Orbán a nemzeti ünnepen megfenyegette az országot
Kampánylyukból kampányszél fúj – eredetileg erre terveztem kihegyezni az Orbán Viktor beszédéről szóló elemzést. Ezt a mércét ő maga állította be, hiszen ha a kampányban minden csak duma, még Kósa Lajos és a csengeri háztartásbeli örökösnő hazugsághegyeken átívelő kapcsolata is, akkor a miniszterelnök szavai szintén kampánycélt szolgálnak. És amúgy tényleg így is van.
Az azonban újdonság, hogy Orbán a nemzeti ünnepen fogta magát, és megfenyegette az országot. Legalábbis azt a részét, amelyik nem vele tart: „Mi szelíd és derűs emberek vagyunk. De nem vagyunk se vakok, se balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is."
A beszédből nem derült ki pontosan, milyen bűnöket kellene megtorolni, de a lényeg valószínűleg pontosan ez: bármit. És bárhogy. Az orbáni kivételes vagy rendkívüli hatalom eddig is megteremtette a törvényes alapot bármire, amit éppen tenni akart. „A jövő lényege, hogy bármi megtörténhet” – hangzott el 2014-ben Tusványoson.
Ha a kormány számoltatná el az ellenzéket, az nem ugyanaz, mint az ellenzék a törvényesített korrupcióért beígért elszámoltatás. Ha kormány akar elégtételt venni az ellenzéken, a médián, a civileken, az leszámolás.
Ami még ezen kívül újdonság volt Orbán beszédében, hogy tizenhat évvel a kokárda kampányeszközzé változtatását követően kampányszlogent csinált a Himnuszból is. Elvégre, ha csak az ő politikája nemzeti, csak az ő hívei részei a nemzetnek, akkor a Himnusz is csak az övék.
Persze, a Himnuszt minden ünnepségen, pártállásra való tekintet nélkül eléneklik, ami helyes. Ám ennek a beszédnek a végén Orbán a választási harcba vonuló seregeire kért isteni áldást a Himnusz soraival. A téren állókkal közös szavalat persze fricska, vagy inkább orrba vágás is volt a Nemzeti dalt – szintén össznemzeti érték – kampánybeszédeibe szövő Karácsony Gergelynek címezve. Orbán így mutatta meg: vele együtt nem százak, nem is ezrek, hanem tízezrek hangja szól.
Merthogy, persze, a békemenetelők sokan voltak. Ami nem becsülhető le, de nem is újdonság. A kormánypropaganda egyik fő célja jó ideje az ellenzék és a kormányellenes szavazók demoralizálása. A plakáttengerben úszó közterek, az uniformizált megyei lapok, az országos propagandaportálok álhírkörforgása mind azt szolgálják, hogy aki találkozik is más információkkal, nyomasztó kisebbségben, kiszolgáltatottságban, reménytelenségben érezze magát. A március 15-i Békemenet a kormányoldal önbizalomfröccse volt a hódmezővásárhelyi vereség után, megmutatta saját magát saját magának.
Csakhogy nem az a kérdés, Orbán hívei milliónyian vannak-e. Még az ellenzéki kampányok célja sem lehet az, hogy a Fidesz-táborból hozzanak el támogatókat. A tét az, hogy a kormánnyal nagyrészt elégedetlen bizonytalanok minek az alapján szavaznak április 8-án. A korrupció miatti megvetés és harag, vagy a bevándorlók „inváziója” miatti rettegés vezeti majd kezüket a választáson? Ha ugyan elmennek szavazni.
A lehetőségek nagyjából a következők. Ha a bizonytalanok végül nem voksolnak, Orbán győz. Ha szavaznak, de a „migránsok” elleni harcot tartják fontosnak, akkor Orbán is győz. Bármi más lesz a téma a következő három hétben, Orbán veszít. És akkor veszít igazán, ha felhergeli a szavazókat, a híveket és az ellenfeleket is, de nem tudja diktálni a kampány témáját. Ha így alakul, az egy országos Hódmezővásárhelyhez vezet.
Orbán azt sem teheti meg, hogy a sajátjait nem mozgósítja, úgymond hűti a kampányt. Kockáztat tehát: mozgósít, és olyan témát tol, amiben többsége van, mondhatni az egyetlen olyan témát. Migránsok, bevándorlók, invázió. Ha elkalkulálja magát, ha a szög elhajlik a kalapácsa alatt, akkor elbukik.
A kormányfő mindezt mérlegelve ma délután megtette tétjeit. Jönnek az afrikai milliók, a nyugati városok kerületről kerületre esnek el, a végén még Lázár János se talál Bécsben egy Wiener melange-ot meg egy rendes Sachert. Harc, harc, harc, sose a végső, de mindig a legnagyobb.
