Sokkal mélyebb a probléma a zaklatási botrányokkal, mint elsőre látszik

Korszakváltás küszöbén állunk? Olyan világ jön, amelyben nem divat beszólni a nőknek, nem menő alázni, a főnök nem él vissza a hatalmával? Megkérdőjeleződik a férfi elvű társadalom? Az empátia, az őszinte kibeszélés ideje következik? Az optimizmus jogos, de olykor túlzó. Magyarország konzervatív struktúrákat őriz, nagymértékű a nők izolációja. Bár privilégiumnak tűnik például a gyes intézménye, konzervál szerepeket és értékrendet.

2017. november 18., 07:50

Szerző:

– Sok a véletlenszerű elem abban, hogy ekkora port vert fel a színházakban történt abúzus − véli Herczog Mária szociológus. – Sajnálatos módon a gyerekekkel szembeni bántalmazások, szexuális zaklatások – például legutóbb a bicskei gyermekotthonban és a csepeli bentlakásos iskolában történtek – nem váltottak ki ekkora érdeklődést, utánuk nem derült fény újabb esetekre.

Pedig a történetekben nincs sok különbség: a Burattino iskolában például 35, döntően roma fiú áldozat volt, az ő igazukban, úgy tűnik, még az ügy bírája sem hitt igazán. Az áldozathibáztatás általánossá vált Magyarországon, nagy a baj a hazai bántalmazásos ügyek megítélésével. Olvasva a Facebook-kommenteket, Herczog Mária attól tart, hogy a most napvilágra került esetek nem járulnak hozzá az ügyek tisztázásához: nem pusztán két ember konfliktusára szűkülhet a történet, félő, hogy csak a színházi szcénára húzzák rá a botrányt.

− Beárazhatják az emberek, hogy a színészek ledérek, náluk ez így megy – teszi hozzá.

Zsolt Péter médaszociológus emlékeztet rá, hogy Harvey Weinstein producerhez kötődik a lavina elindulása.

− Elképzelhető, hogy ha egy nagy tudóshoz kapcsolódott volna, akkor nem pörögtek volna tovább az események, de az is, hogyha egy Weinstein típusú emberről John Fitzgerald Kennedy idejében derül ki, hogy erőszakoskodott, akkor arról egész egyszerűen nem írt volna egyetlen médium sem. Az, hogy a művészvilágból robbant a téma, s a mai médiakörnyezetben, alighanem feltétel volt. De kellett még egy harmadik elem is: az igazságtalanságokkal, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatban más-más okból, de az amerikai és a magyar társadalom is elég érzékeny mostanság – magyarázza.

A Kerényi-történet egy blogon, a Marton-sztori pedig egy Facebook-videóban jelent meg először. Vajon csak praktikus szempontokat mérlegeltek a lavina elindítói, amikor nem a „hagyományos” sajtóhoz fordultak? Zsolt Péter médiaszociológus szerint azért történt így, mert „a blog és a Facebook kéznél van”.

− Egy nagyon komoly szűrő iktatódik ki ezáltal. Ha valaki eldönti, hogy a nyilvánosság elé tárja a történetét, akkor már aligha vesződik azzal, hogy egy újságírót, vagyis egy közvetítőt – médiumot – találjon.

A médiaszociológus úgy látja, a hagyományos médiumok tematizálási pufferszerepe megszűnt. Ennek lehet örülni és lehet miatta bosszankodni, de abban, hogy miképp kell beszélni dolgokról, továbbra is a hagyományos médiumok a mintaadók.

A probléma sokkal mélyebb, mint amennyi belőle első blikkre látszik. Herczog Mária szerint a nők névviseléséről, az otthoni munkamegosztásról, a családon belüli nemi szerepekről szóló kutatásokból kiderül, hogy Magyarország nagyon konzervatív struktúrákat őriz, nem vallási okokból. Nálunk nagymértékű a nők izolációja. Bár privilégiumnak tűnik a gyes intézménye, de egyúttal szerepeket és értékrendet konzervál: az anyáknak boldogoknak kell lenniük, hogy otthon maradhatnak, ám közben lelkiismeret-furdalás gyötri őket, mert nem dolgoznak, vagy nem elég boldogok, másra is vágynak. Ugyanakkor a partnerüknek kétszer annyit kell dolgoznia, hogy megélhessenek. Ha viszont nincs gyerekük, akkor önzők, karrieristák. A befelé fordulás, a társadalmi izoláció is jellemző ránk. A magyarok inkább családon belül barátkoznak: míg fiatalkorban szinte általános a bulizás, a barátok összejárása, addig családos kapcsolatokban mindez gyakran elmarad. Kevés a nyílt kommunikáció, viszont azonnali az ítélkezés, a minősítés.

