Sárosdi Lilla: Egy ideje arról álmodom, mennyit szenvedhet most Marton

2017. november 9. 07:30 - szerző: Cseri Péter

Nagyon sajnálja Sárosdi Lilla, hogy olyasmiért is meghurcolta a média Marton Lászlót, amit nem követett el. A színésznőt – aki nem akar a szexuális zaklatást elszenvedett áldozatok szószólója lenni – eddig közel négyszázan keresték meg azzal, hogy őket is abúzus érte. Férje, Schilling Árpád szerint, ha egy színházon belül skandallum történik, akkor az intézmény nem zárkózhat el a bűnével. A művészházaspár elmeséli, hogyan bolydult föl az életük, mióta Sárosdi a nyilvánosság elé állt a történetével. Kiderül, miért orrolt meg a színésznőre az egyik legnevesebb színházi rendező, Zsámbéki Gábor, de azt is elárulják, megbocsátanak-e Kevin Spacey-nek, illetve elmennek-e megnézni a Vígszínházba Marton legutóbbi sikerrendezését, A Pál utcai fiúkat. Páros interjú Sárosdi Lillával és Schilling Árpáddal.

– Ön mikor tudta meg, hogy a felesége szexuális zaklatás áldozata lett?

Schilling Árpád: – Akkor, amikor még nem is volt a feleségem. A Krétakörben többször is elmesélte a dolgot, főleg, ha ehhez hasonló színpadi szituáció került elő. Sokan hallottuk.

– Hogyan reagált rá?

Sch. Á. – Az nyilvánvaló volt, hogy ez negatív élmény volt a számára, de én sokáig elintéztem annyival a dolgot, tényleg borzasztó, hogy olyan nagy hatalmú emberek, mint Marton László, mit meg nem engednek maguknak. De igazán mélyen nem éltem át. Emiatt most szégyellem magam. Az én reakcióim is langyosak voltak, a többiekkel együtt én sem bátorítottam Lillát arra, hogy álljon ki a fájdalmával és a szégyenével a nyilvánosság elé. Úgy könyveltem el sokáig, mint egy csúnya sztorit, ami bárkinek az életében előfordulhat. Nem vettem észre, mennyire magára maradt a traumájával. Hiába mondta el rengeteg embernek, ha mindig azt a visszajelzést kapta, hogy hát, megesik az ilyesmi.

– Akkor nem is jutott eszébe, hogy lebeszélje őt az akciójáról?

Sch. Á. – Nem. Részben a bűntudatom miatt, részben azért, mert éreztem rajta, mennyire elszánt, mindenáron ki akarja beszélni magából a dolgot. Hogy mondhattam volna neki azt, hogy hallgasson?

Fotó: Bazánth Ivola

– Mennyire volt spontán, vagy éppen előre felépített, ahogyan megosztotta az ügyet a nyilvánossággal?

Sárosdi Lilla: – Most kezd körvonalazódni bennem, hogy mennyi építőköve volt annak, hogy eljutottam a kimondásig, addig, hogy független vagyok, hogy a szabadságom fontosabb, mint a megúszás. Amikor pár hónappal ezelőtt megláttam Marton Lászlót az utcán, ugyanolyan erővel tört fel bennem a harag és a fájdalom, mint amikor kiszálltam a kocsijából 23 évvel ezelőtt. A Weinstein-botrány kirobbanása után épp egy színházi újságíróval beszélgettem, amikor ő felhozta Andrij Zsoldak, ukrán rendező kolozsvári esetét, amikoris a rendező megütött egy színészt. Akkor mondtam ki először magamnak és az újságíró előtt, hogy mi az, amiből elegem van, amiből ki akarok lépni, hogy milyen régóta hallok innen-onnan történeteket visszaélésekről, megalázásokról. Felvetettem, mi lenne, ha megírná az esetemet, mire lefagyott, és közölte, hogy ehhez nem egy kritikus, hanem egy tényfeltáró újságíró kell.

– Mégis egy Facebook-poszt lett belőle.

S. L.: – Mert akkor már úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább várni. Az az én döntésem volt, hogy először nem mondtam ki Marton nevét.

