Mondjátok, mért van így? – Csodavárás akácvirágzás idején a Nyírségben

2018. május 15. 15:20 - szerző: Tóth Ákos

Kislétán nemrégiben egy emlékművet és két emléktáblát is avattak ugyanazon a napon. Néhány elszánt ember fáradhatatlan küzdelmet vív a Nyírségben azért, hogy térségük ne haljon ki.

1944-ben 1889-en laktak a nyírségi Kislétán, 42-en közülük zsidók voltak. Öt évvel később már csak négy zsidót tartottak nyilván a faluban. Sorstársaikat 1944 áprilisában a Nyírtelekhez tartozó varjúlaposi gyűjtőtáborba vitték. Ide kerültek az úgynevezett első zsidótlanítási zónában élők, így a Szabolcs vármegyeiek és a kárpátaljaiak is. Innen végül Auschwitzba vitték őket. Köztük volt az 1935-ben született Króhn Judit is, aki ’44 májusának első vasárnapján, anyák napján arra készült a kislétai római katolikus elemi iskolában, ahová a többi zsidó gyermekkel együtt járt, hogy verset mond majd édesanyja tiszteletére. A nyírbátori kerületben, ahová Pócspetri, Máriapócs és Kisléta is tartozott, csak fiókhitközség működött. Rabbijuk, gondnokuk nem volt. Króhn Judit nem tudta elmondani a verset. A pészah nyolcnapos ünnepe után talán a csodát várták, de április 16-án, vasárnap a csoda helyett csendőrök érkeztek. Króhn Juditot a többi családdal együtt négy lovas kocsival vitték Varjúlaposra. Anyák napján Reviczky Gyula Imakönyvem című versét akarta elmondani, aminek leiratát az utolsó pillanatban, április 16‑án, aznap, amikor a csodák nem eljöttek, hanem végképp kihaltak az ő kis világából, még átadta osztálytársának, Fekete Józsefnek. Így végül ő szavalta el május első vasárnapján, amikor már sem zsidó gyerek, sem zsidó szülő nem maradt a faluban. Az idős Fekete József még ma is fejből tudja a verset. Króhn Judit a távolból írt egy levelet a tanítónőjének, hogy ugyan, legyen szíves, küldje már el a bizonyítványát, mert úgy tudja, Németországba mennek dolgozni, és szüksége lehet rá. Azt nem tudni, hogy a tanítónő elküldte-e.

Pénzes László
Fotó: Tóth Ákos

Minderről ma fogalmunk sem lenne, ha nem élne köztünk az 1941-ben a Gencsy-uradalomba, cselédsorba született Pénzes László, aki egész életében az agráriumban dolgozott, főmérnök, majd igazgatóhelyettes volt a Bodrogközi Állami Gazdaságban, majd igazgató a Budapesti Dohányfermentáló Vállalatnál. Nyugdíjba vonulása után is gazdálkodik, és bár a családjával Budapesten él, hetente megy a Nyírségbe, hogy dolgozzon a földjén, és egyre mélyebbre ássa magát szülőotthona, Kisléta történetének kuszaságába.

– Ilyenkor a legszebb itt, amikor az akác virágzik – mondja Pénzes László, miközben Pócspetrin és Máriapócson áthaladva Kisléta felé hajtunk. Bánata, hogy Kislétát nem tünteti fel tábla: az útelágazásnál Nyírbogát van kiírva, a helyi fideszes parlamenti képviselő, Simon Miklós birodalma, akinek a felesége Nyírbogát polgármestere. – De a múltkoriban megígérték, hogy föltüntetik majd, ha nyernek – mormolja.

A református nyugdíjasklub előtt állunk meg, a református templom lábánál, ahol másnap, május 6-án ökumenikus istentiszteletet tartanak a Kislétáról elhurcolt zsidó áldozatokért, és annak az emlékműnek a tiszteletére, amit Pénzes László és a helyi önkormányzat emeltetett a meggyilkoltak, köztük Króhn Judit tiszteletére, akinek épp 74 évvel ezelőtt már nem volt módja elmondani Reviczky Gyula versét édesanyja tiszteletére. Az emlékmű tekintélyes summára rúgó árát Pénzes László gyűjtötte össze magánszemélyektől, valamint a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványtól. Maga is adott bele pénzt.

