Siralmas a helyzet - Összeomlott a magyar szakképzés

2018. június 10. 16:30 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

Hiába menekítik ki a jómódú szülők a gyerekeiket idejekorán hat-nyolc osztályos gimnáziumokba, egyházi középiskolába, az állami iskolákból és a szegregált szakképző intézményekből kikerülő, írni-olvasni nem tudó tömegek előbb-utóbb feloldhatatlan szociális feszültséget és megoldhatatlan gazdasági problémát okoznak.

Ha az ember Miskolc környékén autózik télen, azt tapasztalja, hogy sűrű, kékesszürkés füst üli meg az utcákat. Büdös és fojtogató, nincs menekvés előle. Még a jobb módban élőket sem kíméli. A füstöt nem érdekli, hol húzódik a szegények lakta utcák határa, hol kezdődnek a gazdagok házai. A füst csak jön, feltartóztathatatlanul. Miskolc közvetlen szomszédságában van ugyanis az ország egyik legnagyobb nyomortelepe, a Lyukóvölgy. Innen ömlik a füst a kidőlt-bedőlt falú házak kéményeiből, mivel Magyarország a 21. században képtelen megoldani azt a nem túl bonyolult feladatot, hogy a szegényeknek téli tüzelőt biztosítson. A rászorulók így azzal fűtenek, amit találnak – leginkább szeméttel. Mivel ilyenkor a részecskeszennyezés brutális mértékű, a városvezetés közömbössége a település jobb módú polgárainak is árt. Miskolc emiatt ugyanis Magyarország egyik legszennyezettebb települése.

Ahogy a füst nem kímél senkit, úgy fog rövid időn belül az egész országra ránehezedni az oktatási szegregáció problémája. Lassan bekúszik mindenhová. Mert hiába menekítik ki a jómódú szülők a gyerekeiket idejekorán hat-nyolc osztályos gimnáziumokba, egyházi középiskolába, az állami iskolákból és a szegregált szakképző intézményekből kikerülő, írni-olvasni nem tudó tömegek előbb-utóbb feloldhatatlan szociális feszültséget és megoldhatatlan gazdasági problémát okoznak. Hosszú távon nem lehet megúszni azt, ha egy ország ilyen tömegben bocsát ki fiatalokat írás-olvasási és számolási készségek nélkül, akik előtt a munkaerőpiac bizonyosan nem nyílik meg.

A borsodi településeket járva az egyik nagyobb város általános iskolájának igazgatójával beszélünk, aki a nyugdíjas éveire készül. Ahhoz, hogy nyilatkozhasson, az állami intézményfenntartó engedélye kellene – amit úgysem kapnánk meg –, ezért a nevét inkább nem írjuk le. Amikor arról kérdezzük, mit tapasztal a felső tagozatosok beiskolázásánál, mi a véleménye a környék szakképző intézményeiről, azt feleli, hogy ez a depressziós világ az ipar összeomlásával van összefüggésben.

Fotó: FORTEPAN / BAUER SÁNDOR

– Elöregedett a lakosság, csak a cigány családokban vannak iskoláskorú gyermekek – mondja. Az ő vállát pedig aktuális problémák nyomják. Szaktanárhiánnyal küszködnek, jövőre három kolléga is nyugdíjba megy. Az utazó tanárokkal nem lehet megoldani a gondokat, mert ők nem maradnak ebédeltetni, nem beszélgetnek a szülőkkel, a gyerekekkel, „csak leadják az órájukat, de egy tantestületben más feladatok is vannak”. Az igazgató sóhajt: az egyházi iskolák persze ezt is meg tudják oldani. De az államiaknak nincs pénzük sem gázfűtésre, sem eszközökre. De nem sírja vissza azokat az időket sem, amikor az önkormányzat volt a fenntartó.