– Pár nappal később mégis kimondta. Mi változott?

S. L. – Sok minden. Először is rájöttem, hogy a kilencvenes években csak négy emberre illett rá a neves színházi rendező, egyetemi tanár és 20 éve budapesti színidirektor leírás: Zsámbéki Gáborra, Székely Gáborra, Kerényi Imrére és Marton Lászlóra. Zsámbéki másnap fel is hívott, és közölte, nem voltam korrekt, mert a névtelenség miatt ártatlanokra is rávetült a gyanú árnyéka.

– Igaza volt.

S. L. – Nem volt igaza. Azt mondtam neki, hogy nem engem kellene felhívnia, hanem ki kellene adni egy nyilatkozatot, ami elítéli a történteket és szolidáris velem.

– Sikerült meggyőznie?

S. L. – Nem. Azt mondta, hogy nem értjük meg egymást, és letette a telefont.

– Akkor mégsem ez a mozzanat győzte meg, hogy megnevezze a zaklatóját.

S. L. – Valóban nem. Igazából Dés László győzött meg erről. Írt egy posztot Facebookra, amelyben kifejezte, hogy mellettem áll, de arra kért, nevezzem meg az elkövetőt, mert így az ügy homályban marad, a sejtetés nem segíti elő a tisztulást, és értelmetlenné válik a korábbi lépésem. A másik ok az volt, hogy rengetegen jelentkeztek nálam emailben, Messengeren a saját sztorijukkal. Ebből csak néhány vonatkozott Martonra. Akadt pár színésznő is, de döntően civilek találtak meg, láthatóan csak azért, hogy valakinek végre elmondhassák a feldolgozatlan fájdalmukat, szégyenüket.

– Hányan keresték meg?

S. L. – Közel négyszázan.

– Mennyien?

S. L. – Ennyien. A legtöbben csak annyit jeleztek, hogy őket is érte hasonló megaláztatás, de rengetegen el is mesélték a történetüket. Akik viszont szintén Marton áldozatai voltak, megerősítettek abban, hogyha bíróságra kerül az ügy, eljönnek tanúskodni mellettem. Én is csak ekkor tudtam meg, hogy nem én voltam az egyetlen áldozata.

– A férjnek a név kimondásába sem volt beleszólása?

S. L. – Közöltem vele, hogy úgy érzem, ki kell mondanom a zaklatóm nevét. Ez az én ügyem.

Sch. Á. – Elfogadtam a döntését. A bejelentés előtti éjszakán közösen megpróbáltunk formába önteni egy szöveget, ami megindokolta volna, hogy miért tesszük meg. Lilla még gyakorolta is, hogy papír nélkül mondhassa el. Aztán hajnalban kidobta a szemétbe.

S. L. – Mert nem éreztem a sajátomnak. Hamisnak tűnt. Aztán délelőtt tízre kellett mennem egy eseményre, de indulás előtt, nagyjából kilenckor ott álltam a konyhában, és azt éreztem, én innen nem megyek sehova, amíg ország-világ előtt ki nem mondom a nevét. És mondtam, amit mondtam.

Fotó: Bazánth Ivola

– Másban azért tudott segíteni a feleségének?

Sch. Á. – Igyekeztem megóvni őt a bulvármédiától, de attól is, hogy olyan szakmai ügyekben exponálja magát, amelyekben nincs otthon. Alinda műsorában a Hír Tv-n például kritizálta az egyetemet egy szakmai kérdésben, amelyben nem volt igaza. Másnap kapott is egy levelet Ascher Tamástól, aki jelezte, hogy mellette áll, ugyanakkor felhívta a figyelmét a tévedésére. Én is úgy érzem, elég, ha azoknak a véleményét tolmácsolja, akiket szintén zaklattak. Ezen a területen mindenki másnál hitelesebbnek számít.

– Nagy kérdés, hogy a történtek után el tudja-e egyáltalán kerülni, hogy az áldozatok szószólója, egyfajta aktivista váljon önből?

