Orbán Viktor őrült beszédet tartott, a saját hívei jelentik rá a legnagyobb veszélyt

2017. november 13. 12:50 - szerző: Lakner Zoltán

Csúcsra ért Orbán Viktor a Fidesz vasárnapi kongresszusán: a leadott szavazatok száz százalékával választották tizenharmadszor is pártelnökké – legutóbb három voks hiányzott a maximumhoz. Az új felhatalmazás birtokában a miniszterelnök történelmet írt és átírt, a szerénység szüntelen hangoztatása mellett sorolta saját eredményeit, amelyek folytatásához újabb négyévnyi kormányzásra szóló igényt jelentett be.

Az egész héten át tartó orbáni beszédmaraton kongresszusra tartogatott tetőpontja a három M politikájának bejelentése volt: megerősíteni, mélyíteni, megvédeni. Az elért eredményeket az eddigi politika folytatásával kell erősíteni, ez a hozzáállás érthető egy újraválasztásért küzdő miniszterelnöktől. Az elmélyítés már misztikusabb kategória, amennyiben az a kormánypárt politikájának szellemi és lelki alapjaira vonatkozik. Amelyekről tehát legelőször is azt kell tudni, hogy léteznek ilyenek. Mint a személyes gazdagodás iránt teljességgel közönyös kormányfő kifejtette: a globális elit önzése és „fogyasztási őrülete”, az ezek által diktált „életérzés puha álompaplanja alatt” ott húzódik a kiszolgáltatottság és a biztonsághiány szikár valósága, valamint a kulturális identitásba kapaszkodás igénye. A szellemi alap a szilárdságot és az állóképességet biztosítja ezekben a sodródó időkben, nem is akárhogyan, hiszen Orbán analízise szerint az alap rétegeiben egymásra rakódott a sztyeppei népek szabadságvágya és a keresztényi szeretet. Orbán saját értékelése szerint éppen ezek az értékek jellemzik az ő politikáját, és pontosan ez az, amit meg kell védeni. Így érkezünk meg a „Soros-tervhez”, továbbá Soros hálózatba szervezett ügynökeihez, akiknek repertoárjában a migráció „csak eszköz” a nemzetek meggyengítésére és a keresztény kultúra megsemmisítésére. A magyar kormány működése ilyenformán küldetéssé emelkedik, nehogy elszabaduljon Európában a bűnözés, a nők elleni erőszak és az antiszemitizmus. Orbán ugyanis azt vallja, hogy ezektől óvja meg Magyarországot és az egész kontinenst.

Őrült beszéd, de van benne rendszer.

A politikai termékfejlesztés nyomán előttünk áll – egy ideje már persze szabad szemmel is jól látjuk – az orbáni ezotéria új csúcsmodellje: a pákozdi Miska huszár alakját öltő keresztes lovag. Ez a menekültválság nyomán létrehozott Frankenstein-teremtmény bámulatosan illeszkedik a korábbi Fidesz-politikákhoz. 2010-ben Orbán az „elmúlt nyolc év” eltakarítását, a megszorítások meg a válság nyomán megrendült biztonság helyreállítását ígérte. 2014-ben a hangsúly a nemzeti szuverenitás védelmén volt, elsősorban azokkal a támadásokkal szemben, amelyek a kormányt érték az „országátalakítás” címén végrehajtott demokráciaromboló intézkedések és az udvari oligarchia kiépítése miatt.

De az önfejlesztő legenda valójában ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Orbán mestere annak, miként egyenesíthető ki visszamenőleg a politikai pályája, mintha világéletében ugyanazt hirdette volna, hogy így azonos mintába illeszkedő hőstettek sorozata álljon előttünk. Fontos eszköze a felnagyítás és hamisítás: kongresszusi beszédében úgy emlékezett a rendszerváltásra, hogy a Fidesz politikai közössége „parancsolta ki” a szovjet csapatokat Magyarországról, „vívta ki” a vasfüggöny megnyitását, „fűrészelte derékba” a kommunista pártot. Azért lehet, hogy mások is tettek ezt-azt ezekben az ügyekben. Őket azonban belepi a feledés, miközben Orbán a nemzeti szabadság örök harcosaként kér mandátumot a folytatásra.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

A mostani helyzetben az az újítás, hogy a kormány ugyanabba a célkeresztbe fogta be a menekülteket, a brüsszeli bürokratákat, a Soros-féle világhálózatot, és az ellenzékből mindenkit, akinek az előzőekhez, illetve az egykorvolt nyolc évhez köze van. Ez a politika egyszerre offenzív és innovatív, hiszen megkérdőjelezi a korábbi konszenzusokat és az európai középerők pozícióit, ugyanakkor konzervatívnak és természetesnek mutatja magát, mivel hagyományokra, maguktól értetődőnek tekintett értékekre hivatkozik. Kihasználja a változástól és az ismeretlentől való félelmet, teszi mindezt egy olyan országban, ahol a biztonságvesztés az egzisztenciális szorongás áthatják a társadalmat, mely sok egyéb mellett idegenellenességben és szolidaritáshiányban csapódik le.

