Nem maradt más, mint a minden irgalmat nélkülöző menekültpolitika és a letelepedési kötvények biznisze
„A Szíriából érkezőket menekültként kezelik, és a státuszuknak megfelelő ellátásban részesítik. A magyar belügyminiszter kérte az ország lakosságát, különösen azon települések lakóit, ahol menekülttáborok vannak, hogy toleránsan kezeljék ezeket az embereket, mert ők nem jószántukból jöttek Magyarországra, hanem fegyveres harcok, atrocitások elől menekültek.” A hivatalos kormányzati portál 2014 októberében számolt be Pintér Sándor e megfontolt szavairól.
Alig három hónappal később a magyar kormány megkezdte a menekültellenes propagandakampányt, amely azóta is tart, egyre terebélyesedik, és politikailag kétségtelenül hatalmas sikerekre vezet. Amennyiben a siker mércéje a Fidesz választási győzelme, amelynek 2018-ban a migrációellenesség az egyik alapköve volt.
Hiba lenne tagadni, hogy a 2015-ös menekülthullám és a franciaországi terrorcselekmények kivételes szituációt teremtettek. Az új helyzetre a kormányzat előbb feltűnő tehetetlenséggel, majd extrém és azóta sem szűnő keménységgel, számos esetben nyílt jogtiprással reagált. Ennek a magatartásnak a betetőzése a tranzitzónákban újra és újra előforduló éheztetés gyakorlata. A magyar állam csak ismételt európai bírósági közbeavatkozások nyomán hajlandó ételt adni egyes, Magyarországon tartózkodó menedékkérőknek.
A krízis időszakában az Orbán-rendszer nem csak a menekültkérdéshez való viszonyát változtatta meg, s nem is csupán a témát emelte az ez iránt addig közömbös magyar választópolgárok érdeklődésének középpontjába. Többet tett ennél, átalakította a „mi” és „ők” kategóriáit, kitágította a „politikai idegen” fogalmát. Évekkel korábban egy elméleti művében Szabó Márton politológus úgy fogalmazott: „A politikai »nem mi« absztrakt kategóriája (…) mindig konkretizálódik, az idegen tehát valamilyen meghatározott idegenné válik.” Ezt a konkretizálást vitte végbe a kormány 2015-ben.
Az orbáni ideológiai termékfejlesztés különleges teljesítménye volt, hogy addigi alaptételeit nem kellett sutba dobnia. Ellenkezőleg, az új ellenségek bevezetésével a régi ellenségekre rásütött bélyeg még égetőbbé vált, hiszen Brüsszel már nemcsak a költségvetésbe és az alkotmányozásba akar beleszólni, de idegeneket is költöztetne az országba. A Brüsszelben panaszkodó hazai ellenzék a világellenség kiszolgálójává alakult át. Az új főgonosz, Soros, Brüsszelnek ad utasításokat, onnan pedig az új végrehajtókhoz, a civilekhez megy a parancs és a pénz. A menekülttéma révén a kormány nemzetközi kapcsolatrendszerét is újragondolta, új szövetségesekre tett szert, miközben régi kritikusait minden korábbinál jelentékenyebb összeesküvéssel vádolja.
A miniszterelnök több évtizedes politikai háborújának horizontja kitágult, érzelmi hatása hatványozottá vált. Megerősödött az a beszédmód – és politikafelfogás –, amit Szűcs Zoltán Gábor már az 1998 körül megjelenő fideszes politikai szövegekben akként azonosított, hogy ez szakítás az addigi politizálás egészével, és aki így beszél, az azt állítja önmagáról, hogy „vele valami egészen más és új veszi kezdetét”. Ez az egészen más és új most éppen a bevándorlásellenes politikusok európai térnyerése, a keresztény kultúra védelmezése, a népességcsere megakadályozása. Így néz ki a gyakorlatban a küldetéstudat, a hatalomvágy és a politikai alkalmazkodóképesség kombinációja.
Mindazonáltal az ilyen politikának akkor is vannak veszteségei, ha számolatlanul aratja a győzelmeket. Amikor az ideológia túlcsordul a kommunikáción, és beszivárog, majd aztán beömlik a szakpolitikákba, akkor elmossa a hagyományos értelemben vett kormányzást. Jó ideje világos, hogy az Orbán-kormány a „Boston Politics” tapasztalatai alapján szervezi meg magát, vagyis szétbomlasztja a hatalommegosztást, cselekedeteit az intézmények logikája helyett a vezető körüli udvartartás dinamikája mozgatja, és a gépezetet a szakpolitikai célok megvalósítása helyett az aktuális hatalompolitikai projektek hozzák mozgásba.
