Mellár Tamás: Itt van a nagy bűn, az Orbán-kormány hatalmas mulasztása

A pécsi független országgyűlési képviselő szerint az van, amit Orbán Viktor akar. Amit ő mond, azt a Pénzügyminisztérium megvalósítja, a vállalkozók pedig visszafogják a cégeiket, hogy ne legyenek szem előtt. Interjú.

2019. július 19., 06:00

Szerző:

– Van értelme idén nyáron elfogadni a jövő évi költségvetést?

– Nincs sok. Olyan időszakban vagyunk, amikor még kevés releváns számot ismerünk, még a 2018-as évről sincs végelszámolás, 2019-re vonatkozóan pedig csak az első negyedévre vannak előzetes adatok. A kormány mégis ragaszkodik hozzá, hogy most mondja meg, mekkora lesz például a GDP, a fogyasztás, az infláció vagy a szektorok termelése.

– Miért?

– Egyrészt mert megbízható számok híján jobban elrugaszkodhat a valóságtól, és nem kérhető számon. A másik, hogy a kormányzatot nem nagyon érdekli, mi van leírva a költségvetésben. Bármit belefogalmazhat, mert ettől akár jelentősen is eltérhet, nem kell hozzá pótköltségvetést benyújtania. Rendszerint év közben módosítanak, illetve beraknak a büdzsébe egy jelentős nagyságú tartalékot, amivel szintén tudnak játszani. Egyetlen dolgot vesznek komolyan, hogy az államháztartási hiány valóban három százalék alatt legyen.

Fotó: Bazánth Ivola

– De azt is csak az EU miatt.

– Így van, az meg nem baj, ha többi adat nem teljesül. Tavaly azt mondták, hogy idén 2,4 százalék lesz az infláció, most négy százalék fölött jár. Az euró árfolyamát átlagosan 311 forintra tervezték, közben 320 fölött van tartósan. De ez mind nem számít, mert az van, amit Orbán Viktor akar. Amit ő mond, azt a Pénzügyminisztérium megvalósítja, például pénzek átcsoportosításával.

– Meg játszik a tartalékkal. Ez a módszer Fidesz-újítás?

– Korábban nagyon szigorúan megszabták, hogy a tartalékot mikor és mire lehet felhasználni. Mostanra ezt a szabályt jelentősen felpuhították. Ráadásul ha úgy látják, esetleg elszállhat a költségvetés hiánya, elkezdenek pénzeket zárolni a tárcáknál. Az elmúlt években ezek az elvonások elsősorban az egészségügyet, az oktatást, a kultúrát és a szociális támogatásokat érintették. Belátható, hogy számukra sokkal jobb, ha mindezt menet közben csinálják, mintha a költségvetés tárgyalása alatt történne, ugyanis kitennék magukat annak a kritikának, hogy tessék nézni, milyen kevés pénzt szán a kormányzat ezekre a területekre.

– Úgy tervezték meg a 2020-as költségvetést, hogy az egészségügyre vagy az oktatásra is több pénz jut, mint idén. Ez is csak látszat?

– Igen, és szakmailag semmi értelme az egésznek. Vissza kellene térni ahhoz a gyakorlathoz, hogy szeptemberben kezdjük tárgyalni a költségvetést, és valamikor novemberben fogadjuk el.

– Akkor az az érv sem igaz, hogy a korai tervezés kiszámíthatóvá teszi a vállalkozások és a gazdaság számára a mindennapokat?

– Egyáltalán nem. Ha megnézi a versenyképességi rangsorokat, mindig azt találja, hogy Magyarország azért is szerepel hátul a listán, mert a kormányzati munka minősége és a gazdasági környezet kiszámíthatósága a harmadik világ országainak szintjén áll. Fényévekre vagyunk attól az ideális elképzeléstől, miszerint a felelős kormány egy évvel előre bejelenti, hogy például 2021-től ilyen és ilyen adókat fog bevezetni, és az úgy is történik.

– Az világosan látszik, hogy Magyarországon pénzbőség van, és emiatt nagy a kormány mozgástere. De honnan van a pénz?