S. L. – Először tudatosan fel akartam vállalni ezt a felelősséget. De aztán olyan szinten zúdultak rám mások traumái, hogy rájöttem, nem az áldozat feladata, hogy képviselje a többiek sérelmeit. Nem értek hozzá. Azt nem tudom megtenni, hogy ne hallgassam meg, aki hozzám fordul, de azt is jelzem mindenkinek, hogy érdemben csak szakember tud nekik segíteni. Én is csak most ismertem meg a Patent és a Nane kiváló szakembereit, igyekszem mindenkit hozzájuk irányítani. Sőt, Spronz Júlia (Patent) nekem is sokat segített abban, hogyan kezeljem például a mocskolódó kommenteket. Egyébként sokan azt mondták, tőlem kaptak erőt, hogy bevallják a családjuknak, a barátaiknak, milyen abúzus érte őket korábban. Hogy először mertek róla beszélni, és azért fordultak hozzám, mert tudják, hogy én biztosan megértem a helyzetüket. Szerintem már az is nagy dolog, hogy nekem kipanaszkodták magukat.

Sch. Á. – Na most ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a feleségem hetekig le sem tudta venni a füléről a telefont. Volt, hogy hazajöttem, és itt ült a nappaliban két ismeretlen nő, akik elmélyülten beszélgettek Lillával. Csak félfüllel hallottam, hogy mi a történet, de annyi elég is volt.

– Voltak-e kétségeik amiatt, hogy az ügy interpretálásába már nem lesz beleszólásuk, így Marton Lászlót igaztalan támadások is érhetik, megkérdőjelezik az egész életművét, illetve, hogy mit kell átélniük az ügy következtében a rendező gyerekeinek?

S. L. – Ez állandó belső feszültséget okoz. Egy ideje Martonnal álmodom. Arról, hogy most mennyit szenvedhet. Nem bántam meg, amit tettem, de nagyon fáj, hogy nem tudtam őt megmenteni az igaztalan támadásoktól. És hogy ott van a hatéves kislánya, aki nem tehet semmiről. Borzasztóan akartam, hogy bocsánatot kérjen.

– Az ügyben rengetegen megszólaltak. Kiknek a véleményét tartják fontosnak?

S. L. – Nagyon fontosnak érzem Ifjabb Vidnyánszky Attila megszólalását. Jólesett a tisztessége, és az is, hogy fiatal létére mennyire éretten állt a problémához.

Sch. Á. – Én mutattam meg Lillának, egyetértek. A Vígszínház tagja, ahol a legtöbben gondolkodás nélkül Marton pártjára álltak ebben az ügyben. Ehhez képest ő rendkívül intelligensen, érzékenyen szólalt meg, nem tagadta meg Martont, de közben kifejezte szolidaritását az áldozatok iránt. De hadd mondjak egy ellenpéldát is. Kovács Gábor producer véleményét is jellemzőnek tartom, miszerint a legnagyobb művészek külön elbírálás alá esnek, nekik sokkal több minden megengedhető. Én meg azt gondolom, hogy ez a romantikus zsenikultusz a 21. században már nem fenntartható. Én sem tagadom, hogy egy rendező a munkája során különleges idegállapotba kerül, és a keletkező belső feszültséget valahogy le kell vezetnie. Ebbe beleférhet, hogy valaki felrúgja az emberi érintkezés szokásos formáit, idegesebben reagál a környezetére, felemeli a hangját – ha később bocsánatot kér. A hatalommal való visszaélés bármilyen formája viszont megengedhetetlen. Az ember több, mint a művész. Egy alkotás művészi színvonala soha nem legitimálhatja a keletkezéséhez használt erőszakot, embertelenséget.

– De hol húzódnak a határok?

Sch. Á. – Ezeket nagyon nehéz meghúzni. A színház és a film kőkemény, igazi idegőrlő meló. Amikor tapasztalatok nélkül bekerül egy fiatal ebbe a közegbe, tele van ambícióval, tanulni akar, nyitott mindenre, és nem tudja eldönteni, hol vannak a színházi munkának az etikai határai. Sokan attól tartanak, hogy a gyengeség jele, ha nem hajlandók átlépni bizonyos korlátokat, miközben ebben a közegben mindig erősnek kell látszani.