A jelen nagy kérdése az is, hogyan lehet egyáltalán rábukkanni az információ és az álhír közötti különbségre. A magyar kormány viszont emelte a tétet, a politikai narratívát nem a valóság értelmezésére, hanem a helyettesítésére használja. Amiből viszont az következik, hogy saját gigantikus tervei vágyvezéreltté válnak. Irtózatos kommunikációs erőfeszítéssel, hatalmas anyagi ráfordítással űzött céljai eleve megvalósíthatatlanok, mert nem az analízis, hanem az akarat termeli ki e célokat. A kétségkívül jelen lévő elemzőkészség a kormányoldalon azt vizsgálja, miként lehet elfedni a különbséget a száműzött tények és az akart valóság között. Ilyen körülmények között az elvárt kormányzati célok nem valósulhatnak meg, minek következtében a propaganda hangerejét kell tovább növelni, hogy a politikai siker fenntartható maradjon. A problémák nem oldódnak meg, de a politikai feszültség egyre nő.
A migrációs kommunikációs propagandát a kormánypárt éppen ezekben a hetekben, az európai parlamenti választási kampányban járatja csúcsra ismét, miközben az Országgyűlés februári Infotabló című kiadványa is tartalmazza, hogy 2018-ban 45 százalékkal esett vissza az EU-s országokban menedékkérelmet benyújtók száma a két évvel korábbihoz képest. Vagyis nem úgy van, amit a kormányoldalról gyakran mondanak, hogy a határkerítés egymaga tartóztatja fel a menekülteket, hanem általában véve kevesebben jönnek. Magyarországon a KSH adatai szerint menekült, oltalmazott és befogadott emberek együttes száma 367 volt 2018-ban, de az összes menedékkérő száma sem érte el a hétszázat. A kormány erre azt mondja, nem is akarja, hogy ezek a számok nőjenek, ugyanakkor éppen ebből látszik, hogy a háborús pszichózis fenntartására nincs tényleges ok.
Ennek ellenére a bevándorlásellenes küzdelem ott tart, hogy már a családpolitikai célokat is ez határozza meg. Orbán Viktor idei országértékelő beszédében ezt a következőképpen formulázta: „Olyan időket élünk, amikor egész Európában egyre kevesebb gyermek születik. A nyugatiak erre bevándorlással válaszolnak. Amennyi hiányzik, annyi jöjjön be, és akkor a számok rendben lesznek. A magyar ember másként gondolkodik. Nekünk nem számok kellenek, hanem magyar gyerekek.”
Valójában a nyugati országok helyzete a népesedési folyamatokat illetően nagyon eltérő. A francia termékenységi ráta 1,9 (a népesség „újratermeléséhez” szükséges mutató 2,1), az európai uniós átlag 1,59, és Magyarország az elmúlt évek növekedése ellenére még mindig az átlag alatt van.
Két évvel ezelőtt, a Hegymenet című tanulmánykötetben Kapitány Balázs és Spéder Zsolt demográfusok azt írták, hogy alapvetően a gyermekszülésre alkalmas életkorban lévő nők számának csökkenése és a rossz halálozási mutatók miatt folytatódni fog a népességcsökkenés. A szerzők arra jutottak, hogy „jelentékeny, ugyanakkor az ország etnikai képét lényegében nem befolyásoló bevándorlás nélkül a népesség reprodukciójának hosszú távú biztosítása lehetetlennek látszik”. A fejlett országokénál kisebb arányú bevándorlással, évi 15 ezer fős bevándorlási többlettel kalkuláltak, amelynek harmada származna a határon túli magyarok köréből, s 10 ezer főt tennének ki a „távolabbról érkezők”. Modellszámításuk 2020-tól stabilizálódó új bevándorlási rezsimmel kalkulált, amire azonban jelen körülmények között nem látszik esély. Ellenben a kormány irdatlan mennyiségű pénzt költ egy olyan népességszám-növelő családpolitikára, amely a politikai akaratból indul ki, nem a helyzet és lehetőségek reális elemzéséből.
A 2013-as migrációs stratégia készítése idején a kormányzat legalább még érdeklődött a tények iránt, hiszen a dokumentumban azt olvashatjuk, „a hazai népességfogyás és alacsony foglalkoztatottság mellett a növekedést, az újraelosztást, a nyugellátás fenntarthatóságát a képzett munkaerő ellenőrzött bevándorlása is segítheti”. A foglalkoztatási szempont volt az első, amit a kormány odadobott a propagandacéloknak, mivel az első bevándorlásellenes kampány a munkahelyeinket elvenni készülő külföldiek ellen irányult. A munkaerőhiány nyilvánvalóvá válásával ez azonban tarthatatlanná vált, amellett érzelmileg is sokkal hatásosabbnak bizonyult a biztonságérzet fenyegetettségére és a migránsok kulturális idegenségére helyezni át a hangsúlyt.