Ezen a forró május 6-án azonban nemcsak a zsidó áldozatok emlékművét avatták, hanem Gencsy Albert emléktábláját is. Gencsy kislétai földbirtokos volt, az ő uradalmában cselédkedett a Pénzes család is. A harmincas években a kislétai Kistanyán húsz cseléd élt a családjával. Dohánykertészként, béresként, kocsisként és gépészként dolgoztak. A kistanyai gyerekek gyalog jártak a három kilométerre lévő kislétai elemi iskolába, oda, ahová Króhn Judit is. Az 1842-ben született és szinte napra pontosan 90 évvel később elhunyt Gencsy kiérdemelte az emléktáblát: a Sárospatakon jogot végzett egykori országgyűlési képviselő a Nyírvíz Szabályozó Társulat választmányi tagjaként sokat tett a térségért, és ő volt Kossuth Lajos hamvainak egyik hazahozattatója is. Egykori kúriájában ma fogyatékkal élőket ápolnak.

Ugyanezen az izzasztó-fülledt vasárnapon, amikor Pénzes László, a valaha volt cselédgyerek bátyjával, a nyíregyházi főiskola egykori tanárával, Józseffel ott állt a tűző napon a zsidó áldozatok emlékművénél, azzal a csak rá jellemző eleganciával, öltönyben, nyakkendőben, amilyen a született urak sajátja, kicsivel később, közvetlenül az emlékmű szomszédságában egy másik emléktáblát is avattak. Papp Bertalan kántor-néptanítóét, az 1848–49-es szabadságharc tüzér őrmesteréét, a tanítói özvegy-árva gyámpénztár megalapítójáét, az első gyermekmenhely működtetőjéét, a vidéki felekezet nélküli népnevelési egyesület kezdeményezőjéét.

Fotó: Tóth Ákos

A három emléket, a zsidó áldozatokét, Papp Bertalanét és a földesúr Gencsy Albertét egyetlen személy köti össze: az egykoron cselédsorba született, 77 esztendős Pénzes László, aki azon a szombaton, amikor a máriapócsi elágazásnál elindulunk a tábla szerint Nyírbogát irányába, hogy rögvest Kislétára érkezzünk, és megnézzük, minden rendben van-e a másnapi avatás előtt, elégedetten mondja, legalább a kátyúkat eltüntette a megyei közútkezelő. Nyilván, mert azt hitték, valamelyik államtitkár is eljön a faluba az avatásra, de hát hogyan is jöhetett volna: az előző kormány már, az új még nem működik.

Viszont az úton tényleg nincsenek kátyúk, aminek nyilván nagyon örülhetett a máriapócsi Kovács János is, aki a pócspetri Iránytű Gazdaságfejlesztési Klub ügyvezetője, a helyi Teleház megálmodója és létrehozója, és azon a vasárnapon, május 6-án kisbusszal szállította ide az egyesület zenekarát, az Iránytűt és a jobbára nyugdíjasokból álló énekkarát, hogy a kislétai művelődési otthonban egyórás emlékműsorral emlékezzenek a zsidó áldozatokra. Előző este Pócspetriben, az Iránytű klubnak helyet adó Teleházban, karnyújtásnyira attól az elöljáróságtól, ahová 1948. június 3-án a Jézus szíve litániát követően Pócspetri lakói husángokkal, kapákkal, vasvillával felszerelkezve vonultak, hogy így tiltakozzanak az egyház tulajdonában álló elemi iskola államosítása ellen, szóba kerül, hogy az iskolák államosítása ellen most bezzeg nem tiltakozott senki. Igaz, Pócspetriben is átvette az egyház, odamenekítették az állam elől az intézményt, így azért biztosabb kezekben is van. Akkor, 1948-ban a községháza védelmére kirendelt Takács Gábor rendőr őrvezető először a levegőbe lőtt, majd a tüntetők kivették a kezéből a puskát, és a következő lövés már a rendőrt érte, a helyiek mind a mai napig úgy tudják, dulakodás közben, véletlenül. Legalábbis Pénzes László Pócspetriben született feleségének szülei így mesélték neki. Mindenesetre a hatalom azonnal lecsapott: a híres, egy hétig tartó „pócspetri per” után Királyfalvi Miklóst, a falu aljegyzőjét kivégezték, a szemtanúkat, a községháza elé vonulókat brutálisan bántalmazták.

Az Iránytű klubban a máriapócsi Kovács János a május 6-át megelőző este megmutatja a perről szóló kiállítást, amelyen feltűnik Helmeczy László ügyvéd képe is, akit 2002-ben Pócspetri díszpolgárává választottak, mert mindent megtett az ártatlanok rehabilitációjáért, de az ő nevét mostanság nem túl szerencsés hangosan emlegetni a térségben, mert a választáson elverte őt fideszes ellenfele, a nyírbogáti Simon Miklós, és köztudottan nem szívelik egymást, haragos viszonyban vannak.