− A botrány arra lenne jó, hogy próbáljuk meg a fogalmakat tisztázni, a viselkedési normákat újrafogalmazni. Igyekezzünk megérteni, hogy kit mi bánt, hogy nem szabad azonnal ítélkezni. Magyarországon még ma is sokan értelmetlen szabálynak tartják, hogy a gyerekeket nem szabad az iskolában megütni. Az fel sem merül, hogy lelkileg sem szabad bántalmazni, megalázni őket. Sokkal messzebbről indulnék a megértési folyamatban, és a végén jutnék csak el a zaklatásos ügyekhez – magyarázza Herczog Mária.

− A zaklatások általában szervezeti keretek között történnek. Jelen esetben nagy presztízsű oktatási, színházi szervezetek adtak ehhez hátteret – mondja Nagy Beáta közgazdász-szociológus. Szerinte sokáig a szervezetkutatók is úgy gondolták: szervezeti keretek között a szexualitásnak nincs helye. A botrány most azért tört ki ennyire elementárisan, mert nyilvánvaló, hogy ez a nézet nem állja meg a helyét. A történetek ott munkáltak elrejtve, elnyomva a mélyben, és igen sok ember érintett volt. A szociológus szerint a lavinaszerű folyamat azért is indult el, mert valaki arccal és névvel vállalta, hogy áldozat volt, példát mutatott másoknak. Akik elszenvedték a sérelmeket, most azt látják, nem feltétlenül lehet megúszni a botrányt, a zaklatók ugyanis lebuktak. Ez megerősíti az embereket abban, hogy merjék jelezni, ők is áldozatok voltak.

 

Névvel vagy anélkül?

A mainstream sajtó, beleértve az online médiumokat, óvatosan, kezdetben az érintett nevének említése nélkül írt a zaklatási ügyekről. A közösségi oldalakon viszont bátrabb volt az erről szóló diskurzus. Vajon ennek oka csak a „hagyományos” sajtó jogkövető magatartásában keresendő?

Zsolt Péter médiaszociológus szerint a hagyományos sajtó jogkövetői hajlama aligha kíván magyarázatot, hiszen őket könnyebb beperelni.

– A hagyományos sajtó etikusabb is – mondja. – Nem feltétlenül írja ki még akkor sem a nevet, ha erre engedélyt kap. Ez jogilag rendben volna, de az engedélyt adó nem biztos, hogy tisztában van a következményekkel, míg a profi újságírótól elvárható, hogy védje a naiv polgárt. Woodward például először nem akarta megnevezni a Watergate-botrány kiszivárogtatóját, még akkor sem, amikor az idős embertől engedélyt kapott. Még annak is utánajárt, nem szenilis-e az illető, tudja-e, milyen helyzetbe hozza ezzel a családját, hagyott időt az átgondolásra. A harmadik ok: bár növeli a hírértéket a beazonosítható forrás, ha egy médium hiteles a fogyasztói közt, erre nincs is szükség. A nevek kiírása annál inkább elhagyhatatlan, minél kevésbé bíznak az emberek az adott felületben. Márpedig a közösségi média felületei elég megbízhatatlanok. Ez a média a hitelességet a személyességből nyeri. Azért hiteles, mert azzal történt, aki elmeséli.

