Nem csak az áldozat ügye – A személyes történetek Marton László bocsánatkérése után is velünk maradnak
Példaértékűnek és paradigmaváltónak nevezte Sárosdi Lilla, hogy Marton László bocsánatot kért tőle, holott paradigmaváltó lépést kétszer is a színésznő tett. Először azzal, hogy a nyilvánosság elé állt, majd azzal, hogy a főrendező, egykori színigazgató bocsánatkérését elfogadta. Ezzel és Marton László vígszínházi menesztésével ez az ügy lezárult. Kérdés azonban, mi lesz azokkal az emberekkel, jobbára nőkkel, akik éppen Sárosdi bátorsága hatására álltak elő saját történetükkel, legalábbis Magyarországon. Mert a #metoo nem magyar mánia, világszerte latolgatják lehetséges következményeit, miközben mások igyekeznek a témát lezárni, illetve egyedül a színházi, filmes szakmára jellemzőnek beállítani – amitől a szakma védekező mechanizmusa még az előtt beindul, hogy valódi eredményeket hozhatna a tisztulási szándék.
Marton László bocsánatkérése valóban szokatlan gesztus és pozitív fordulat, mégsem lehet eltekinteni az előzményeitől és a pontos tartalmától. A neves rendező először rágalomnak minősítette Sárosdi Lilla állításait, vagyis a bocsánatkérés a teljes tagadást követte, mégpedig azért, mert Sárosdi esete után kilenc másik vallomás látott napvilágot. Ezek nélkül Sárosdi „rágalmazóként” magára maradt volna. Marton az újabb történetek hatására először a rágalmazási pertől állt el, majd nyilatkozatában már nem tagadta az esetek valóságtartalmát. Bocsánatkérése azonban olyan „közeledést” említett, amivel úgymond megsérthetett másokat. Sárosdi a bocsánatkérés azonnali elfogadása után fűzte hozzá ehhez azt, hogy a kényszer nem azonosítható a közeledéssel. Ebből adódott, hogy Sárosdi férje, Schilling Árpád nem fogadta el a bocsánatkérést, ami nem is neki szólt, szűkkeblű hozzáállását a csúsztatás miatti felháborodás válthatta ki.
Nehéz kifejezni, mennyire drámai lépés, hogy a Vígszínház a botrány hatására megvált Martontól, aki egész életében itt dolgozott, munkájával öregbítve a Víg nimbuszát. Csakhogy Marton éppen e nimbuszt felhasználva, számos alkalommal a színház épületében zaklatott fiatal nőket. Tiszteletre méltók a Marton melletti pályatársi, tanítványi kiállások, ám
olyasmit védenek, amit senki sem támad: Marton rendezői és tanári képességeit.
A megszólalók szerencséje Radnóti Zsuzsától Kornis Mihályig és Vecsei H. Miklósig, hogy nem voltak olyan helyzetben, amelyben Marton zaklató magatartását megtapasztalhatták volna, hiszen a rendező a megismert esetek tanúsága szerint az utcáról beeső fiatal lányokat nézte ki magának, nem a kollégákat és az egyetemi hallgatókat. A barátok megszólalása viszont felveti a kérdést:
a színházi és az ismeretségi kör évtizedeken keresztül tényleg észre sem vett semmit?
A Marton érdemeiről szóló nyilatkozatok, amelyeket kiváló, az emberi lélek rezdüléseire érzékeny művészek tesznek, bepillantást engedhettek volna akár abba a megdöbbenésbe és önvizsgálatba is, ami feltehetően zajlik, és arról szól, vajon észrevehették-e volna, szólhattak-e volna a múltban, vagy legalább most összekapcsolnak-e korábban elhessegetett gyanúkat azzal, ami végül kiderült.
Mások, mint Szász János vagy az áldozatokkal kapcsolatban mintaértékű szolidaritási nyilatkozatot kiadó Katona József Színház igazgatója, a botrány sodrásában „lincshangulatot” emlegettek, féltve szakmájuk megítélését. Érthető, hogy a színházak nem akarnak egyedüli bűnösként feltűnni e súlyos társadalmi jelenség, a zaklatás kapcsán. Nem is lenne igaz és félre is vinné az ügyet ez a beállítás. Ugyanakkor a konstruktív, a színházi és minden egyéb szakmát segítő megközelítés vélhetően az esetek feltárásában és művészi feldolgozásában való részvétel lehet, valamint saját intézményeik struktúrájának, működési módjának átgondolása. Persze ez tényleg „veszélyes”. Amikor az ELTE a gólyatábori botrányok hatására egyetemen belüli felmérést készített a nemi megkülönböztetésről és a szexuális visszaélésekről, akkor ezzel azt kockáztatta, hogy egyedüliként ismeri be a problémát. A kutatást vezető Gregor Anikó szociológus azonban egy májusi interjúban megemlítette: más oktatási intézmények is kértek kutatási segítséget, ami reményekre jogosít.