A máriapócsi Kovács János csak legyint erre, és amikor a május 6-át megelőző este poharazgatunk a Teleházban, arról beszélünk, hogy az itteni gazdaságot valóban fejleszteni kéne, de már nincs nagyon mit. A rendszerváltás előtti, ezerötszáz embert foglalkoztató állami gazdaság megszűnt, munkahely nincs, a térségből szép lassan elvándorol minden használható fiatal, maradnak a cigányok meg az öregek, lám, Máriapócs főutcáján is mennyi ház eladó. És most már az öregek se nagyon maradnak, mert a fiatalok viszik őket magukkal, otthon is elkél a segítség, amíg ők dolgoznak, és a gyerekre is vigyázni kell.

Fotó: Tóth Ákos

– Így hal itt ki minden – mondja Kovács János, aki szerint tévhit, hogy a máriapócsi kegyhely köré épített reményekből és az odaöntött milliárdokból életet lehetne lehelni Pócspetri, Máriapócs és Kisléta térségébe. A leginkább konferenciaközpontnak tűnő épület üresen tátong, s valóban, egy nappal az előtt az izzasztó vasárnap előtt, amikor Kisléta apraja-nagyja felvonult legszebb ruháját magára öltve a zsidó áldozatok emlékművénél, hogy ott meghallgassa Simon Miklósnak, a térség újraválasztott fideszes parlamenti képviselőjének ünnepi beszédét arról, hogy a múltat ismerni kell a stabil jövőhöz, szóval még szombaton, a híres máriapócsi görögkatolikus fatemplomnál is csak néhány rutén imádkozik a híres Mária-festményhez, amely 1696. november 4-én egyszer csak könnyre fakadt, és több mint egy hónapon át, december 8-ig siratta egyszülött fiát. A festményt e templomba készíttette Csibi László helybeli lakos az ugyancsak helyi Papp István festővel. Ezzel teljesítette fogadalmát, amit a török fogságból való szabadulásakor tett. A kép már a Szent István-dómban van, Bécsben, mert I. Lipót azt akarta, neki könnyezzen. Máriapócson azóta a másolata ejt időről időre könnycseppeket, egyre ritkábban, ami nem is csoda: annak láttán, ami 74 éve történt a térségben, amikor a kilencéves Króhn Juditot szállították szekéren Varjúlaposra, ahol még a bizonyítványát szerette volna megszerezni, mert az segíthet Németországban, ahol, úgy tudta, dolgozni fog, kiszárad a szem.

Mint ahogy kiszárad akkor is, amikor az ember a máriapócsi Bukta Jánost hallgatja, az Iránytű zenekar gitárosát, zenei vezetőjét. Ő kedvesével, Angélával, aki hosszú időn át a Pócspetri környékén élő idősek énekkarát vezette, az ország másik pontjáról, Szombathelyről utazott vissza ezen a szombaton (oda-vissza úgy ezer kilométer), hogy másnap, vasárnap, azon a szélfútta, izzasztó napon, a kislétai művelődési házban egyórás műsort adjanak az elhurcolt-meggyilkolt áldozatok emlékére. Bukta Jánosnak és kedvesének el kellett innen mennie, hogy munkát találjon, s Szombathelyen még az albérlet árával együtt is megéri, hogy a Nestlé helyi üzeménél targoncavezető lehessen.

Pörög a szó ezen a szombat estén hajdanvolt emberekről, koncertekről, a családokat bontó politikai megosztottságról, egykori nagyokról, akik köré települést, munkát lehetett szervezni, akik életet adtak a térségnek. Pörög a szó a máriapócsi Kovács Jánossal és Bukta Jánossal, a kislétai Pénzes Lászlóval, hogy hogyan volt egykoron, és mit lehetne tenni most, hogy az, ami volt, valaha visszatérhessen ide, hogy Mária könnyzacskói újra megteljenek, hadd sirassa egyszülött gyermekét, és a térség házai új lakókat kapjanak, legyen munka. „Ha munka van, akkor minden van”, mondja Pénzes László, hogy aztán másnap, a Kislétáról elhurcoltak emlékezetére tartott műsoron, a művelődési házban, amikor Bukta János finom gitárjátéka mellett fölzendül a pócspetri idős emberek kórusa, „mondjátok, mért van így, mondjátok, mért van így”, összeszoruljon az ember szíve, rádöbbenvén, hogy mégiscsak van miért szeretni ezt az országot.