Fotó: Bazánth Ivola

– És hol vannak a határai a verbális erőszaknak? Legendák keringenek neves rendezőkről, akik a próbafolyamat során porig alázzák a színészeiket, hogy így hozzák ki belőlük az általuk elvárt energiát.

Sch. Á. – Ezekről a kérdésekről szakmai konferenciákat, fórumokat kellene tartanunk. Valóban szükséges-e a magas színvonalú produktum eléréséhez megalázni egyes színészeket, vagy vannak más eszközök is arra, hogy egy társulatból kihozzuk a maximumot? A Krétakör Színházban számos olyan próbát vezettem, ahol a kívülálló szemével egészen furcsa dolgok is megtörténtek. De minden esetben arról volt szó, hogy nagyjából egykorú, egymást jól ismerő felnőtt emberek, önszántukból igyekeztek kitapogatni a saját határaikat. Ez, szerintem, erkölcsi értelemben védhető. Ugyanakkor azt is mondom, hogy lehetett olyan eset, amiben nem mértem föl jól a helyzetet, és a színészek sem jelezték, hogy ez számukra elfogadhatatlan. Mindig is párbeszédben gondolkodtam, ezért is támogatom, hogy ezekről a kérdésekről induljon szakmai alapú diskurzus. Több, mint húsz év szakmai tapasztalatával azt állítom, hogy egy rendező bármikor dönthet úgy, hogy a siker érdekében nehéz helyzetbe hozza a színészét, de megaláznia nem szabad.

– Mindig pontosan érezni a különbséget?

S. L. – Szerintem igen. Magam is vettem már részt olyan próbafolyamatban, amely során megengedhetetlen stílusban beszélt a rendező a kollégámmal. És én csöndben maradtam. Szégyellem. Ma már nem hallgatnék.

Sch. Á. – Szerintem a penge élén egyensúlyozunk. Egy színész egzisztenciális okokból, szakmai becsvágyból, vagy csak egyszerűen ezért, hogy a lehető legjobb legyen egy előadás, nagyon sok mindent hajlandó bevállalni. Olykor a saját megaláztatását is. A rendező felelőssége, hogy ez ne történjen meg. A rendezői színház léte nem ad felmentést az etikai határok átlépésére.

– Önnek jelzik a színészei, ha rálépett a határmezsgyére?

Sch. Á. – A bécsi rendezésem során elégedetlen voltam az egyik próbán, rossznak éreztem az egészet, kelletlenül viselkedtem, pofákat vágtam. Utána odajött hozzám a német színésznő, és azt mondta: figyelj, ha így viselkedsz, akkor görcsölni fogok, ha görcsölni fogok, akkor nem tudok játszani, ami se neked, se nekem nem lesz jó. Igaza volt, dolgoztam rajta, hogy többé ne legyek goromba. Fontos lenne megérteni, hogy nem a színházban van a való világ, hanem a színházon kívül. Ha a színházon belül történik egy skandallum, akkor a színház nem zárkózhat be. Nem belügyről van szó, jó lenne kitárni a közintézmény kapuját, és lehetne szervezetten beszélgetni erről és másról is.

– Meddig lesz ez téma?

Sch. Á. – Nem vagyok optimista. Épp az a legnagyobb bajunk, hogy soha nem beszélünk meg semmit, amit meg kellene! A Független Előadó-művészeti Szövetség az egyetlen szakmai szervezet, amely mozgolódik, a színházi világ nagy része és a magyar társadalom megint hárít.

– A napokban kibontakozó újabb botrány, amely egy másik egykori színigazgatót, Kerényi Miklós Gábort érinti, nem lendítheti tovább az ügyet?

