással, mert az „ők” fogalma lassan a hazaárulókéval lesz egyenértékű.

– Igen, de hogyan tartható fenn a konstruált válság, miközben valós válsághelyzetek sora tapasztalható; elég csak az egészségügyre gondolni?

– Azt, hogy az egészségügy válságban van, ma már kevesen vitatják. A hangsúly azonban a migránsellenes kampány szervezettségén van, azon, hogy a kormány csak ezt az egyetlenegy témát helyezte a középpontba, és évek óta minden erről szól: ehhez képest minden más ügy másodlagossá vagy harmadlagossá vált. És lényeges, hogy van ténybeli alapja, mert bár igaz, hogy Magyarországon egyetlenegy migráns sincs, de tagjai vagyunk az Európai Uniónak, és az EU-ba milliós nagyságrendben jönnek. A kötelező kvótaelosztás pedig nem fikció, hanem létező politikai törekvés. És azt, hogy a migránsválság a szavazókat megragadó téma, mutatja az olasz, a német, az osztrák választások eredménye.

– De ezek célországok.

– Igen, de a helyzet még bonyolultabb, hiszen Németországban 2015-ben sokan még be akartak fogadni migránsokat, de aztán ott is megváltozott a közvélemény. Orbánnak e téren jó volt a politikai érzéke.

– Eltérő kultúrájú társadalmakban is előretörnek a populista nézetek, de azért egy közös dolog mégis felfedezhető mindegyik esetben: a vidék és a város kettéválása. Ez volt igencsak szembetűnő a mostani magyarországi választáson is. Miért?

– Bizonyosan van egyfajta új politikai törésvonal, ami a globalizáció és a multikulturális piacgazdaság, illetve a partikuláris, lokális, tradicionális közösség és kultúra közt feszül. A nagyvárosi kultúra sokkal nyitottabb vagy színesebb, szélesebb Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, ráadásul még etnikailag is vegyes. Budapest vagy Közép-Európa nem ilyen. Nyugat-Európa a korábbi évtizedek bevándorlása miatt jelentős mértékben multikulturálissá vált, míg a mi régiónk nem. A kelet-európaiak, a visegrádi országok részben azért politizálnak e téren másképp, mert ez homogén, fehér, keresztény kultúra, ami számára a tömeges bevándorlás kulturális sokkot jelent. Ugyanakkor a nagyvárosi kultúra itt is sokkal nyitottabb, mint a vidéki.

– Magyarországon mindig is volt vidék–főváros-szakadék.

– Igaz, de ennek a szerepét sokan eltúlozzák. Budapesten is a Fidesz a legerősebb párt, csak összefogással tudott több kerületet megnyerni az ellenzék. De összességében igaz, hogy nagyobb a Fidesz győzelme a kisebb településeken és a kevésbé iskolázottak körében.

– Az információhoz való hozzáférés is nagyon eltérő.

– Kétségtelen, de az, hogy az informáltság hogyan hat a szavazói viselkedésre, nem egyértelmű. Hiszen a legnagyobb nézettségű RTL Klub mindenhol van, az Indexet is mindenhol lehet olvasni, amivel csak arra szeretnék utalni, hogy inkább azok az informáltabbak, akik politikailag érdeklődőbbek. Az érdeklődésből, az informáltságból azonban gyakran az erősebb pártosság következik, nem pedig a nagyobb politikai nyitottság.

– Leváltható-e ilyen játékszabályok mellett a rendszer, vagy a keretek már csak díszletek, amelyeket a Fidesz saját kedvére alakítgat?

– Valóban, a Fidesz megpróbál minden hatalmi előnyt kihasználni és tágítani is ezeket.

– Az EBESZ jelentette is, hogy nagyon-nagyon egyenlőtlenek voltak a feltételek.

– Soha sehol nincsenek egyenlő feltételek. Vannak olyan országok, ahol tényleg van komoly közszolgálati média, ám bizonyos szereplőket politikai okokból nem jelenítenek meg, mondjuk azért, mert a hagyományos, bevett pártok nem tartják őket szalonképesnek. Ami pedig a kereskedelmi médiát illeti, Trump például az alapvetően demokrata párti amerikai sajtóval szemben nyert. Ahogy Orbán is 1998-ban. A hazai kampányra visszatérve: úgy vélem, hogy nem áll az a gyakori állítás, hogy csak kormánypárti média volt a kampányban, sőt, gondoljunk a két országos napilapra, a négy vagy öt hetilapra, egy sor internetes lapra és több kisebb tévécsatorna mellett az említett RTL Klubra. Ami viszont igaz, hogy a megyei napilapok kormánypártiakká váltak, és a korábban csak állami befolyás alatt lévő közszolgálati média tényleg propagandagépezetté alakult át. Azt most teljesen lehetetlennek gondolom, hogy egy fordított őszödi beszéd elhangozhasson a közrádióban vagy hogy kirobbanhasson a Magyar Időkben egy új Tocsik-ügy. Igaz, a közszolgálati média nézettsége, hallgatottsága alacsony. Összességében úgy vélem, a médiahelyzet önmagában nem magyarázza meg a Fidesz választási győzelmét.

– De a médiahelyzeten túl más keretfeltételekben is a kormánynak lejt a pálya.

– Az biztos, hogy olyan szabályokat érvényesít a kormány a hatalmi helyzetével visszaélve, amelyek előnyösek a számára. De azzal nem értek egyet, hogy ezek olyan súlyúak, amelyek eleve megmagyaráznák a választási győzelmét. Nem ezen múlott a Fidesz kormányzása. És az is jól látszik – és ezért is gondolom, hogy a rendszer jól megközelíthető a vezérdemokrácia fogalmával –, hogy nagyon erősen törekszik a választási legitimációra. Az Orbán-rezsimnek nagyon fontos, hogy az emberek rá szavazzanak, minél nagyobb számban. Nézze meg, mit csinált Hódmezővásárhely után Orbán Viktor! Nyakába vette az országot, és kampányolt. Én azt hiszem, a migránskampánnyal önmagában nem is lehet megmagyarázni azt a tömeget, amelyet megmozgatott. Vannak közpolitikák, amelyek ugyancsak vonzók, a gazdaságpolitika, az adópolitika, a költségvetési politika, a családpolitika…

– …és a közmunka vagy a családi adókedvezmény.

– Közmunka, adókedvezmény, bizony. Azt szerettem volna csak hangsúlyozni, hogy a közpolitika megpróbál az emberek bizonyos vágyaira reagálni számukra fontos és nagyon is kézzelfogható területeken, amelyek messze túlmutatnak a kampányban középpontba állított migránstémán. És a kormány korrigál, ha kell, emlékezzen csak a vasárnapi boltzárra. Tehát a közvélemény, a választók korlátot állítanak az önkényességnek, s erre a korlátra a kormány nagyon is odafigyel, mert kulcsfontosságú számára a többségi támogatás, a választási legitimáció.

– Újra kérdezem: leváltható a Fidesz?

– Nem tudjuk a jövőt, csak azt, hogy semmi sem tart örökké. A politika eléggé kiszámíthatatlan. Orbán zsinórban még csak a kilencedik évét kezdi meg. Margaret Thatcher, Helmut Kohl vagy De Gaulle, Tony Blair hosszabb ideig volt folyamatosan hatalmon, és hát az ő idejükben is nagyon frusztrált volt az ellenzékük. S bár én úgy vélem, hogy az Orbán-rezsimben eddig a kormány leváltható volt, ezt megnehezítheti, hogy az újabb szupertöbbséggel a kormánypárt előnyei könnyen kumulálódhatnak.