#metoo: a nők a vehemensebb áldozathibáztatók, és ennek megvan az oka

Egy ideig értetlenkedtem, sokkolódtam, majd egy előadás kedvéért gyűjteni kezdtem azokat a kommenteket, amelyek a Hollywoodból kiinduló #metoo-kampány kapcsán íródtak a cikkek alá. Legyen szó Harvey Weinsteinről, Marton Lászlóról vagy Havas Henrikről, úgy tűnik, mindenki tudni véli az igazat. Kijelentő és néha kérdő mondatok tömkelege, amelyek az áldozatot (vagy vélt áldozatot) teszik felelőssé azért, ami vele történt. Csak néhány közülük: Miért ült be a kocsiba? Miért, mit gondolt, mi fog történni, ha kettesben marad egy férfival? Tönkretett egy egész családot, szégyellje magát, mocskos r...anc! Aki k...nak áll, ne csodálkozzon, ha ilyen történik vele. Ilyen jónevű, fantasztikus ember biztosan nem tenne ilyet, rágalom!

És akkor most csak a finomabb reakciókból idéztem párat.

A rögtönítélő bíróság minden oldalon felfegyverkezett és lőtt, kérdés nélkül. Az áldozatok elleni hadsereg pedig elsősorban nem férfiakból, hanem nőkből áll.

De vajon mi az oka annak, hogy nő nőnek a farkasa? Miért van az, hogy sok nő ilyen kevéssé empatikus a saját neméhez tartozó áldozatokkal? 

Schrammel Ivett pszichológus több magyarázatot is tud az áldozathibáztatásra. Létezik egy olyan fogalom, jelenség, hogy az „igazságos világba vetett hit”, vagyis hogy szeretnénk elhinni, hogy világunkban – mint a mesében – a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Ennek oka pedig, hogy ez növeli a biztonságérzetünket, hiszen úgy véljük, nálunk van a kontroll, nagyobb mértékben befolyásolhatjuk a világ történéseit. De mi történik akkor, ha látszólag ártatlan emberekkel történnek tragédiák? Ilyenkor ez a hit, feltevés mintegy szűrőként működve más értelmezési keretbe helyezi a történteket. Sokan elkezdik keresni az okokat, a valójában vétlen áldozat felelősségét a kialakult szituációban, az őt ért traumában – mondja a szakember. 

Schrammel szerint ilyenkor tulajdonképpen elkezdik kétségbe vonni szavai igazságtartalmát. – Hiszen ha igazságos világban élünk, ez nem történhet meg vétlen emberekkel. És ekkor kezdődik az áldozathibáztatás: „Biztos provokatívan viselkedett”, „Biztos kihívóan volt öltözve”, „Igazából ő is akarta”, „Miért szállt be az autóba?”, „Miért ment fel a lakására?” stb. Az áldozathibáztatás ad is egyfajta megnyugvást: „Ez velem, a szeretteimmel nem történhet meg”, hiszen mi „jók” vagyunk, és hát „igazságos világban élünk”. Ez a hit, meggyőződés így vezet egyfajta kognitív torzításhoz sokaknál.

A pszichológus azt mondja, ha az elkövető ismert, a társadalom által megbecsült és általunk is értékesnek tartott személy, akkor képbe jön az úgynevezett kognitív disszonancia.

Ha két ismert információ egymásnak ellenmond, az disszonanciát, erős feszültséget kelt bennünk. Ez pedig szorongást okoz.

A feszültséget, szorongást pedig úgy igyekszünk csökkenteni, hogy az egyik meggyőződést, ismeretet érvénytelenítjük. Általában a legelsőt, hiszen nehéz felülírni már meglévő attitűdjeinket, hiteinket. Ez esetben, ha az elkövető pozitív értékekkel bír a számunkra, ez szinte kizárja annak a lehetőségét, hogy higgyünk a bűnösségében. Ezért vonjuk kétségbe az áldozat szavait: „Biztos csak kitalálta az egészet”, „Nem is úgy történt, ahogy elmesélte.” És elkezdjük, az elkövetőt felmentve, felelősségét csökkentve az áldozatot okolni a történtekért.

