Mi rosszat tudtam volna mondani? – Szepesi György évszázada
Szepesi most állt nemes bosszút rajtunk. Évtizedekig nem akart távozni, és lassan elfeledtük. Imádott rádiója formailag még létezik, valójában kihalt alóla. Találmányát, a Körkapcsolást 2008-ban beszüntették, egykori tanítványait nyugdíjazták vagy szélnek eresztették. Hosszabbítás nincs, ez a mérkőzés véget ért. Ő maga makacsul megmaradt mementónak. Mennél többen elfelejtették a személyét, annál gyakrabban ismételték a nagy műsorait (a berni döntőt, a londoni csodát). A szpíkerség gyilkosa az online, de egyelőre az internetről is Szepesi hangja szól tovább.
Megszólalni, egy nemzedéknek hangot adni rendkívüli élmény lehetett egy Újpest és Angyalföld határán felnőtt fiatalembernek. A Könyves Kálmán, később a Berzsenyi gimnázium diákja, Friedländer főkönyvelő fia maga is könyvelő (az új rendszerben külkereskedő) lett volna, ha a történelem (a zsidótörvények korszaka) meg nem akasztja a szépreményű pályát. Futballista nem lehetett (minden fiú az akart lenni), erre viszonylag gyorsan rájött a kültelki ősgrundokon. Ismerte Szusza Ferit, látta Zsengellért, olyan korszaka volt ez Budapestnek, amikor jövendő világsztárokkal lóghattál a suliban, az újpesti utcákon géniuszok jöttek veled szembe. Az Árpád úton bármikor felbukkanhatott egy Tóth Miska vagy egy Szusza. Szepesi hiába született a Fáy utcában, az UTE meccseit látogatta.
Sosem állította, hogy a rádiós szakma megszabott sors vagy belső törvény lett volna. Olyan közhelyeket sem szajkózott, hogy a tehetség utat vág önmagának. Ha nem vesz részt egy alkalmi meghallgatáson, könyvelőféle lehetett volna. Huszonhárom évesen titkárságvezetői állás várta egy állami kereskedelmi vállalatnál. A rádiós meghallgatás gyors ötlet, próba-szerencse lehetett. A Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán egy kiégett élelmiszerbolt törött üvege mögül húsz percig kellett közvetíteni, hogy kint az utcán történik-e valami.
– Lehet magából riporter – mondta a titkár asszony. – De miért forszírozza a sportot?
Ötven évvel az első válogatott meccse után, 1995-ben a Magyarország-Izrael-mérkőzést közvetítette SiófokrólViszont gyakran emlegette a véletlent és a jó szerencsét. Már az is szerencse volt, hogy sikerült túlélnie másfél év munkaszolgálatot. Öregkori interjúiban magától értetődő természetességgel mondta, hogy a rádiós szakma szerencsés események (néha percek) kedvező összejátszása. „Ha kimegyek a Rómaira, ha nem vagyok éppen otthon, ha Schöpflin elnök mást hívat. Ha nem esik annyi gól a nekem rendelt tizenöt percben a magyar–osztrákon.” Sorsfordító volt az Üllői úti tömegkatasztrófa, amikor a város felőli lelátó leszakadt. „Ha én állok a mikrofonnál a második félidőben, s a pánik közepén én hebegek-habogok (márpedig nem közvetítettem volna mást, csak ami történt), én vagyok, akit örökre eltiltanak. Így a kirúgás tisztessége a váltótársamnak jutott”, aki meg sem állt Ausztráliáig.
A vetélytárs szomorú sorsa azért paradigmaszerű, mert a fiatal riportert „beiskolázta” az új korszak magyar sajtójára: általában azt mondjuk, ami van, de nem szabad mindent kimondani. Szepesi apolitikus szemlélete ebből a felismerésből táplálkozott. A család vélhetően kispolgári, szocdem kötődésű volt, a fiatalember 1942-ben publikált is a Népszavában. A felszabadulás Szepesinek valóban magát az életet jelentette, az apja például ott maradt Buchenwaldban.
A szenvedélyes hangon mégis átüt valami furcsa, népi sportnacionalizmus. A vagány „magyar karakter” tisztelete, amely szívósan helytáll. A Rákosi-korszak ideológiai struktúrájától a népi nacionalizmus korántsem idegen. Születtek akkor is Rákóczi hadnagya típusú hősfilmek. Szepesi sportimádata a háború világán is átüt: szerinte a Horthy-féle honvédségnél létezett egy sportszázad, amely a kiemelkedő tehetségeket rejtegette. Magáról a „problémáról”, a család sorsát durván befolyásoló antiszemitizmusról Szepesi sohasem beszélt, a témát kínosan kerülte. A címeres mez primátusa, a nemzeti színek kultusza Szepesi világában mindvégig eltakarta a „feszültségeket”. Távoli áthallás legfeljebb rejtett antifradizmusában mutatható ki, bár, mint ő maga hangsúlyozta, ez sem egyértelmű. Az Újpest meccseire járt, de a Hungáriával (MTK) is szimpatizált. A Honvédhoz nagy barátja, Puskás személye kötötte, viszont a nagypapa, aki az Üllői úton lakott, megrögzött fradista volt.
