Nagy magyar abszurd: Oszter Sándor saját tava, jó kapcsolatai, meg az aggódó helyiek

2017. augusztus 24. 15:53 - szerző: Buják Attila

A Jenői-patak időjárásfüggő. Ilyenkor, nyár végén, rekkenő hőségben gyéren csorog a meder alján a víz. De mindig van benne valami, ez négyezer éves hagyomány. A Börzsöny legnagyobb tavát (a diósjenői víztározót) mégis az a veszély fenyegeti, hogy a tradíció megszakad. Az „új földesúr”, Oszter (­Rózsa) Sándor állami papírokkal, hét Kamazzal, két lánctalpas markolóval (és pénzzel) felfegyverkezve arra készül, hogy vadászkastélya előtt blokkolja a patakot. A meredek lejtőn két műtavat ásna, amelyet a helyiek szerint a tavat tápláló erecske tölt majd fel. Oszter a „szépségre megy”: kócsagot akar, tarajos gőtét, vörös hasú unkabékát. Pedig ha a vízbázis elapad vagy a hozam vészesen csökken, a huszonhét hektáros tóban visszafordíthatatlan algásodás indul el, és a helyén egy bűzölgő pocsolya marad. A helyi ellenállás bázisa, a tavat kezelő Diósjenői Sporthorgász Egyesület felülvizsgálatot, birtokvédelmet, hatástanulmányokat kér. De a zászló Oszter Sándornak áll.

Marcus Aurelius járt Diósjenőn. Ez, mint írják, időszámításunk szerint 174-ben történt. A Flórián tér felől, a castrumból érkezett, hogy a helyszínen fékezze meg az őrjöngő kvád tömeget. Mi is a Flóriánról indulunk, hallva, hogy Diósjenőnek új császára van. Oszter Sándor, a Börzsöny széli falu büszkesége negyven éve lakik a településen. Ebből az utolsó tíz volt kritikus, amióta 2008-ban elindította az unkabékaprojektjét. Az önkormányzat akkor lelkesült iratban rögzítette: „a képviselő-testület (megállapítja), Oszter Sándor, Diósjenő, Arany János úti lakos vízi élőhely, természetvédelmi területre vonatkozó kérelme (…) a tervezett tereprendezés és tavak kialakítása jó elképzelés”. Akkor senki sem figyelt oda igazán. A horgásznép pláne nem.

Oszter 2013-ban állt elő a nagy ötlettel: a ligetes telekrészre természetvédelmi védettséget kért. Az ötlet nemcsak Diósjenő önkormányzatát delejezte, de a Duna–Ipoly Nemzeti Park illetékeseit, sőt a vízügyeseket is meggyőzte. A dolog egy időre megpihent, de a háttérben, ahogy az Átlátszó írja, lassan őröltek Oszter malmai. Engedélyek jártak le, újultak meg, változott a kivitelező is. A Xandros Bt. (Oszter szolgáltató és kulturális cége) kezéből a kezdeményezés átcsúszott Kondorosra, a Legendák Földje Alapítvány rendelkezésébe. Hogy miért, nehéz kinyomozni. Az oknyomozó írások azt sejtetik, hogy a Legendák Földje – jelentős kormányzati bekötöttséggel bírván – uniós potyapénzt szerzett volna. Mások szerint a kötődés lényege, hogy Oszter – aki 1971, a legendás Szinetár-féle tévésorozat óta Rózsa Sándorként él a köztudatban – a Kondorosi Betyárfesztivál díszvendégeként, a békési város díszpolgáraként komoly fideszes kapcsolatokkal rendelkezik. Oszter jobbos politikai kötődése nem titok, természetes összenövésről van szó. Rózsa Sándor (s ezen a szálon Oszter is) közkedvelt dél-alföldi figura. Az efféle kötődéseket a régió ura, Lázár János semmiképp sem szokta kihagyni.

Fotó: Bazánth Ivola

Vadásztak is együtt. Sokat emlegetik azt a „soponyai nagy kalandot”, ahol a dzsentroid hajlamú miniszter és a sírva vigadásban szintén jelentős Oszter társaikkal együtt kilencszáz fácánt lőttek. Az akkor már Kossuth-díjas művész nejével (Failoni Donatellával) érkezett. A nagyasszonyt a politikus meg is táncoltatta.

A Lázár név említése Diósjenőn inkább csöndet vált ki. Ha szóba hozzuk, mindenki legyint vagy hallgat. Egyes nagyszájú horgászok háborognak.

– Teszek én Lázárra. Haverja lehet Oszternek a Herkó Páter is. A szabályokat be kell tartani.