– Valami nagyon megváltozott – mondja. – Én is itt nőttem fel. Negyven éve négy-öt cigány osztálytársam volt. Hozzánk idomultak. Mi voltunk nekik a példa, és jóravaló emberek lettek. Ez később is így volt még, én is ide járattam a gyerekeimet. De most? Ebben az iskolában addig volt jó a cigány gyerekeknek, amíg idejártak a magyar gyerekek is – mondja, hozzátéve, a munkahelyek megszűnésével a családok száma is megfogyatkozott, leginkább a cigányok maradtak. – A hetvenes években öröm volt a putris gyereket tanítani, annyira akartak, annyira motiválhatók voltak. De most nem akarnak tanulni. A szülőknek manapság nem érték, amit mi közvetítünk, nem érték maga a tanulás. Régen törekedtek, akartak, mentek előre. De a rendszerváltáskor első körben ők kerültek lapátra. Annak idején három műszakban jártak innen dolgozni Miskolcra az emberek, a buszok mindig tömöttek voltak. Ma közmunka van. Egyik nap jöttem be az iskolába, és néhány alsós kisgyerek feküdt az iskolaudvaron, nevetgéltek. Mondtam nekik, keljenek fel azonnal, hisz megfáznak. „Közmunkásat játszunk, fekszünk az árok szélén”, ezt felelték. És amikor nógatom őket, hogy tanuljanak, és kimegyek a szülőkhöz, azt mondják nekem, „Hagyjon már annak a gyereknek békét! Majd tolja a furikot hetvenezerért!”

Az igazgatótól megtudom, hogy az iskolájukból jellemzően a környék szakiskoláiba mennek a gyerekek. Sorolja az iskolaneveket, akad köztük egyházi, alapítványi és állami fenntartó.

– Nem hisznek abban, hogy a tanulás jobb életet hozhat nekik. A lányoknak az általános iskola befejezése után egy-két éven belül gyerekük lesz, az biztos – teszi hozzá. Elmondja azt is, hogy a végzős nyolcadikosokat ösztöndíjakkal csábítják a különböző szakiskolák, ami nagy segítség a családoknak, de az ösztöndíjért nem kell teljesíteni. Olyat is hallott, hogy megállnak a gyerekek az iskola kapujánál, kiadják nekik az ablakon a jelenléti ívet, hogy írják alá, aztán mehetnek, ahová csak tetszik.

Jártunk a környék két szakképző intézményében is.

Tanítási idő volt még, de gyerekeket nem láttunk egyik iskolában sem. A szakiskolák pedagógiai kudarcaiért az általános iskolára mutogatnak vissza a tanárok.

– A felső tagozaton bomlik meg a rend. Ott valahogy elgörgetik a nyolcadikig a gyereket, miközben semmit nem tud. Menthetetlen a helyzet. Értő olvasás nincs, problémamegoldás nincs. Pedig csak az alapokra tudjuk a szakmatanulást építeni, ezt kéne belátni az általános iskolában. Ha nem tanítjuk meg őket, akkor tíz év múlva tízfalunyi ember lesz itt, akik vagy éhen halnak, vagy elmennek rabolni – mondja egy szakiskolai pedagógus. A legtöbb iskolában meg sem próbálják a hozott hátrányokat korrigálni.

– Ezek a gyerekek olyan szegénységből jönnek, hogy nem merek előttük szendvicset enni. Csokit akkor látnak, ha mi itt az iskolában adunk nekik. Ide magyarok, jobb képességűek nem jönnek. Csak az elesett szegény gyerekek – érzékelteti a helyzet súlyosságát egy másik pedagógus, aki egyébként örül annak, hogy csökkentették a közismereti tárgyakat a szakiskolában, mert a kétkezi munka apró sikerélményeket ad a gyerekeknek, így valamivel könnyebb őket motiválni. A 16 évre csökkentett tankötelezettség miatt szinte kivétel nélkül minden szakiskolában érzékelik a lemorzsolódás növekedését.