Ő vitte Gyurikát először futballmeccsre. Hétéves korában a Hungária körúton a Hungária–Ferencváros-mérkőzést (2-4) látta. Ez valóban bibliai messzeség: 1929-ben történt. Abban az évben tűnt fel Sárosi, aki „csodálatosan játszott”. A Ferencváros közönsége amiatt is neheztelt a riporterre, mert az 1963-as Honvéd–FTC-slágermeccsen, melyen a Fradi 7-2-re égett meg, az extázisban égő Szepesi felszólította a hallgatókat, aki teheti, rohanjon ki a stadionba, hogy a Honvéd játékát megcsodálja. A történelem az eseményt „piros hetesként” tartja számon.
A rádió és abban a sport hangulatformáló szerepét Szepesi indulásakor még nem lehetett világosan látni. Az első Szepesi-adás maga is szimptomatikus volt. Hárman tolták a háromkerekű kocsit a Postás-pályára, hogy viaszlemezre rögzítsenek egy teniszmeccset, amelyet a város akkori urai, a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) tiszteletére rendeztek. A futball manapság a pártpolitika és a pénzügyi manipulációk része, az 1945-ös Budapesten a túlélés reménye volt. A Wekerle-telepi nénikék még tíz éve is emlegették „a két imposztort”, Puskást és Bozsikot, akik a tanonciskolából, az esztergagép mellől szökdöstek ki egy kicsit rugdosni. Nem lettek esztergályosok. Maga Szepesi közvetíthette Puskás első válogatott gólját. A két pálya párhuzamosan futott.
A hetvenes években gyakran froclizták Szepesit a szuggesztív, a hanyatló korban egyre archaikusabbnak számító „diadalmámor-stílusa” miatt. Ezt a tónust az ötvenes évekből hozta, és képtelen volt változtatni rajta. Szepesi azzal védekezett, hogy 1950-től a berni döntőig ötven veretlen válogatott mérkőzést közvetített. Bern után ehhez jött még 18 veretlen mérkőzés.
– Mi rosszat tudtam volna mondani?
1950 másban is vízválasztó. Amint Paul Lendvai (s az ő nyomán több kutató) feltárta, és az ÉS-ben közre is adta: Szepesi 1950-ben aláírt a „cégnek”, amelynek Galambos fedőnéven évtizedekig dolgozott. Előbb a III/II-es, utóbb a III/III-as ügyosztálynál működött. Nem lehetett köznapi ügynök, ha tartótisztje maga Harangozó Szilveszter, a titkosszolgálatok főnöke volt. A tényt Takács Tibor történész Szoros emberfogás című könyvében (2014) megerősíti. De Szepesi haláláig tartotta magát a szervezet fő törvényéhez. Hallgatott. Az ügyéről soha senkinek nem nyilatkozott.
Most, hogy meghalt, sorra idézik fel újra a korjelző Szepesi-mondatokat. Az „all right, Mr. Wright” (London, 6-3) állítólag Puskás écája volt, a kültelki vagány stílusa, aki a kelet-európai frusztrációját ellenpontozza.
Szepesi maga is kedvelte a népszerű szlogeneket. Munkamódszeréhez tartozott az előre kitalált hatásos indító mondat. Ezeket és a neveket gondosan feljegyezte. Moldova György szerint, aki Szepesit 1976-ban a montreali olimpián közelről figyelhette, ha negyvenszer kaphatott szót, negyven slágermondatot alkotott. Szepesi spontán riporter volt, de a spontaneitáson mindig sokat dolgozott. Sportlövőversenyeken bemászott a lőállásba, öttusa lovaglás előtt a lovászokkal tárgyalt, minden ló nevét feljegyezte, megvizsgálta az akadályokat, a hostesseknek szorgalmasan bókolt, a versenybírókat halálra gyötörte. Aztán várt, nyugodt tekintettel nézett körbe, míg a zöld lámpa ki nem gyulladt. A közvetítés minősége legszemélyesebb ügye volt.