Márpedig a szabályok (a természet és a vízrajz szabályai) némi állami segédlettel komolyan sérülnek Diósjenőn.

2013 kulcsév lehetett Oszter pályáján, ekkor kapta meg rég várt Kossuth-díját. Pont jókor. A súlyos adósságcsapdában vergődő színész már a kastélyát is meghirdette, elképesztő árat kért érte, de a helyzete váratlanul rendeződött. Szintén 2013-ban állt az önkormányzat elé az abszurd kéréssel: nyilvánítsák az inkriminált telekrészét „oltalmazott természetvédelmi területté”, hogy ott „vizes élőhelyet” létesítsen. Művészi pályáján is szárnyalt, utoljára a Csókos asszonyban látták Zsombón, Tarpataki báró szerepében.

Mégis megütközést keltett, amikor idén júliusban egy hajnalon, az összes nehézsúlyú engedély birtokában (Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság, az utódhivatalnak számító katasztrófavédelem, a Duna–Ipoly Nemzeti Park, az önkormányzat) feldübörögtek a sárga Kamazok, dolgozni kezdtek az irgalmatlan dózerek. Szó, mi szó, gyorsak voltak. A ligetes terepen ma már két hatalmas, ék alakú lyuk tátong. Itt lesz a tó. Mivel a vizet meg kell valahogy fogni, épül az Oszter-féle „völgyzáró gát”, zsiliprendszerrel, bejáratként is szolgáló töltéssel, zsaluzattal, csőrendszerrel. Az út mentén sitt terpeszkedik. A főnyomócsöveket több helyen átvágták. A tervezett tórendszerből a lyukak alján piszkos sárga pocsolya látszik. A bejáratnál hevenyészett tábla: „Építési terület. Belépni tilos.” A tilalom egyértelmű, a kivitelező cég neve, címe fekete filccel olvashatatlanná téve. Maga a kastély – állítólag Oszter tervezése – egy felkapaszkodott parvenü ízlésvilágát tükrözi. A fák között áttűző fényben szinte eltűnik maga a birtok. Előreugró terasz, zöldre oxidálódott bronzkócsag, négyszögletes, csúcsos kilátó. A kerítés mögötti két és fél hektáron lóistálló, cselédház, kert. A házban – az interneten megtalálható fotók szerint – antik bútorok, vadászterem, zongoraterem, brokátterem. Kilenc kamion hordta át a holmit, amikor Oszter eladta a budai házát. A kastélyt mégis egyedül lakja, sok a munkája, „édes teher, édes teher”, ahogy a Fókuszban deklamálta.

A botrány kipattanásakor egymásnak adták a kilincset a kereskedelmi tévék. Nagy baj lett ebből is. Az egyik interjúban Oszter morálfilozófiai síkra csúszott.

– Nem Oszter tavával kell itt foglalkozni, hanem azzal, hogy mit üzent Vörösmarty, Kölcsey… meg a többi. József Attila. Satöbbi. Ezek. (…) Nem a tavakkal kellene foglalkozni, hanem… például Észak-Koreával.

Majd fájdalmasan kitört.

– Hol a jellem? Az emberi jellem?

Perrel, bíróval fenyegette meg az építkezést átmenetileg leállítókat.

Az erkélyen most némaság. A gazda épp úton van. Hívjuk, de kapkodva válaszol. Siessünk gyorsan a polgármesteri hivatalba, ő ugyan nincs ott, de jelen vannak a saját szakértői. Épp az engedélyek bemutatása zajlik, ott mindent megtudhatunk. Hangján érezni, biztos benne, neki van igaza – és főleg nagy halom papírja.

A kivitelezés megkezdése óta történt egy s más a faluban. A horgászegyesület hirtelen észbe kapott. Összehívták a képviselő-testületet, falugyűlést is hirdettek. A horgászok petíciót fogalmaztak, új hatástanulmányt követeltek. A felforrósodott hangulatra tekintettel a képviselő-testület két napra fel is függesztette az építkezést. A gépek tovább dübörögtek.

A „hatástanulmány” gyorsan el is készült. Tóth János polgármester (Fidesz–KDNP) maga ment le egy ládával és egy stopperrel a tóra. A ládát a tóba helyezte. Mért. Utána azt mondta, a helyzet nem reménytelen. Meleg van, a tó ilyenkor párolog, a vízszint 2,7 méter helyett 2,2. Mérései szerint „a napi vízbefolyás” 300 köbméter. A patak vízhozama percenként 240 liter. Tóth ugyanazzal a lendülettel átment a 15 kilométerre fekvő nőtincsi tóhoz is, amely 80 centiméternyit apadt. Minden rendben.