Fontos megjegyezni, hogy a migrációs stratégia, miként a demográfusok is, azzal kalkulált, hogy a bevándorlók többsége „etnikai azonosságot” mutat majd a hazai lakossággal, és a nyelvi-kulturális-történelmi közösség miatt itt a migráció „nem jár olyan társadalmi következményekkel, mint például az eltérő kultúrájú, illetve vallású bevándorlópopulációk Nyugat-Európa országaiban”. Ennyiből tehát a migrációs stratégia valóban más helyzetre készült, mint ami 2015-ben bekövetkezett, mikor számosságában, valamint etnikai-vallási hovatartozásában gyökeresen megváltozott a Magyarország területére lépők összetétele.
Csakhogy azt már a kormányzati dokumentum is jelezte, hogy egyre több, nem szomszédos országokból érkező ember kér munkavállalási engedélyt, s hogy a menedékkérők körében gyakrabban fordul elő, hogy a kibocsátó ország Afganisztán, Pakisztán és Koszovó.
A 2013 végén tett magyar kormányzati nyilatkozatokban ugyancsak megemlítették már a szíriai háború miatti menekülthullámot, miközben szó sem volt arról, hogy Magyarország ne akarná teljesíteni a menekültekkel kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeit. A nyilatkozatok és a dokumentumok egyaránt hangsúlyozták az európai együttműködés és pénzügyi források fontosságát. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatója 2013-ban a hazai befogadóállomások férőhelyeinek elégtelenségéről beszélt, ám a menekültválság csúcséveiben, 2015–2016-ban éppenséggel menekülttáborokat záratott be a kormány. Míg a migrációs stratégia a befogadóállomások integrációs jellegű és a szociális segítést előtérbe helyező átalakítását tűzte ki célul, addig az azóta kialakított menekültügyi rezsim kifejezetten büntető jellegű. A tompai és a röszkei tranzitzónát a büntetés-végrehajtás alakította ki a menedékkérők számára, miközben e zónák létrehozására hivatkozva zárták be Bicskén és Debrecenben a menekülttáborokat.
A migrációs stratégia fontosnak tartotta volna, nehogy a menekültek érkezése az idegenellenességet szítsa fel az országban. „Ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy egyes szélsőséges csoportok saját céljaikra használják és visszaélhessenek a lakosság nem megfelelő tájékoztatásából, és ebből fakadóan a külföldiekkel szembeni elutasító magatartásból származó tömegjelenségekkel.” A szöveget készítő hivatalnokok nem sejtették, hogy „a lakosság nem megfelelő tájékoztatása” és „a külföldiekkel szembeni elutasító magatartásból származó tömegjelenségek” előidézése a kormány legfőbb politikájává válik. A Tárki kutatói egy tanulmányukban megállapították, hogy „2016 elejére korábban sohasem mért magas értékre emelkedett az idegenellenesség mértéke Magyarországon, és a nullához közelített az idegenbarátok aránya”. A migrációs stratégia által még partnerként említett civilszervezetek ma már a Stop, Soros! törvény hatálya alatt állnak, és afféle betelepítési maffiaként tartják őket számon hazai hivatalos helyeken.
Ez már csak azért is visszás, mert az uniós betelepítési kvóta ellen időtlen küzdelmet folytató kormányfő 2015 szeptemberében egyenesen világkvótát javasolt, amivel furcsa módon nem dicsekedett el a budapesti migrációs konferenciára érkező volt ausztrál külügyminiszternek. Arról nem is beszélve, hogy a 2013-as kormányzati migrációs stratégia, amely ma is hatályban van, a migránsok hazai elhelyezésének kvótarendszeréről szól, mégpedig „feltérképezve az integrációra alkalmas önkormányzatok munkaerőpiacát és a lakhatás lehetőségeit”. Mára a világkvóta blöffje és a hazai befogadási-elhelyezési keretszám egyaránt eltűnt a politikacsinálás horizontjáról.
A migráció előnyeinek mérlegelése, a pozitív hatások ösztönzése szintén törlődött a gondolkodásból. A migrációs stratégiában még ez állt: „szükséges élénkíteni az országba gazdasági céllal, keresőtevékenység folytatásával, valamint tudásalapú migráció érdekében beutazók körét és számát”, mindezt a biztonsági szempontok egyidejű érvényesítésével. Továbbá „szükséges a migráció gazdaságfejlesztési lehetőséget hatékonyabban kihasználni azáltal, hogy olyan harmadik országbeli migránsokat fogadunk, akik hozzájárulnak a gazdaság fejlődéséhez befektetéseik, munkahelyteremtő beruházásaik révén”. Az egykori célkitűzésből, miszerint „elengedhetetlen, hogy a »szabályozott nyitottság« kiemelt hangsúlyt kapjon”, nem maradt más, mint a minden irgalmat nélkülöző menekültpolitika és a letelepedési kötvények nagyon konkrét anyagi megfontolásokat érvényesítő bizniszének kiáltó ellentéte. A durván szabályozott zártság sem a demográfiai, sem a foglalkoztatási problémákra nem nyújt megoldást, viszont a következményei nemcsak a menekültek, hanem a magyarok életét is sokkal nehezebbé teszik.