Az ilyen változások tennék ugyanis lehetővé, hogy a zaklatási botrányok ne egyetlen emberre fókuszáljanak, miközben persze a jelenségről csak konkrét ügyek mentén lehet beszélni, az egyes ügyeknek pedig konkrét szereplőik vannak. Marton esetében a nevének kimondásától a bocsánatkérő nyilatkozatig egy hét telt el – szemben azzal, hogy több évtizedes esetek is napvilágot láttak. Ez elgondolkodtató lehet a „kampány” elhúzódását panaszolók számára. Nem szólva arról, hogy egy hétig is azért tartott, mert Marton elsőre rágalomnak nevezte az ellene felhozott állításokat.
Az ügy lefolyását bírálók, közöttük például Vásárhelyi Mária szociológus, kritikaként fogalmazták meg a bulvárosodást, a peep show-vá válást. Sándor Zsuzsa egykori bíró egyebek mellett a szerinte feleslegesen naturalista elemek egymásra halmozását kifogásolta a nyilvános esetleírásokban. Megfontolható ennek kapcsán az a másik szempont, hogy éppen azzal emelhető a vita nívója, ha észleljük: ez
az egész messze túlmutat Sárosdi Lillán és Marton Lászlón. Társadalmi jelenség tárult fel előttünk, aminek a tömegessége és fájdalmas hétköznapisága például a jogász vagy a szociológus által mélységében elemezhető lenne. A zaklató szexuális magatartások leírását illetően lehetnek ízlésbeli eltérések, ám éppen Marton bocsánatkérése, a „közeledés” említése igazolta, hogy az esetek részleteiről igenis beszélni kellett.
Mert ha nem tudnánk, hogy a sértettek pontosan mit éltek meg traumaként, akkor csak a zaklatás és a közeledés üres kategóriái állnának egymással szemben, megvitathatatlanul és eldönthetetlenül.
Óriási véleményformálói felelősség a küzdelem az áldozathibáztató toposzok ellen, amelyek bámulatos rugalmassággal találják meg útjukat a közgondolkodásban. Hiába kért bocsánatot Marton, amitől kezdve a sértetteket nem lehetett hazugnak nevezni, más sztereotípiák tovább burjánzanak. Fontos lenne minél több helyen elmondani, a „Minek ment oda?” kérdésre az a válasz, hogy a feltétel nélküli bizalom, a gyanútlanság vezette a sértetteket, ami nem annyira a politikai tekintélytisztelettel, hanem a művészek iránti fiatalkori rajongással és az emberi jóságba vetett hittel magyarázható. Egy másik újra és újra kisarjadó tévképzet a „Miért most mondja el?”, mintha az eset pszichés és morális megítélése szempontjából nem volna mindegy, mikor történt valakivel baj. Pontosabban annyiból valóban nem mindegy, hogy a traumát valamilyen mértékig fel kell dolgozni ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.
Beszélni pedig azért szükséges, hogy mással ne történjen meg.
Lehet praktikusnak tűnő tanácsokat adni a molesztálás elkerülésére potenciális áldozatoknak, lehet a viktimológiai karaktert is elemezni, azt, hogy melyek a sértetté válásra hajlamosító körülmények, de az elsődleges feladat talán mégiscsak a zaklatók kiszűrése volna, valamint annak az intézményi és társadalmi környezetnek a megváltoztatása, amelyben az ilyen cselekedetek megvalósíthatók és elrejthetők. Ez volna az igazi megelőzés.
Vásárhelyi Mária reális veszélynek tartja, hogy az ügybe belerokkanhat a Vígszínház, ami a művészi veszteség mellett a szabad gondolkodás egyik megmaradt menedékének összeomlását jelentené. Ezt tényleg el kell kerülni. Ám ez attól is függ, hogy a színház kap-e segítséget a nézőktől, a médiától, adott esetben a segítő szervezetektől, a tudománytól. Ennek a segítségnek lenne a része, hogy ne álljon meg itt a történet: a társadalmi léptékű MeToo-kampányból lehetne erőt és elszántságot meríteni. A „velem is megtörtént” vallomások végigsöpörnek a világon, a megkönnyebbülés és a változtatási szándék hullámaként, Hollywoodtól az Európai Parlamentig.