Az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának szakemberei már kimutatták a lemorzsolódás mértékét:

míg 2011-ben a 17 évesek 98 százaléka bent volt valamilyen középfokú iskolatípusban, addig ez az arány 2016-ra 85 százalékra csökkent. A tankötelezettség korhatárának leszállítása az ország legszegényebb régióiban okozta a legnagyobb károkat: Borsodban és Nógrádban a fiatalok 20 százaléka hagyja el a közoktatást végzettség nélkül.

– Fel kell számolni a gyűjtőiskolákat! Ez nem csak a romáknak rossz – mondja egy helyi vállalkozó, aki részben munkaerő-közvetítésből él. Ha valahol nagyobb építkezés van, idényjellegű munka, akkor ő körbejár a környéken, és összeszedi azokat az embereket, akiknek van megfelelő végzettségük az adott munkához. Régen ez olajozottan ment: mindig voltak olyan fiatalok, akiket ki tudott közvetíteni ilyen-olyan vállalkozásokhoz. Egy ideje azonban azzal szembesül, hogy a szakiskolából kikerülő fiatalok tudása drámai mértékben romlik, semmihez sem értenek, a legelemibb írás-olvasási feladatok sem mennek nekik. Ő gyűjtőiskoláknak nevezi ezeket a zsákutcás, sehová nem vezető szakképző iskolákat, ahol szinte semmire nem tanítják meg a tanulókat.

– Látom a papírján, hogy kőműves. Elvégezte. Papírja van róla. De a nevét sem tudja leírni. Nem túlzok. Így nem vihetem el a munkára – mondja, hozzátéve: egyszer a közmunkának is vége lesz, és akkor ki tudja, hová kerül majd ez a sok képzetlen ember. A munkaerő-közvetítővel minderről egy olyan borsodi kisvárosban beszélgettünk, ahová Kárpátaljáról hoznak dolgozni embereket.

Köllő János közgazdász a Munkaerőpiaci tükör 2016 című kötetében rámutat arra, hogy „az elmúlt negyed században drámai mértékben megváltozott az érettségit nem adó szakmunkásképzésben végzettek foglalkozási összetétele”. Már a kilencvenes években is jellemző volt, hogy sokan segéd- vagy betanított munkát végeztek szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebükben, azonban ez az arány „2016-ra a teljes gazdaságban (a közmunkásokkal együtt) 46 százalékra, a száz főnél többet foglalkoztató vállalatoknál pedig (közmunkások nélkül) 52 százalékra nőtt”. Köllő János a 2011 és 2016 közötti időszakot részletesebben is bemutatja a kötetben, és amit tapasztaltunk Borsodban, az visszaköszön a számokban: a szakiskolában végzettek közt 2011 és 2016 között 2,4 százalékról 6,2 százalékra nőtt a közmunkásként dolgozók aránya. Az érettségit nem adó szakiskola tehát a magyar oktatási rendszer szelekciós mechanizmusai miatt azoknak a zömmel nagyon szegény, tanulási kudarcokkal érkező gyerekeknek a gyűjtőhelye, akik máshová nem kellettek.

Ezt a szakképzést szeretné a kormány megerősíteni. A jelek szerint azonban semmit sem tanult az elmúlt nyolc év hibáiból, amelyek káros következményei most már a munkaerőhiányban és a folyamatosan romló oktatási mutatókban napi szinten jönnek szembe. Orbán Viktoron kívül szinte már alig akad bárki is, aki szerint a megkezdett úton kellene haladni. Az érettségit nem adó szakmunkásképzés egyértelmű zsákutca. Ugyanezt állítja az iparkamara is, ha éppen nem a miniszterelnöknek elkötelezett Parragh László elnököt hallgatjuk. Egy néhány éve publikált kutatásban ugyanis azt írják a kamara háttérintézményében dolgozó szakértők, hogy a szakképzett pályakezdők elhelyezkedési esélyeit egyértelműen javítja a nyelvtudás és az érettségi megszerzése. Sőt! A munkanélkülivé válás kockázatát is csökkenti az érettségi megszerzése és a megfelelő szakmaválasztás. Egy idén májusban rendezett szakmai konferencián pedig Gablini Gábor a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége nevében azt mondta: Magyarország nem lesz képes azt a lemaradást behozni, ami a szakképzett munkaerő hiánya miatt alakult ki. Szerinte olyanná kell alakítani a szakképzést, hogy onnan élethosszig tartó tanulásra képes fiatalok jöjjenek ki. Hangsúlyozta, Magyarországon az érettségi megszerzését kellene az alapfokú minimumnak tekinteni. Ugyanezt fogalmazta meg Benedek András, a Magyar Pedagógiai Társaság Szakképzési Kollégiumának elnöke is. Ehhez képest az állam még extra ösztöndíjakkal meg is támogatja azokat a fiatalokat, akik a zsákutcás képzést választják az érettségi helyett.