Mennyivel könnyebb egy rossz arcú „bűnöző típus” bűnösségében hinni, hát ha még előítéleteink is vannak vele kapcsolatban (származása, bőrszíne, vallása, előélete miatt), mint egy jól szituált, sikeres, ismert és elismert személy bűnösségét elfogadni tényként. Az első esetben nincs akkora eltérés előzetes feltevéseink és az általunk kapott új információ között.

– Holott például az antiszociális személyiségzavar vagy más néven szociopátia, amely jól leírható a „nem szeret, nem szorong, nem tanul” triásszal, és sok esetben bűnöző magatartáshoz vezet, lényegesen gyakoribb felsővezetők között. Hiszen nincsenek gátlásaik a siker felé vezető úton.

Schrammel Ivett emlékeztet arra is, hogy az emberek nagy része nem ismeri azokat a kutatási eredményeket sem, amelyek kimutatták, nincs összefüggés az áldozat öltözködése, az aktuálisan viselt ruha és az áldozattá válás között. A gyakran feltett áldozathibáztató kérdés, miszerint „hogyan volt felöltözve?” tehát teljességgel irreleváns az erőszak szempontjából.

Fotó: Becca Tapert/Unsplash

– A valóságot alapvetően csak a saját szűrőinken keresztül vagyunk képesek befogadni és értelmezni. Ezeket a szűrőket meghatározzák hiteink, meggyőződéseink. Ezért a beérkező összes információt torzítjuk, általánosítunk, és ki is hagyunk bizonyos információkat. Azokat, amelyek nem illenek előzetes feltevéseinkbe, amelyek nem illeszkednek világképünkbe. Persze az emberek többsége soha nem is hallott a kognitív torzítások jelenségéről, és szentül meg van győződve a saját igazáról. Akkor is, amikor a valóság annak ellentmondani látszik.

Ahelyett hogy felülvizsgálná nézeteit, egyszerűen átírja a történteket, a valóságot, hogy az illeszkedjen a világról alkotott képéhez.

A szakember úgy véli, ha tudjuk, hogyan működik az emberi gondolkodás, hogyan befolyásolják meggyőződéseink az értelmezéseinket, véleményünket, talán elgondolkodhatunk, valóban igazunk van-e, esetleg létezik-e más magyarázat. Lehetséges-e, hogy valóban minden úgy történt, ahogy az áldozat állította? Lehetséges-e, hogy vétlen a történtekben? Lehetséges-e, hogy ez bárkivel bármikor megtörténhet? Igen, megtörténhet velünk is és a szeretteinkkel is… – És az erre kapott válasz egyáltalán nem kényelmes, a legkevésbé sem megnyugtató. És megtörténhet mindaddig, amíg a közvélemény nem ítéli el egységesen az ilyen cselekedeteket, és az erőszaknak nincsenek az elkövetőre nézve komoly következményei – mondja Schrammel.

Azt az érzést, hogy az áldozathibáztatók jó rész nő, a szakember nem cáfolja. – Elsőre talán meglepő, hogy nagyobb arányban ítélik el nők az áldozatokat, mint férfiak. A jelenség mögött több dolog is állhat. Egyrészt rejtett féltékenység, irigység a nők részéről, különösen, ha az áldozat sikeres, ismert személy (például színész). Ilyenkor sok kevésbé sikeres nő gondolhatja, hogy az áldozat ezen az úton érte el sikereit. Hihetik, hogy szándékosan provokálta a szexuális közeledést, a hatalommal, befolyással rendelkező férfival való kapcsolattól remélve a szakmai előrejutást.

Ez a hit valójában megnyugtatható lehet számukra: igazolja, hogy ők a sikertelenségüket nem a tehetség vagy erőfeszítések hiányának köszönhetik, hanem annak, hogy nem voltak hajlandók ilyen érdekkapcsolatokra, mert számukra ez erkölcsileg elfogadhatatlan. Ellentétben az áldozatokkal.