A „Lőj, lőj, lőj, Dömötör!” mondat (1964) a reménytelen végtelenség érzetét keltve drámai. Valójában kegyes csalásról van szó. Az olimpiai címért vívott küzdelem igazából a jugoszlávok és a magyarok között zajlott. Az aranyérem megszerzéséhez 5:2-re kellett nyerni a versenyből kihulló szovjetek ellen. Csodák csodája, valahogy összejött. Dömötör legendás gólja az 5:2 végeredményt jelentette, hogy a hátralévő idő kedélyes lubickolással teljen.
Megemlékezés az MTK-Ferencváros mérközésenAzt sem tudtuk sokáig, évtizedekkel később árulta el, hogy az MLSZ egykori elnökeként mit forgatott a fejében Irapuatóban. A történet elég szövevényes. A német szövetségi kapitány, Beckenbauer figyelmeztette egy kávé mellett, eszünkbe ne jusson a játékosokat a napra engedni. Az erőnlétet a hőség tönkreteszi. Gyuri bácsi a tanácsot továbbadta, de Mezey György kapitány kimosolyogta.
– Mondd meg Beckenbauernek, foglalkozzon a saját csapatával.
És az edzés, megszabott rend szerint, déli tizenkettőkor zajlott. Ezután jött a null-hat. Szepesi összetörten ült a díszpáholyban.
– Le kellett volna mennem a szünetben a szovjetek öltözőjébe, hogy könyörögjek, elég, érjék be hárommal, nem kell bennünket hat-nullra agyonverni. Maradt volna továbbjutási esélyünk.
Késő bánat, mondhatnánk Gyuri bácsinak. A bomlást azóta sem lehet megállítani.
A „jönnek a csehszlovákok” kabaréjelenete a széthullás végső fázisa, a heroizáló Szepesi-stílus bukása. Peterdi Pál mesteri kézzel vágta össze a marseille-i apokalipszis részleteit. „Ez az, Fazekas – mondja Szepesi –, gyönyörű vagy, Lacika”, „Bravó, Farkas”, „de remek volt, Zámbó Sanyi”, „Mészöly! Nagyszerű volt, remek volt, Kálmán,” „Noskó! Bravó, Ernő.” Hogy váratlanul robbanjon be a félelmes felismerés: „jönnek a csehszlovákok”. Már itt is vannak. Öt évbe telt, míg Szepesi észrevette, hogy vereséget szenvedett. Az az ellenfél győzte le, a tévé, amelynek vezérkommentátorát, Vitrayt sokáig még némaságra szorította. A képernyő kritikai médium, a hősi epikát nehezen viseli. A képernyőn nem lehet elhitetni, hogy Fazekas Laci gyönyörű.
A németül kitűnően beszélő Szepesit Hárs István rádióelnök hat évre bonni tudósítónak delegálta. A riporter ezt száműzetésként élte meg. Kiszabott idejéből végül három évet töltött le. A Kutas-éra bukása után a politika az MLSZ élére állította.
– Gyengekezű sportvezető voltam – kommentálta. – Túlságosan szerettem a játékosokat.
Az egykori barát, Moldova György azt mondta: szegény Szepesi úgy járt a magyar focival, mint egy fiatal srác, aki reménytelenül szerelmes egy gyönyörű asszonyba, de csak akkor veszi feleségül, mikor az már ötvenöt éves lesz.
Szepesinek nyugalmazott rádiósként 2001-ben meg kellett érnie, hogy egy elnökségi ülésen valaki kijelentse, szívéből fogant gyermekét, a Körkapcsolást ideje lenne megszüntetni, a pénzt pedig fölösleges válogatott mérkőzések közvetítésére költeni. Az ősz riporter keményen ellenállt, de 2008 után a vég mégis bekövetkezett.
– Pedig rádió mindig is lesz – mondta 2003-ban. – Régi holmi, de kell az embereknek. Mindig lesznek pár tízezren, akik szeretik a dolgokat elmeséltetni.
Nyilván ebben a tudatban ment el. Már évek óta hallgatott, nem is kérdezte senki. Most kezd igazán hiányozni. Az aranycsapat kihalt alóla, a halál már Albert és Bene nemzedékét kaszabolja.
Nem tudjuk, a mai futballt figyelte-e még. Érzékelte-e, hogy az MTK néha-néha kiesik. Hogy az ősellenfél, a Fradi három évig a másodosztályban bujdokolt. Hogy az Újpest árnyéka önmagának, a csapatban már nincs újpesti. Tavasszal megint kiesett a Vasas is. Felfogta-e, hogy a jövő reménye Felcsút, a Puskás Akadémia? Értette-e, hogy mi az a tao? Hogy a fociba szakmányban dől a pénz. Mintha bálványának, Puskásnak a mondását forgatták volna ki. Minél nagyobb pénz, annál kisebb foci.