Már csak ez is indokolná, hogy ne kis belvilágok szenvedéstörténeteként tekintsünk rá, és ne azon aggódjunk, hogy a hírek, a megszólalások összeroppantják a belterjes szakmai világok status quóját, hanem észrevegyük, a baj sokkal kiterjedtebb és közös.
Amiben legalább annyi jó van, hogy nem vagyunk vele egyedül, és most végre összegyűlhet a változtatáshoz szükséges energia. Az emberi drámák bátor feltárása egy szabadabb és biztonságosabb világba vezethet. Nem biztos, hogy sikerül, de a másik módszert már kipróbáltuk. Eszerint a hétköznapokba beszüremkedő erkölcstelenségre az a válasz, hogy úgysem lehet mit tenni. Akinek nem tetszik a leosztás, intézze el személyes ügyét a zaklatóval négyszemközt. Ha pedig lejárt a reklamációs idő, akkor az érintett hallgasson örökké. Mondhatni, elméletileg győzzön persze az igazság, de a köznyugalom megzavarása nélkül, lehetőleg a négy fal között. Az áldozatok ízlésesen legyenek kedvesek jogokat és elégtételt követelni társadalmi tekintélynek örvendő zaklatóiktól.
Aggodalomra ad okot, hogy a kormány revolvermédiája tort ül nemcsak Marton, hanem az egész demokratikus közvélemény felett. Kaján örömmel számolnak be a „balliberális kedvenc” bukásáról, egyúttal azonban Sárosdi Lillát és Schilling Árpádot is kiosztják. Megint egy klasszikus áldozathibáztatási toposz kerül elő, a sértett „feslettsége”, nevezetesen egyik előadásuk videója, ahol Sárosdi meztelenül szerepel. Ez a „kivágott ruhás lányok ne csodálkozzanak azon, hogy a férfiak rájuk mozdulnak” toposz hatványra emelése, jelen esetben ráadásul közpénzből és tudatos ártó szándékkal.
A rend kedvéért meg kell említenünk, ugyanez a média nem siet oknyomozó anyagokat írni a vak komondorok tetteiről, valamint szókimondó véleménycikkekben sem követelik a nők elleni erőszakot tiltó isztambuli egyezmény ratifikációját.
Ez a gátlástalan, amorális hozzáállás azonban felvet a baloldali-liberális közösség számára is egy nehéz témát. Azt, hogy Marton bocsánatkéréssel elismert tetteit sokkal könnyebb lett volna elítélni ezen az oldalon, ha az elkövető fideszes bekötöttségű. E mozzanat híján azonban könnyebben érvényre jutottak a relativizáló sablonok, és felszínre került, hogy abban a közegben, ahol elvileg a fő összetartó erő az emberi jogok, a szabadság, a méltóság tisztelete, mennyire eltérően gondolkodnak ezek tartalmáról és érvényesítési lehetőségéről. Vannak, akik szerint generációs törésvonal tárult fel, jelesül az idősebbek állnának többen Marton mellé, de ez csak a közösségi média és a szerkesztői ízlés által befolyásolt interjúk alapján kialakult benyomás, adatok erről nincsenek. Megkockáztatható viszont annak a felvetése, hogy elsősorban a döntéshozói és véleményvezér-csoportokba való beágyazódás, ami legfőképpen befolyásolja az ítéleteket, ennek az életkor nem annyira oka, mint inkább velejárója. A nyilvános állásfoglalás iránya, szándéka és lehetősége az elitek keletkezéséről, önfenntartásáról, cseréjének mechanizmusairól vet fel kérdéseket, ami különösen azokban a kisvilágokban okoz megrázkódtatást, legyen az színház, egyetem, kórház, uszoda, iskola, ahol, ahogy mondani szokták, mindenki mindenkit ismer.
A zaklatás megalázó, a trauma megrendítő, a hallgatás elkeserítő, a vita fájdalmas. A véleményformálók, akiknek pesszimista prognózisa szerint az ügy egyetlen ember bűnhődése után elhal, sokat tehetnének ez ellen és a jelenség mélységének megismertetéséért. Nem azért társadalmi érdek minél több eset feltárása, hogy szaftos részletekben és lebukott közszereplők „vérében” tocsogjunk, hanem azért, hogy minél kevesebb ilyen ügy legyen, minél kevesebb elrejtett fájdalommal kelljen élnünk.
