Nagy Zsófia: A parlamenti ellenzék inkább akadálya az Orbán-rendszer lebontásának

2018. május 16. 06:57 - szerző: Cseri Péter

Puszta előítélet, hogy politikai kérdésekben a kevésbé iskolázottak, az alacsony státusúak inkább ösztönösen, míg a tanultabbak és a magasabb társadalmi státusú emberek jórészt racionálisan döntenek – mondta a 168 Órának Nagy Zsófia szociálpszichológus, hozzátéve, a kutatások gyakran az ellenkezőjét igazolják: akik az átlagnál jobban érdeklődnek a politika iránt, jórészt a drukkerek közé tartoznak, érzelmileg sokat invesztálnak a dologba, így elfogultabbak. Arról is beszélgettünk, hogy meddig tarthat az ellenzéki gyászmunka, el kell-e engedni a parlamenti pártok kezét, milyen a bevásárlólista-politizálás, meddig nőhetnek a médiabuborékok és vajon elbújhat-e a nyuszi a gomba alatt.

– Azok a választók, akik csak egyfajta médiát fogyasztanak és nem találkoznak a témák-vélemények sokszínűségével, médiabuborékban élnek. Mintha az elmúlt években megnőttek volna ezek a buborékok.

– Többet beszélünk a buborékokról, mint amennyit tudunk róluk. Egy ideje nagyon felkapott lett a médiabuborék kifejezés használata – egyébként az eredeti angol kifejezés tükörfordításban szűrőbuborékot jelent –, holott valójában évtizedek óta ismert fogalom. Az biztos, hogy a digitalizáció előretörésével háromféleképpen is nőtt a médiabuborékok kialakulásának esélye. Az egyik a közösségi oldalak aktívabb használata, aminek során az ismerősi hálóban jórészt hasonló gondolkodású emberekkel tartjuk a kapcsolatot. A második tényező a saját hírpreferenciáink kérdése, például az, hogy az általunk kiválasztott médiatermékeket követjük a neten. A harmadik pedig a Facebook és a Google keresési algoritmusa, ami az előtörténeteink alapján automatikusan leszűkíti a világot, és így kínálja fel azt a számunkra. Legtöbbször a hírfogyasztás oldaláról közelítjük meg a kérdést, holott ebbe beletartozik a buborékok hírgyártásra való hatása is. Kevesebbet beszélünk róla, de a buborékok válságba sodorták a minőségi tartalomgyártást.

– Miért?

– Mert ahhoz sok szakember és kellő idő szükséges. Egy viszonylag nagy szerkesztőségben sok munkaórával is csak kevés minőségi tartalom állítható elő. Ráadásul az így készült termék kevesebb kattintást generál, mint a tartalomfarmokon kevés emberrel előállított silány minőségű tömegtermék. Az olcsó áru letarolta a hírpiacot, a kereslet felduzzasztotta az ilyen tartalmak gyártását. A kattintáslogika legnagyobb kárvallottjai a tényfeltáró médiumok, a komoly tartalmak előállítói lettek.

Fotó: Merész Márton

– Ha ez így van, akkor az is valószínű, hogy a fogyasztók oldalán is megnőttek a médiabuborékok, nem?

– Ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a témában készült kutatások ellentmondó eredményekre jutottak. Másrészt kimutatták, hogy Magyarországon a médiabuborékban élők pont nem az aktív internethasználók köréből kerülnek ki. Épp az internetezőknek a leginkább heterogén a médiafogyasztása, míg a világhálótól idegenkedőké, a jórészt csak televízióból tájékozódóké a leginkább homogén. Vagyis idehaza a buborékok növekedését nem a digitalizáció okozza. Az is tény, hogy a médiabuborékok létrejötte csak bizonyos témákban mutatható ki, legerőteljesebben természetesen a politika területén. Máshol szinte ki sem alakulnak, tehát a színház, a gasztronómia vagy bármi egyéb iránt érdeklődők színes és nyitott közösségként vannak jelen a médiatérben.