Mit mond minderre Palkovics László, aki az innovációért felelős miniszterként a szakképzést is felügyeli? Egy nemrégiben adott interjúban arról beszélt, hogy a szakképzésben „az első és legfontosabb” az, hogy „megértessük a szülőkkel és a gyerekekkel: szakembernek, szakmunkásnak menni ugyanolyan perspektivikus, mint a felsőoktatásban tanulni”.

Mert a szülők ezt, úgy látszik, valóban nem értik: tavaly először történt meg, hogy gimnáziumba jelentkeztek a legtöbben, vélhetően nem függetlenül attól, milyen rohamtempóban hanyatlik a szakképzés színvonala.

A szülőkre és a szakképzés népszerűtlenségére panaszkodott Pölöskei Gáborné, a szakképzésért felelős államtitkár-helyettes is. Csakhogy a szülők pontosan látják, mekkora keresetelőny és munkaerőpiaci biztonság érhető el az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel. Nem véletlen, hogy két éve még az érettségit és szakmát is nyújtó szakközépiskola volt a legvonzóbb, de az Orbán-kormány nekiesett ennek az iskolatípusnak: a tavalyi tanévtől a szakközépiskolát szakgimnáziummá, a szakiskolát pedig szakközépiskolává alakította. Olyannyira gyorsan formálták át a rendszert, hogy azzal megsértették a tanulók alapvető jogait és a jogbiztonság elemi követelményeit az érettségizőknél – ahogy azt vizsgálatában Székely László alapjogi biztos is megállapította. Emlékeztetőül: 2016 szeptemberében vezette be az új rendszert a kormány úgy, hogy két héttel az iskolakezdés előtt még nem lehetett tudni, milyen tankönyvekből kell tanítani a szakgimnáziumok első évfolyamán, mert a végleges szakgimnáziumi kerettantervek még nem készültek el. A tervezett változtatások ellen még a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, Horváth Péter is felszólalt, arra kérve a kormányt, halassza el a szakgimnáziumok bevezetését, mert az új iskolatípusban a diákokat túl korai pályaválasztásra kényszerítik. Emellett azt is kifogásolta, hogy a szakgimnáziumban csökkennek a természettudományos tantárgyak.

Palkovics László a már idézett interjúban semmit nem mondott arról, hogy az általános iskolai képzést hogyan alakítanák át ahhoz, hogy a gyerekek onnan stabil alapkészségekkel jöjjenek ki, nem beszélt a szakiskolai elfekvőket létrehozó szelekciós mechanizmusok megtörésének szükségességéről, és nem ejtett szót arról sem, mennyire nagy hiba volt a közismereti tárgyak drasztikus megvágása a szakiskolákban. Beszélt viszont infrastrukturális megújításról, mert a tantermek, tanműhelyek lepukkantak, vagyis várható, hogy sok pénz lesz fejlesztésre. A kormány már döntött arról is, hogy július elsejével felállít húsz ágazati készségtanácsot, amelyek az oktatás tartalmának megújítását céloznák. Mi sem jellemzi jobban a kapkodó, átgondolatlan és a szakma véleményét lesöprő attitűdöt: három héttel a készségtanácsok indulása előtt nem készült el az a kormányrendelet, amely részleteiben szabályozná ezeknek a testületeknek a létrehozását.