 

Mácsai Pál színházigazgató a Zoom.hu-nak azt mondta, a férfielvű társadalom kérdőjeleződik most meg világszerte. Nagy Beáta szintén úgy látja, a patriarchális társadalom hatalmi viszonyai tükröződnek vissza a történetekben. A szociológus szerint a versenyszférában, az angolszász nagyvállalati kultúrában általában figyelnek az abúzus veszélyeire, hiszen vállalati eredményességük szempontjából sem engedhetik meg maguknak, hogy falaik között ilyen eset történjen. Vállalati politikát dolgoznak ki, a belépő új kollégáknak kötelező tréningeken részt venniük, ahol felhívják a figyelmüket arra is, hogy szexuális zaklatási ügyekben hova fordulhatnak és hogyan kell eljárniuk. A szervezetek és munkahelyek felelőssége ugyanis, hogy zaklatásmentes munkahelyi környezetet biztosítsanak.

− A közszféra szemlátomást kevésbé érzékeny arra, hogy az abúzust meg kell előzni. Az ilyen ügyekben gyakran nagy a cinkosság, az összekacsintás – teszi hozzá.

Az Egyesült Államokban a törvények a szexuális zaklatás két formáját különböztetik meg. Az egyik a „valamit valamiért” (quid pro quo) elv alapján zajlik: a zaklató azt közli az áldozattal, hogy „ha kedves leszel hozzám, segítek előbbre jutni”. A szociológus szerint ez illik a színházi botrányokra. A másik az „ellenséges munkakörnyezet” megvalósulása: az áldozatnak olyan képeket kell néznie, olyan történeteket vagy vicceket hallgatnia, amelyeknek szexuális töltete van, és őt zavarja. Nagy Beáta szerint a munkaadóknak kötelessége lenne fellépni annak érdekében, hogy ne legyen ilyen munkakörnyezet.

Herczog Mária a zaklatási ügyekben elsősorban nem büntető, hanem békéltető eljárást tartana szükségesnek.

− Az áldozatoknak és az elkövetőknek vagy azok képviselőinek le kellene ülniük egymással, meghallgatni a másik gondolatait, érzéseit, és a zaklatóknak meggyőző bocsánatot kellene kérniük. Nem keresztre feszítés vagy kínzás ez, hanem olyan beszélgetés, amelynek célja az őszinte, tevőleges megbánás, az érzelmi jóvátétel. Ez a lényege az úgynevezett resztoratív folyamatnak – mondja. (A resztoratív szemlélet a szabályszegést a közösség és az elkövető közötti konfliktusként értelmezi, a büntetés kiszabása helyett a felelősségvállalást, a jóvátétel felajánlását tartja fontosnak – A szerk.)

Zsolt Péter amiatt aggódik leginkább, hogy a konkrét esetek nem válnak civilizációnk hasznára.

− Ha nem tudjuk általános bölcsességgé konvertálni az eseteket, akkor elvész a kegyelmi pillanat. Hamarosan ugyanis a közönség belefásul ezekbe a történetekbe, így a közmorál még alacsonyabb szintre kerülhet, mint ahol a lavina megindulása előtt volt. Elszaporodnak majd az érdekből vádaskodók, a hitelesség minden történettel kapcsolatban egyre komolyabb kérdés lesz, a bizonyíthatatlanság miatt egyre kevesebb oka lesz félni az erőszakoskodóknak, a valódi áldozatok megszólalásának pedig megnő a kockázata. De más veszély is van: egyes megvádoltak öngyilkosok lesznek, mint Wales volt minisztere, a munkáspárti Carl Sargeant.

Szerinte e negatív spirált egyedül egy fejlett média, valamint a különböző intézményeinkben kialakuló, az eseteket intimen kezelő etikai bizottságok eljárásrendjei állíthatják meg.

De a tisztázást ki lehetne terjeszteni más esetekre, akár Trianon, a rendszerváltozás vagy a holokauszt ügyében is le kellene ülnünk egymással, és tisztázni közös dolgainkat, emlékeztet Herczog Mária. Állítja: ha nincs tisztázás, tovább fog romlani az emberek közérzete, mert hiányzik a katarzis, a megbékélés, egymás megértésének és elfogadásának lehetősége.

− A katarzist pedig a kibeszélés hozza. Hogy meghallgatjuk egymást, és nem kérdőjelezzük meg a másik érzelmeit. Ha ő úgy érzi, megalázták, nem mondhatom azt, hogy ez nincs így, én a saját érzéseimről, szándékaimról tudok számot adni.