– Mégis sokan úgy érzik, megmagyarázhatatlan számukra a Fidesz újabb kétharmados győzelme, mert a környezetükben senkit sem ismernek, aki a kormánypártra szavazott volna. Mi csapta be őket?

– A heterogén hírfogyasztás, a sokoldalú tájékozódás nem törvényszerűen vezet árnyalt véleményalkotáshoz. A szociálpszichológia régóta használja a véleménypolarizáció fogalmát. Ennek az a lényege, hogy ha találkozom egy eltérő nézettel, az nem megingatja a saját véleményemet, hanem inkább megerősíti azt, belemerevít az álláspontomba. Nem több előítéletnél, hogy politikai kérdésekben a kevésbé iskolázottak, az alacsony státusúak inkább ösztönösen, míg a tanultabbak és a magasabb társadalmi státusú emberek inkább racionálisan döntenek. A kutatások gyakran az ellenkezőjét igazolják: akik az átlagnál jobban érdeklődnek a politika iránt, jórészt a drukkerek közé tartoznak, érzelmileg sokat invesztálnak a dologba, elfogultabbak. Számos kísérlet igazolta, hogy a pártszimpátia gyakran olyan erős, hogy még az adott párttal szemben felhozott negatív bizonyítékok is inkább az elköteleződés mértékét növelik.

– Akkor a média mást sem tesz, mint megerősíti a fogyasztót a saját hitében?

– Ha erre törekszik, azt rosszul teszi. Épp az lenne a feladata, hogy megtörje a hallgatás spirálját, új és új témákat emeljen be a médiatérbe. A politikusoknak, különösen az ellenzékieknek, ugyanez lenne a feladata.

– Ez nem könnyű.

– Főleg, ha rosszul fognak hozzá. Mielőtt egy politikus megnyilvánul a médiában, tisztában kell lennie azzal, hogy a különböző ideológiák hierarchiákba szerveződve épülnek fel. Legfelül helyezkednek el az alapértékeink, az érzelmi elköteleződéseink. Hogy mi a viszonyunk a társadalmi egyenlőséghez, az igazságossághoz, a változáshoz. Ezek alá szerveződnek a konkrét értékek, és legalul helyezkednek el szakpolitikai meggyőződéseink. Az ellenzéki politikusok jó ideje úgynevezett bevásárlólista-politizálást folytatnak, interjúhelyzetben mintha felolvasnának egy cetlit: legyen jobb az egészségügyi ellátás, az oktatás meg a szociálpolitika. Valójában minden megszólalásnak egy konkrét történetet kellene elmesélnie, amely mögött egy koherens világkép áll. Az emberek úgy vannak huzalozva, hogy vágynak a történetekre. A politikusnak világosan meg kell fogalmaznia, hogy az adott történet miről szól, mi a konfliktus, az hogyan oldható fel, ki a főhős és ki a gonosz szereplő. Ha nincs ilyen történet, ha nem elég izgalmas, és érzelmileg nem ragadja meg a közönséget, akkor hatástalan marad.

– De hogy kerekíthető lebilincselő történet a széteső egészségügyből vagy közoktatásból?