De Schrammel szerint hétköznapi áldozatokkal kapcsolatban is megjelenhet az irigység motívuma a női kommentelők áldozathibáztatása mögött. Irigyelhetik az áldozat szépségét, fiatalságát, vonzerejét, hiszen – akármilyen csúnyán is hangzik – őt kívánta meg a zaklató, az elkövető.

– Felhívnám a figyelmet arra a belső motívumra is, hogy a nők ezekben az esetekben a férfiaknál jobban érdekeltek annak a hitnek a fenntartásában, hogy egy igazságos világban élünk, ahol ártatlan nőkkel nem történhet erőszak – mondja a pszichológus, aki szerint ha elfogadják, hogy mégis megtörténhet, azzal elismerik, hogy ők maguk is potenciális áldozatok.

– Az áldozattá válás lehetősége pedig erős szorongást kelthet bennük. Ez egy reális szorongás, a külvilág valós veszélyei miatt érzett félelem. Ezt a szorongást igyekezhetnek csökkenteni különböző elhárító mechanizmusokkal. A szorongás természetesen férfiakban is megjelenhet ezen ügyek kapcsán, ők is félthetik szeretteiket, lányaikat, feleségüket, de ők maguk mégsem valószínű, hogy potenciális áldozattá válhatnak, így a nők szorongása jóval erősebb.

Ezek az elhárító mechanizmusok Schrammel szerint olyan eljárások vagy taktikák, amelyet az én fejleszt ki, hogy könnyebben megküzdhessen a szorongással. Közös tulajdonságaik, hogy tudattalanul működnek, és valamilyen módon meghamisítják, torzítják a valóságot. – Ilyen alkalmazott elhárító mechanizmus lehet ezekben az esetekben például a tagadás: egyszerűen elutasítják a szorongást keltő eset megtörténtét, a szexuális zaklatást, erőszakot. Ezt csak úgy lehet, ha nem hisznek az áldozatnak. Egy másik elhárító mechanizmus a racionalizáció: észszerűnek tűnő magyarázatot, mentséget keresnek arra a viselkedésre, amelyet egyébként elfogadhatatlan okok váltottak ki. Ez esetben elfogadhatatlan oknak számít a hatalommal való visszaélés. Hiszen az erőszak minden esetben a hatalomról szól. A zaklató, erőszaktevő megteszi, mert úgy véli, hatalmában áll megtenni. Köztiszteletben álló, sikeres, népszerű, általuk is elismert, kedvelt elkövetők esetén még nehezebb elfogadniuk a történtek valóságát és az elkövető valós motivációját.

Megjelenhet az intellektualizáció is: fenyegető dolgokról hideg, analitikus, tárgyilagos módon igyekeznek gondolkodni. Leválasztják a gondolatokat az érzelmekről. Ez vezethet az áldozatokkal szembeni empátia hiányához. És még szó lehet kivetítésről (projekcióról) is: amikor saját elfogadhatatlan impulzusaikat, kívánságaikat, vágyaikat valaki másnak – ez esetben az áldozatnak – tulajdonítják.

Schrammel Ivett szerint a #metoo-kampány óriási eredménye, hogy a figyelmet ráirányította a témára, hiszen ennyi eset fölött már lehetetlen szemet hunyni. – Ez egy olyan elterjedt jelenség, amellyel mindenképpen foglalkozni kell. Jelentős eredmény, hogy rengeteg áldozat – közöttük hétköznapi emberek is – kiléptek a nyilvánosság elé, felvállalva történetüket, az őket ért zaklatást és erőszakot. Hiszen az az élmény, hogy másokkal is megtörtént, mások is felvállalják, csökkenti az izoláltság élményét, a szégyenérzetet, amely sajnos annyira jellemző az áldozatokra, és amely indokolja hosszú éveken, évtizedeken át történő hallgatásukat. A hétköznapi emberekkel pedig könnyebb azonosulni, mint a népszerű sztárokkal, a hasonlóság miatt. Ez az azonosulás erősítheti az empátiát az áldozatokkal szemben. Erre az empátiára pedig nagy szükség van ahhoz, hogy az erőszak társadalmi megítélése változzon.