Már csak egyetlen kérdés maradt. A fogalom tisztázása, mi is lenne hivatalosan a Jenői-patak. Ennek a jogi csűrés-csavarásban komoly szakmai jelentősége van.

– Nem úgy kell elképzelni egy pataktorkolatot, mint a hordóba vezetett slagot – magyarázza hű kalauzunk, Csatádi Gábor színikritikus, helyi lakos. – A környéken több forrás, ér, erecske fakad. Itt cirkulál a vízgyűjtő terület. Nógrád megye ilyen. Majdnem minden falunak, völgynek különálló kis tava van. A tó közelében összefut minden ér. A végeredmény neve Jenői-patak, amely egy ponton rejtélyesen eltűnik, és a tó mélyén buzgárként fakad fel.

– Igen – vakkant Boldizsár, Gábor tizennégy éves vizslája, és hálásan nyalja a kezemet. A gazdi megint megtalálta a legpontosabb szavakat.

Fotó: Bazánth Ivola

A feszültség lassan mindenkire átragad. A tó melletti töltésen ülünk, a parkolótól balra a Kukachoz címzett fabódé. Horgászok jönnek, sörfogyasztók mennek, itt lehet megváltani a napijegyeket. Dél van, nincs túl nagy tolongás, nem is harap a hal. A völgyben a hosszan elnyúló tavon húszvalahány stég, a domboldalon víkendházak, a nyugati oldalon a Börzsöny. A házaknak, ha a tó mégis gajra megy, annyi. De legyünk igazságosak. Maga a tó az Oszter-terv nélkül is iszaposodik. Ez a sorsuk a völgyre duzzasztott tavaknak. Kotrásra az egyesületnek nincs, nem is lesz pénze. A helyiek a tó körül kisebbségben vannak. Több tucat pesti kisegzisztencia – kőműves, villanyszerelő, sofőr, autófényező – tervezte ide nyugdíjas életét. Budapest kocsival egy óra. Gábor is így él, fenn a hegyoldalban, hetente kétszer bejár színházba Pestre.

Maga Oszter viszont vagyonos ember, nem is titkolja, inkább henceg vele. Erdei, szántói, rezidenciái vannak. Egy itt, a Börzsöny oldalában, egy a Balatonon. A kastély mögötti erdőrész állítólag az ő tulajdona. Jobban jött ki a „rózsasándorságból”, mint az egykori idol, az igazi betyár, aki a szamosújvári börtön kapujában halt meg. Szerettük volna megkérdezni Osztert, mi ösztönözte arra, hogy több tízmilliós költséggel – csak a szépségért és a tarajos gőtékért – bizarr beruházásba vágjon.

– Várják meg, el fog jönni az esti falugyűlésre – javasolja Paróczai Csaba, a szemközti pizzéria tulajdonosa. – Mibe fogadjunk? Megígérte.

Akkor jó, a várható nagy viharban válaszol majd a kérdéseinkre is. Érdeklődünk Csabától, milyen szomszéd Sándor. A vállát vonogatja.

– Művész – mondja diplomatikusan a pizzériás. Ami diósjenői olvasatban a különc (esetleg a széltoló) szinonimája.

A patak (és az általa táplált tavacska) hirtelen vált sajgó sebbé. A helyiek nem csak az ökoszisztéma pusztulásától félnek. Oszter Sándor gödre a hegyoldalban tízméteres vízoszlopként magasodik majd néhány ház fölé. Ez roppant súly. Aki a gát alá kerül, jogosan fél. Most nyár van, de mi lesz, ha jön az ősz vagy az olvadás? Ha megroppan, alámosódik a gát, ha a nyakukba zúdul a folyamként áramló sár.

– Ami inog, egyszer majd omlik. A vízügyesek mondták ezt nekem – vonja le a konklúziót Botlik István, a Diósjenői Sporthorgász Egyesület elnöke. A hatvanas, ősz férfiú a polgármester, Tóth János (a helyiek szerint „Gyenge János”) kérlelhetetlen ellenfele. Itt ülünk a Kukac asztalánál Szengofszky Richárddal, a horgászkör ügyvédjével, s az esélyeket latolgatjuk. Nagy a forgalom sajtóvonalon. Ez sok tekintetben Csatádi Gábor érdeme. A parkolóban ólálkodik az RTL Klub, és közeleg a Hír TV is. Mindenki a horgászokra vadászik.