– Nem vagyok politikus, de biztosan megoldható feladat. Mondok egy személyes példát. A lányom egyik kedvenc meséje A gomba alatt, ami arról szól, hogy a hangya az eső elől elbújik egy gomba kalapja alá. Hamarosan jön egy pillangó, és azt kéri, ő is hadd bújjon be, amíg esik. A hangya először nem akarja beengedni a pillangót, de az csak kérleli: „kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást”. A hangya megenyhül, beengedi a pillangót. Aztán sorra jönnek az ázó állatok, béka, veréb, nyúl, és mind bekéredzkednek a gomba alá. Végül jön a róka, aki a nyulat üldözi. Megkérdezi a hangyát, nem látta-e a nyulat. Nem látta. Elmegy a róka, kisüt a nap, előjön az öt állat, csodálkozva, hogyan férhettek el ennyien. Hát úgy, hogy az esőben időközben megnőtt a gomba. Amikor ezt mesélem a lányomnak, akkor a sztorin túl még sok mindenről esik szó: például arról, hogy érdemes szolidárisnak lenni a másikkal, hogy nem utasítjuk el a segítségkérőt, hogy a bajbajutottakat megvédjük. Úgy beszélünk alapértékekről egy történet kapcsán, hogy közben nem szajkózunk rideg szentenciákat. Amikor az egészségügy válságáról értekezik egy ellenzéki politikus, azzal képtelen lesz érzelmeket kiváltani, ha az államtitkár inkompetenciájáról kezd el beszélni. Többre jut, ha van egy története, természetesen nem gyerekmese, amiből kiderül, hogy ő és a pártja másképp képzeli el a sorsközösséget, mint a kormány. Az egészségügy olyan alrendszer, amelyben a társadalom szolidaritás- és kockázatközösségének kellene megjelennie. Ahol a tehetősebbek menekülnek a rendszerből, ott a legkiszolgáltatottabbak élete a tét.

– De azt nyilván nem vitatja, hogy egy ellenzéki politikus nehezen tudja eljuttatni a történetét az emberekhez.

– Ez igaz, de ezt sokan csak kifogásként használják annak elfedésére, hogy valójában nincs érdemi mondanivalójuk a választóknak. A médiapiaci környezet nem ad felmentést arra, hogy az ellenzéknek hiányzik az átfogó stratégiája. És nem válasz arra sem, hogy a hálózatos médiában miért nem tudja magát jobban megszervezni egy politikai erő.

– De hogy kell ezt csinálni a gyakorlatban? Hogyan építhet fel ilyen körülmények között saját médiát az ellenzék?

– Az ellenzéki mozgalmak médiához való viszonyát Dieter Rucht nyomán négyféle stratégiával szokták leírni. Ezek a távolmaradás, a támadás, az alkalmazkodás és az alternatív média használata. A magyar ellenzék politikai érzékéről sokat elárul, hogy az elmúlt években ezek közül a legkevésbé hatékony opciókkal élt: távol maradt és alkalmazkodott. Elfogadta, hogy kiszorul a közszolgálati médiumokból, és azt is, hogy csak egy szűk médiatérben mozoghat. Az állami médiával szembeni támadásnak a lehetősége csak most, a választások utáni tüntetéseken vetődött fel – egyelőre csak ötlet szintjén. Az alternatív médiában alig van nyoma a tudatos ellenzéki építkezésnek.

– Egy saját média felépítése nem olcsó.

– Nem vitatom, hogy erőforrás kérdése is, de azt állítom, hogy a rendelkezésükre álló szűkös forrásokat az ellenzéki pártok nem erre a területre koncentrálták. Szemben a Fidesszel, amely 2002 és 2010 között ellenzékben is építette a saját médiaportfólióját.

– De milyen médiát építsen az ellenzék? Ugyanolyan pártosat, mint a Fidesz? Ha csak a politikai ellenfelet szabad bírálni, akkor oda a szabad sajtó lényege.

– Akkor vissza kell lépnünk egyet, és visszatérni a magyar ellenzék alapvető problémájához. A történetek hiányához. Ez pedig leginkább strukturális okokból és a gyávaságból fakad. Régi mondás: ha egy politikai tanácsadó azt javasolja neked, hogy bizonyos témákat kerülj el a nyilvánosságban, akkor te meg kerüld el ezt a tanácsadót. A legnyilvánvalóbb hazai példa a migráció ügye, ami a legfontosabb kérdés volt a politikai napirenden az elmúlt években. Az ellenzék követhetetlenül viselkedett a menekültüggyel kapcsolatban. Hárított, sunnyogott, kollaborált – nem volt markáns és következetes álláspontja.

– Joggal félt a témától, hiszen ismerte a többség véleményét, amely a Fidesz narratívájával cseng egybe.