Orbán úgy készül a választásra, hogy korábbi történeteit beolvasztotta egyetlen szupertörténetbe, ezzel párhuzamosan az egekbe emelte a választói döntés tétjét. Most már nem az a kérdés, lesz-e kormányváltás, még csak nem is az, hogy a jók vagy a gonoszok győznek, hanem az, leszünk-e egyáltalán. Orbán nem az alkalmazkodás kérdéseit, az identitások határvitáit veszi napirendre, hanem létharcként mutatja be a bizonytalanságot, végveszélyként a változást, ezzel ragaszkodást ébresztve az amúgy utálatos jelen iránt, értékesnek beállítva a sokak számára vacak mát a holnaptól való rettegéssel szemben.

Azon kívül, hogy a politikus olyan, mint a cápa, úsznia kell, hogy életben maradjon, Orbánnak több oka is van arra, hogy saját maga fölé licitáljon. Az egyik, hogy

a rá leselkedő legnagyobb veszély saját szavazóinak passzivitása – a Závecz Research szerint a Fidesz-szimpatizánsok szavazókedve jelentősen elmarad a négy évvel korábbitól –, amit a biztos győzelem tudata, és a bizonyos intézkedésekkel való elégedetlenség, valamint a mindent behálózó, a rendszer lényegéhez tartozó korrupció észlelése okozhat.

A miniszterelnök erre reagálva az ellustult híveket a végveszély hangoztatásával ösztönzi, a bizonytalanokat meg azzal, hogy részleges csalódottságukkal szemben mázsás súlyt tesz a mérleg másik serpenyőjébe: nemcsak az ország vezetésére szóló felhatalmazás, de minden elveszhet, ha nem támogatják a kormányt.  

A választási tét növelésének oka az ellenzék is, közelebbről a nyilvánvaló kihívó hiánya, az ellenzéki ellentörténet gyengesége, voltaképpen ezt is Orbánnak „kell” legyártania. Meg aztán a kétszer legyőzött ellenfelet nehezen is lehetne félelmetesnek beállítani, az megkérdőjelezné az előző történelmi győzelmeket, mert persze Orbán győzelmei csakis a történelemmel mérhetők. A megoldás, hogy az ellenzék mögé világ-összeesküvést vetít, ezzel megmagyarázható, hogy a már többször szétzúzott ellenfél hogy a csudában létezhet még egyáltalán, egyúttal igyekszik teljesen elfogadhatatlanná tenni a gondolatot is, hogy az ellenzéki pártokra lehetne szavazni.  

Ezzel együtt enyhe túlzásnak tűnik Orbánnak az a következtetése, hogy Magyarországon jelenleg nem kormányváltó, hanem „ellenzékváltó” hangulat uralkodik.

Talán a közvélemény-kutatások „csalafinta értelmezésének” áldozatává vált ezen a ponton a miniszterelnök – a beszédét az állami televízióban értelmező Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezetője figyelmeztetett erre a veszélyre. Hofi Géza anyósa erre talán azt mondaná: ő csak tudja. Az ellenzék gondjai számosak, mégis helyesebb úgy fogalmazni, hogy bár a többség elégedetlen a kormánnyal, de a választók jelentős részének párttalansága, és az ellenzéki pártválasztók szimpátiáinak szétaprózottsága az ellenzékkel való elégedetlenséget jelzik. Egyik párt sem az igazi, holott igény lenne a markáns oppozícióra. Amíg azonban a szavazók új kormánypárt helyett ellenzéket tudnak csak választani maguknak, tovább működhet a centrális erőtér.

Ennek legnagyobb ellenfele maga a kormány és a kiszámíthatatlan szavazó. A kormány azért, mert Orbán kongresszusi termelési beszámolója elrugaszkodott a valóságtól. Az ország újraiparosítását meghirdető miniszterelnök szerint Németországgal és Csehországgal vagyunk az élbolyban az európai iparosodottsági versenyben. E kijelentés realitásának megítéléséhez érdemes végiggondolni, hány német iparvállalatnak van gyára, telephelye Magyarországon, és vajon mennyi lehet ez fordítva. A kormányfő a teljes foglalkoztatottság felé közeledő országot lát, pedig éppen csak csatlakoztunk az európai középmezőny aljához, azt is jelentős részben a szegénységbe záró közmunka révén. Orbán szerint a mezőgazdasági tulajdonviszonyok átalakítását nyugtázták a minapi agrárkamarai választások, amelyen azonban csupán a jogosultak 13 százaléka vett részt, és a pálya annyira lejtett a Magosznak, mint egykor a Hazafias Népfrontnak. A sort folytathatnánk, a lényeg, hogy a sikerjelentések mögül kikandikál a valóság.

Bár valószínűtlen, még a demokratikus oldalon belül is, az átfogó választási együttműködés, nem zárhatók ki a last minute visszalépések, és az sem, hogy a fennálló helyzettel elégedetlen választók spontán módon a legesélyesebbnek látszó ellenzéki jelölthöz áramlanak, hogy kiakolbólítsák a Fideszt egy-egy választókerületben.

Bár a kormánypárt választási kilátásai összehasonlíthatatlanul jobbak nyolc év után, mint az MSZP sanszai voltak a zsinórban második ciklus végén, Orbánra mégis ráfér a saját figyelmeztetése: jócskán van azért mire szerénynek lennie.