Sch. Á. – Közös felelősségünk, hogy ne ússza meg Kerényi. Amit ő csinált, az erőszak. Legyen következménye annak, amit elkövetett. Hiszen ezt akarjuk, nem? Egy olyan országban akarunk élni, ahol a gonosztetteknek következménye van. Igaz? De ennél sokkal fontosabb, hogy meg kell előznünk a hasonló abúzusok lehetőségét. Egy pályakezdő táncosnak ne kelljen azzal számolnia, hogy egy nagyhatalmú igazgató bármikor elfenekelheti. Ehhez meg kell változnunk, nincs mese. Valami új kell, mert ez a régi már elviselhetetlen. Annak a világnak, amiben egyesek kedvükre alázhattak másokat, vége van. Legyen vége! Kanadában azért akadt fenn a rostán Marton László, mert akit zaklatott, annak nem okozott problémát segítséget kérni az igazgatójától. Idehaza nem azzal jutunk előbbre, ha újabb és újabb rohadt répát húzunk ki a földből, hanem azzal, hogy nem engedjük megrohadni a répákat.

S. L. – De ha ez a legújabban kihúzott répa rohadt, akkor nagyon szeretném, hogy elnyerje a méltó büntetését. Kerényi esetében ne maradjon el a jogi következmény!

– Szándékosan nem Marton László, hanem a napokban szexuális zaklatással megvádolt Kevin Spacey kapcsán kérdezem: elválasztható egymástól az elkövetett bűn és a kiemelkedő művészi teljesítmény?

Sch. Á. – Én nem tudok elvonatkoztatni attól, amit Spacey tett. Mostantól, ha ránézek, a bűnt látom az arcán. Az embert látom, nem a karaktert. Nem vonom kétségbe, hogy kiváló színész, de már nem érdekel, hogy művészként mit akar elmondani a világról.

S. L. – Kevin Spacey tényleg kiváló színész, de én nem leszek képes a jövőben megnézni egyetlen filmjét sem. Szeretném, ha ő is megbűnhődne.

– Marton esetében megelégedett a bocsánatkéréssel.

S. L. – A két dolog semmilyen módon nem hasonlítható össze. Súlyos dolognak tartom, amit Marton László tett, de nem lehet egy napon említeni  14 éves fiúk abúzálásával. Én tiszta szívemből elfogadtam Marton bocsánatkérését. Nem tudok rá haraggal gondolni tovább.

– A férje viszont nem fogadta el a rendező bocsánatkérését.

Sch. Á. – Akkor nagyon dühös voltam. Az munkált bennem, hogy elképesztő módon megviselte a feleségemet és a családomat a bocsánatkérésig eltelt idő. Lényegében szétestünk, a két gyerek és én elveszítettük anyát két hétre, aki éjjel-nappal csak ezzel foglalkozott. Éjszaka nem tudtunk aludni, hajnalig erről beszélgettünk. Például arról a hatvanéves nőről, aki feldúltan mesélte a saját Marton-sztoriját, amiből világos volt, hogy soha nem fogja tudni feldolgozni a traumát. Az is dühített, hogy a bocsánatkérésében Marton azt állította: a nők félreértették a közeledését. Rohadtul nem közeledésről volt szó. Kétségtelenül nem voltam elegáns. Abban követtem el hibát, hogy nem neki kellett volna üzennem, hanem mindenki másnak, hogy ami a fehér BMW-ben történt, az nem udvarlás!

S. L. – Most hadd védjem meg Marton Lászlót. Ha egy 74 éves emberre rácsapják a tükröt, adjunk neki időt, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Néhány nap alatt jutott el oda, hogy előbb rágalomnak nevezte a dolgot, majd elnézést kért minden áldozatától, ha megbántotta volna őket. Én ezt komoly fejlődésnek tartom. A valódi mély szembenézéshez, az igazi megbánáshoz időre van szükség. A kormánypárti sajtó mocskos módon használta ki a helyzetet, amit mélyen megvetek. Zsidózásra használni föl a zaklatási ügyek feltárását, ordas aljasság. Nem mondom ki, mit kívánok nekik.

– A bocsánatkérés azt is jelenti, hogy meg fogja nézni Marton jelenleg futó legnagyobb sikerét, A Pál utcai fiúkat?

S. L. – Igen, meg fogom nézni. Sok jót hallottam róla. Remélem, hogy tetszeni fog.