De térjünk vissza a patakhoz. A dologban sok csavar van. Az önkormányzat a patakot Oszter telkének azon a részén, amit most lassan szétmarat, 2000-ben „ideiglenes vízelvezető árokká” nyilvánította. Ha természetes a vízfolyás, a víz az állam tulajdona, a telket nem lehet szabadon adni-venni. Az ingatlan az átminősítéssel lett forgalomképes. Hogy mi késztette erre a nagyvonalúságra az önkormányzatot, titok. Nem valószínű, hogy a vételár. Az új tulajdonos a telekért 140 ezer forintot perkált. Ez olyan régen volt, hogy Oszter például alig emlékszik rá. A tavakat, mint mondja, saját kútjából tölti. Ha ez így van, akkor az ügyvéd szerint rosszul van. A törvények szerint ugyanis a kútvíz csak személyes „létcélokra” használható. Mosásra, ivásra, főzésre. Vizes élőhely létesítése nem szerepel a listán.

Csöndesen ejtőzünk a napsütésben. A töltésen biciklis lány halad át, nehéz nem nézni.

– Gyönyörű példány – révedezik Karcsi, a helyi horgász. Mielőtt félreértenénk, ő észre sem vette a lányt. Húsz méterre kapás volt. A ponty teste ezüstívet rajzol a fényben. Lehet négykilós. Botlik úr dicsekszik: ez semmi, tegnap fogtak a srácok egy tíz kiló húszast.

– Nem akarom én Oszter urat bántani. Bántják elegen itt a faluban – mondja Ritter Attila, aki egy szusszanásra tért be a Kukacba. – Nem túl kellemes ember. Bevásárolni még csak eljár, de szóba a pórnéppel alig áll. Ha iszik, nagyon kedélyes.

Ami Oszternek befektetés (és szép­­ség), az a „horgászbagázsnak” (Szen­­gofsz­­ky ügyvéd szerint Oszter így nevezi őket) életstílus. A horgászat, függetlenül attól, milyen drága cuccal űzik, többnyire ma is a kisemberek sportja. Ezért különös a diósjenőiek szerint az önkormányzat tétova nyuszisága. Tóth polgármester inkább riadtnak látszik, mint nagy küzdőnek. Nem akar ujjat húzni senkivel (pláne egy „Fidesz-közelivel”), de védeni kell választóit is.

– Most ment el a katasztrófavédelem – mondja megviselten. – Rögzítve lett, hogy egy mellékágat a színművész betemetett. De könyörgöm, semmi nincs befejezve. Várjuk ki a végét.

Csak nehogy a vége a tó vége legyen.

– A patak több ágból áll. Az igazi az, ami az önkormányzat előtt elfolyik. Ha kinéz, látja is.

Kipillantunk. És valóban, folyik.

Fotó: Bazánth Ivola

Nyugtatjuk a polgármestert: csöndes nép ez a diósi. Most sem csinál fesztivált.

– A nyugati palóc ághoz tartozunk – mondja a polgármester reménykedve, amin meg is lepődünk. Nem is tudtuk, hogy létezik nyugati palóc ág. Tóth úr az építkezést addig függesztette fel, míg nem történik megegyezés. Most, hogy behozták az engedélyeket, áll a bál, indulhatnak a gépek. Ugyanakkor azt is tudja a faluvezető, hogy a bő­rére megy a játék. Ha baj lesz, ha tönk­remegy a tó, őrajta fogják leverni.

De már elkésett. A Boróka Ház ud­­vara népzajgástól hangos. Indul a falugyűlés. A gizgazos udvaron háromszázan lehetünk. Oszter végül nem jött el, ahogy a polgármester sem. Botlik úr, a horgászok feje a halakat kihagyja a beszédéből, a katasztrófa-szálra (és a polgármesterre) összpontosít. A kamionnyi szemétre, a fenyegető vízoszlopra. Az önkényre. A hegyomlásra.

– Hát kérdem én, ki felel ezért? Nem az, aki időben leállíthatta volna az egész építkezést? Hát kérdem én: ember az ilyen?

A további kérdések fölöslegesek. Ködbe vész a HÉSZ (Helyi Építési Szabályzat), a birtokvédelmi engedély, a felfüggesztő határozat, a vízügyi engedély. A hangulat felforrósodik, az RTL Klub előrenyomul, lapunk a hátsó sorokba szorul. Polgárok rohanják meg a petíciós asztalt. És aláírnak. A ház előtti úton elsuhan egy fekete autó. A polgármesteré.

Hazafelé benézünk egy nemzeti dohányboltba. A bulvár címlapján a vezető téma egy ismerős arc. A főcím: „Vége a családi viszálynak. Oszterék kibékültek végre.” Néhány fotó a szappanoperából. Bólintunk. Megadjuk magunkat a sorsnak, és villámgyorsan távozunk. Észak-Koreával is kellene törődni.