Álmodunk vagy ébren vagyunk? – Orbán Viktor egy laza mozdulattal átírta az EP-választás eredményét

Két támadás érheti a keresztény szabadságot a miniszterelnök szerint. Mivel soha senki nem találná el, ezért leírjuk, hogy az egyik a liberalizmus, a másik a migráció.

Kissé zavarba ejtő, hogy Orbán Viktor úgy véli, a „liberális korszellemmel” kell megküzdeni, miközben folyton azt fejtegeti, hogy a korszellem átállt az ő oldalára.

De hát volt a harmincadik tusnádfürdői beszédben más meglepő kijelentés is, például amikor nemzedéki tragédiaként írta le az amúgy kilenc éve nem létező SZDSZ pályáját. Szerinte a ’68-as nemzedék pártja elől előbb Antall József, aztán Horn Gyula, majd az ő első kormánya zárta el a hatalomra jutás lehetőségét. Hogy ez miként fér össze azzal a környékén máig élő felfogással, hogy minden bajért az SZDSZ és a ’68-as nemzedék a felelős, azt a politikai elemzés eszköztárával nincs módunk felkutatni. Mindenesetre az elmúlt harminc évről röviden az mondható el, jó, hogy mögöttünk van és nem előttünk.

A keresztény szabadság tételének lefektetése azt az ideológiai sorozatot folytatta, amelyet Orbán Viktor az öt évvel ezelőtt világszenzációt keltő illiberálisozással kezdett, és tavaly a keresztény demokráciáról szóló fejtegetéssel bővített. A 2019-es fejezetből megtudhattuk, nemhogy nem lehet liberális a keresztény demokrácia, de valójában a liberális demokrácia az, ami nem lehet nem keresztény. Ezt a mondatot nyugodtan olvassa el mindenki még egyszer.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Azonkívül pedig a keresztény demokrácia tulajdonképpen visszatérés a liberális demokrácia előtti időkhöz. Az Atlanti Charta, a Gyalog-galopp című Monty Python-film, és egy Nagy László-idézet logikai háromszögében a kormányfő levezette, hogy az Európai Unió eleve illiberálisnak készült. Csak aztán jöttek a liberálisok, akik szerint állítólag meg kell szabadulni mindentől, ami „valahová tartozóvá tesz minket”. A liberális demokráciával amúgy nem volna baj –  nyilatkozta nagyvonalúan –, amíg a személyes szabadságot és a tulajdont védi. Ugyanakkor a miniszterelnök a liberális szabadságfelfogást tételesen tagadta. Egyébként ez volt a 2014-es beiktatási beszédének központi gondolata volt.

Hosszan fejtegette a kormányfő azt is, miért gyűlölik az liberálisok az illiberálisokat. Ellentétben az olyan keresztény szellemű politikusokkal, amilyen ő maga, aki képes elválasztani a cselekedetet a személytől, a liberálisok en bloc gyűlölik a keresztény demokratákat. Igaz, ebbe a gondolatmenetbe kissé bezavart, amikor maga Orbán idézte fel a gyűlölködéssel kapcsolatban a kommunista taktikai alaptételt, miszerint „vádold meg az ellenfeled azzal, amit te csinálsz”. Így már világos. Szóval, a liberális gyűlölet magyarázata az volna,  hogy a posztnacionalista és posztkeresztény világot fabrikáló imperialista liberálisok kizárólagossági törekvései közepette „még egy kis makacsság sem tűrhető meg”.

Hát ezért gyűlölik Orbán Viktort és híveit. Most már értjük.

Jó hír azonban nekik, hogy az EP-választáson „mindenhol azok a pártok szerepeltek a legjobban”, amelyek illiberálisak. Arra nem térti ki, hogy akkor mi módon végezhetett az első négy helyen a Fidesz tagságát felfüggesztő konzervatív Európai Néppárt, illetve a szocialista, a liberális és a zöld pártcsalád. És így aztán végképp nem világos, hogy most akkor liberális korszellem van-e vagy illiberális felívelés, pedig azért ez nem volna mindegy.