A népvándorlásról nyilvánvalóan Brüsszel, az ellenzéki csatlósok és kitartóik tehetnek. Így hát a miniszterelnök a nemzeti ünnepet nem kímélve hazaküldte az amúgy Budapesten született „Gyuri bácsit” Amerikába, és azt mondta, hogy a „kitartott média”, a „hivatásos béraktivisták”, a „bajkeverő tüntetésszervezők”, a „spekulánsok által fizetett NGO-k” mögött nemzetközi hálózattá szervezet birodalom, és személyesen Soros György áll. Néhány éve ezzel a gondolatfutammal csak szélsőjobboldali portálokra lehetett volna bekerülni: ma ez a magyar miniszterelnök ünnepi szónoklata.
Habár Orbán szerint ellenfelei fortélyos összeesküvők – ráadásul a nemzetközi helyzet egyre fokozódik –, az ellenzék Fővám téri rendezvénye mégis azt a benyomást keltette, mintha e gigantikus konspiráció ügynökei nem nagyon beszélnének egymással. Tényleg ravasz módja ez a miniszterelnöki állítások cáfolatának.
Ugyanis a közönség egymást követő, és egymással feleselő kampánybeszédeket kísérhetett figyelemmel. A pártszónokok a jelenlévő és jelen nem lévő többi ellenzéki pártnak üzentek. Az Együtt nevében Szabó Szabolcs egyéni országgyűlési képviselő a pártja és az MSZP között a csepeli körzet körül zajló vitára utalt. Kunhalmi Ágnes az LMP-nek jelezte, hogy a szocialisták nem fognak tárgyalni a Jobbikkal. Gyurcsány Ferenc pedig nem is annyira szőrmentén bírálta Karácsony Gergely árnyékkormányát.
Tulajdonképpen Karácsony Gergely próbált a leginkább a konszenzus magasságába emelkedni, aminek azonban az volt az ára, hogy beszéde magasztos szónoki fordulatokat tartalmazott inkább, mint konkrét vállalásokat. Ilyennek elsősorban azt tekinthetjük, hogy ha miniszterelnökké választják, nem tesz esküt az alaptörvényre. Ez világos állásfoglalás az Orbán-rendszerhez való viszonyról, felveti azonban a klasszikus „De addig mi lesz?” kérdését.
Mivel azonban különböző rendezvényeken két ellenzéki pártelnök is rápirított a fanyalgókra – érdekes, hogy a fanyalgás okának megszüntetése ritkában merül fel eshetőségként –, nézzük az igazi konkrétumokat.
Gyurcsány Ferenc ismét bizonyította, hogy taktikai érzéke nem hagyta el. Tudta, hogy ő meg a színpadot nem hagyhatja el viszonylag kézzelfogható bejelentések nélkül. A legkonkrétabb, hogy a budakeszi választókerületben a DK visszavonja jelöltjét Szél Bernadett javára – egy olyan párt miniszterelnök-jelöltjét támogatva, amely még a közvetlen tárgyalásra sem hajlandó a DK-val. Gyurcsány a „politikai fordulat” rubrikát is beikszelte: tárgyalást jelentett be a Jobbikkal. Csakhogy nem a választási együttműködésre vonatkozóan, hanem a parlamentben, a már kisebbségbe szorított Fidesszel szemben, az Orbán-rendszer lebontása érdekében. „De addig mi lesz…?” Végül, tárgyalásra hívta vasárnapra a Jobbikot, az LMP-t és az MSZP-P-t, azt azonban nem jelölte meg, milyen témában. A volt kormányfő pontosan érzékelte, a tárgyalás a legkevesebb, amit az ellenzéki szavazók elvárnak, de nem esett szó arról, miről beszélnek majd, ha például a Jobbikkal kapcsolatban éppen az előző mondatában jelentette ki, hogy csak a választás utáni parlamenti (nem kormányzati) együttműködésről lehet szó. Mindenesetre tény, Gyurcsány hírértéket állított elő, és álláspontja valóban elmozdult. Csitt a fanyalgóknak.
Vegyük észre: a DK által kezdeményezett tárgyalás egy nappal előzi majd meg az LMP megegyezési ultimátumának határidejét. Ily módon körülbelül 24 órájuk lesz az ellenzéki pártoknak arra, hogy teljes körű megegyezésre jussanak. Ha nem, arra az esetre mindenkinek be van tárazva a maga indoka, minden fél tud majd valaki mást hibáztatni.
Igaz, Szél Bernadett azt üzente a kormánynak: ne vegyenek mérget arra, hogy nem lesznek az ellenzéki oldalon visszalépések. Mindeközben a Jobbik szociális ígéretekben és elszámoltatásban gazdag, Európára, sőt szinte liberális demokráciára hangolt 12 ponttal lépett fel. Vona Gábor ék alakban összevont csapatokkal hatolna be a baloldali-liberális szavazótáborba, miközben saját hívei megnyugtatására a jobbikos képviselőjelöltek a Szent Korona másolatára tettek esküt a Batthyány-örökmécsesnél.
A szónokok abban minden színpadon egyetértettek, hogy elsősorban a választók bölcsességére kell hagyatkozni áprilisban. Mit is mondhatnánk, soha akkora szükség nem volt erre a bölcsességre, mint most.