– Így nemcsak azzal szembesült a választó, hogy az adott párt gyáva, hanem azzal is, hogy nem képes vállalni a véleményét és kitartani mellette. Társadalomtudósként az elmúlt három évben rengeteg interjút készítettem, amelyekből az derült ki, hogy a válaszadók nagy többsége valóban fél a migrációtól. Viszont alig találkoztam olyan emberrel, akinek szélsőséges lenne a véleménye, a legtöbben összetettnek látják a problémát, ambivalens módon viszonyulnak a menekültekhez. Ugyanakkor nemcsak a migráció ügyében, de másban is az az alapélménye az embereknek, hogy az ellenzéki pártok eltartják maguktól a problémákat. Főleg azokat, amelyek bonyolultak és megosztják az embereket. Tény, hogy egy markáns vélemény megfogalmazásához szükség van bátorságra. De akkor is tisztáznia kell egy pártnak a viszonyát például a rendszerváltáshoz, a sérülékeny társadalmi csoportokhoz, a nemzeti szuverenitáshoz, ha jelenleg csak a választók kisebbsége támogatja az álláspontját.

Fotó: Merész Márton

– De ez öngyilkos taktika.

– Ez nem taktikai, hanem stratégiai kérdés. Az ellenzék úgy okoskodik, hogy azokban az időszakokban tud sikeres lenni, amikor a Fidesz elveszíti a napirendi versenyt. Ilyen állapotok azonban négy év alatt legfeljebb néhány napra alakulnak ki, ezekre a kegyelmi pillanatokra nem lehet stratégiát építeni. Aki ma ilyen tematizációs versenybe akar szállni a Fidesszel, az biztosan elbukik. Ha egy koherens világképre épülnek egy párt üzenetei, azok szükségszerűen elidegenítik a választók egy részét, adott esetben akár a többségét. Ha viszont a necces témákat tudatosan elkerüli egy politikai alakulat, akkor soha nem fog tudni a lényegről beszélni. Attól, hogy valaki aktuálisan egy kisebbségi álláspontot képvisel, még nem jelenti azt, hogy téved vagy hogy felfüggesztheti az elveiért folytatott politikai küzdelmet. Ráadásul nem is kifizetődő, legalábbis az ellenzék számára egyáltalán nem hozott szavazatokat, hogy a menekültügyben magáévá tette a többségi álláspontot.

– Nyilván nem mernek kockázatos és bonyolult üzenetekkel kísérletezni a nyilvánosságban.

– Bármikor adódhatnak olyan politikai lehetőségek, amelyekre előre fel kell készülni. A választó díjazza, ha valaki következetes, karakán, vállalja a konfliktusokat. Nemcsak azért érdemes meggyőződésből politizálni, mert az etikus, hanem mert hosszú távon politikai értelemben is kifizetődő. A morális és intellektuális válságban lévő parlamenti ellenzék inkább akadálya az Orbán-rendszer lebontásának, illetve egy új építkezésnek, semmint a katalizátora, pláne aktív szereplője.

– Mi lesz az elégedetlen tömegekkel?

– Társadalomtudós vagyok, a szakmám híres arról, hogy rendkívül rosszul tudjuk megjósolni, mikor alakulnak ki sikeres társadalmi mozgalmak. A gyászmunkát nem lehet felgyorsítani, az elemzést pedig nem intézhetjük el egymondatos válaszokkal, fel kell tárni a mélyebb összefüggéseket. Óvakodjunk azoktól, akik már kedden kidolgozott választ adnak a vasárnapi vereségre. Komoly energiákat szabadíthat fel, ha befejezzük végre a létező ellenzéki pártokkal való fixációt, tőlük ugyanis nem várhatunk érdemi megújulást. Azt viszont lehetetlen előre megmondani, mikor alakulnak úgy egy társadalomban a lehetőségek és a kényszerek, hogy azok új, érdemi politikai mozgalom kibontakozásához vezessenek. Az biztos, hogy az ellenzéki oldalon megindult egy erjedés, de hogy ebből mi és mikor születik meg, egyelőre megjósolhatatlan.