Külön szerencse, hogy még e tisztázatlansággal együtt is sikerült elhárítani az uniós intézményekre leselkedő közvetlen veszélyt, hiszen „Soros György jelöltjeit mindenhol elgáncsoltuk”. Jön helyettük egy „gyakorlatias megközelítésű hétgyermekes családanya”. Igaz, hogy Orbán egyebek mellett azt "gáncsolta el", akit korábban ő maga is támogatott, de hát a világ már csak ilyen bonyolult. 

A ránk váró új csatákban – mert csaták mindig lesznek, még akkor is, amikor már győztünk – jó idegek kellenek, nehogy elnevessük magunkat, például akkor, amikor majd az EU soros elnöki tisztét betöltő finnekkel vitázunk a jogállamiságról. Hiszen Finnországban nincs alkotmánybíróság, minisztériumi felügyelet alatt áll a tudományos akadémia és az igazságügyi miniszter tesz javaslatot a bírói kinevezésekre, nálunk meg ezekre a funkciókra csupa független intézmény létezik. Most az mindegy, hogy a finn elnökség nem Finnország, hanem az Európai Unió nevében tárgyal a magyar kormánnyal, nekünk azt kell elkerülni, hogy a finnek képébe kacagjunk! Kellő tisztelettel, persze, mert mi azt megadjuk.

Orbán Viktor tehát előre bejelentette, hogy járja tovább a pávatáncot, és nagy nyilvánosság előtt arra utasította új igazságügyi miniszterét, hogy kerülgesse csak a lényeget. Vagyis azt, hogy másutt kormányzati felügyelettel sem tarolnak le minden hatalmi ágat, nálunk meg hovatovább minden csak papíron maradhat független.

Hitet tett amellett is a kormányfő, hogy meg kell akadályozni az európai szocializmus felépítését, ami az alapjövedelem gondolatában fejeződik ki, kár, hogy ennek a maholnapi bevezetése egyáltalán nincs napirenden az Európai Unióban. Helyette több munkahely és adócsökkentés kell, amellett az európai családokat kell támogatni a migránsok helyett. Itt azzal az apró megszorítással kell élnünk, hogy éppen az Orbán-kormány jár az élen az adókedvezmények és a közszolgáltatások széthasításában a tehetősek és a szegények eltérő elbánásában. Ily módon a migránsokkal való ijesztgetés az egyik legalávalóbb a hazugságok közül, pedig abból van választék. Ez fog menni jövőre is, amikor akár két gazdasági akciótervvel is megtolják a magyar modellt, merthogy Orbán Viktor szerint nagyon nehéz idők jönnek, a nyugati növekedés lelassul, sőt, elakad. Még jó, hogy a BMW már idemenekült, fűzhetjük hozzá. Sirathatnánk is a 2010-es „nemzeti rendszerváltás” eredményeit, amelyeket a kormány egyik kezében kőműveskanállal, a másikban karddal ért el. A miniszterelnök szavaiból pedig azt vettük ki, a jövőre nézve sem ígérhet mást, csak csak vért, verítéket és maltert.

Ezek után aligha kérdés, „álmodunk vagy ébren vagyunk”, hiszen csak most jön a politikai nemzedékének – hát szóval neki – a termékeny évek második fele, még tizenöt év, az esti nagyfilm. És az bizony nem 2030-at jelent, hanem 2034-et. A film alatt meg csak nem alhatunk el. Lesz ebben a moziban lendületes nemzetépítés, a veszélyek elleni harc, és ezt az egészet „lehet és kell is jobban csinálni mindenkinek”. Többet kell dolgozni, elvtársak. Meg vitézségre van szükség, de nem összevissza, mivelhogy – micsoda fordulat – „egy a tábor, erről fog szólni a következő tizenöt év”. Utána teljes bizonyossággal jelenthetjük majd ki, milyen jó, hogy ezek az évek nem előttünk vannak, hanem mögöttünk.