– Abban a tekintetben van pénzbőség, hogy a költségvetésben a fejlesztési oldalba állandóan berakják azokat a pénzeket is, amelyek az Európai Unióból érkeznek támogatásként. Az elmúlt években a GDP 4-5 százalékát jelentette ez a jelentős extra külső forrás. De azért is van így, mert a kormányzat alapvetően arra építette fel az adórendszerét, hogy nem a jövedelmeket adóztatja jelentős mértékben, hanem a fogyasztást. A magas béremelkedési ütem rekordmértékű bevételt hoz a 27 százalékos áfán keresztül. Továbbá évről évre nem adják meg a normatívákat olyan szektoroknak, mint az egészségügy, a kultúra, a szociális vagy az oktatási ágazat. Tíz éve nem emelték például a családi pótlékot sem.

– Miért változtatnának ezen, ha az emberek megfizetik a magánegészségügyet, a magániskolákat, a különórákat?

– A tanárok bére borzasztóan alacsony, a kórházaknak rendre nem adják oda a teljesítménynormáknak megfelelő összegeket, az embereket rákényszerítik arra, hogy maguk finanszírozzák az ügyeiket. Az egészségügyre fordított összes kiadások felét direkt módon, közvetlenül a lakosság adja a magánszolgáltatások igénybevételével és a hálapénzzel. Ezek olyan technikák, amelyek azt eredményezik, hogy a költségvetésnek nagy a mozgástere. Ugyanakkor megjelentek olyan egyéb újraelosztási formák, mint az MNB, ahol az elmúlt években jelentős többletforrás keletkezett például abból, hogy a jegybanki tartalékot használták fel a devizahitelek átváltására, és ebből jelentős árfolyamnyereséget könyvelhettek el. Ugyanez igaz a tao-pénzekre, vagyis a költségvetésen kívül marad, de mégis forrás, amihez hozzá lehet férni.

– Nem véletlenül mondják elvesztegetettnek az elmúlt évtizedet: lenne pénz a reformokra, de nem arra használják.

– A kormányzat nagyon büszke az öt százalék körüli gazdasági növekedésre. De ne felejtsük el, hogy 2010-hez képest GDP-arányosan több mint 40 százaléknyi uniós forrás érkezett. Emellett felhasználták a magánnyugdíjpénztári befizetések 10 százalékát és a jegybanki tartalék felét is. Mindehhez képest a 2010-es 80 százalékról 2020 végére 65,5 százalékos GDP-arányra csökkentik az államadósságot, vagyis 15 százaléknyi rést tömnek be az előbb felsorolt 50 százaléknyi pluszforrásból.

– És hol van a többi pénz?

– Itt van a nagy bűn, az elvesztegetett évtized, a kormány hatalmas mulasztása. Egy ilyen soha vissza nem térő lehetőséget, ezt a mennyiségű közösségi forrást bűnös módon nem a modernizációra és a felzárkózásra fordította, hanem a gazdaság rövid távú felpörgetése érdekében elégette, többé-kevésbé az építőipari beruházásokra fordítva. Olyan állami fejlesztéseket valósítottak meg, amelyeknek nincs komoly importigényük, rövid távon élénkítik a gazdaságot, de a technikát, a technológiát nem viszik előre, kapacitásokat nem hoznak létre, sőt a megépült létesítmények fenntartása később annyi pénzbe fog kerülni, hogy finanszírozhatatlan lesz. Gondolok itt a stadionokra, uszodákra, kilátókra, térkövezésre.

– Mikor érünk oda, hogy a fenntartási költségek nagyobbak lesznek, mint amennyi pénz érkezik az EU-ból?

– A következő uniós költségvetési periódusban megszűnik ez a fajta pénzbőség. Nemcsak azért, mert kevesebb pénz érkezik, de a felhasználás módja is más lesz, sokkal többet adnak az intézményeknek, kivédve azt, hogy az államon keresztül folyatva a csókosok kapjanak több támogatást.

– A K+F területén ezt már megoldották, az állam magához vette az MTA kutatóhálózatát.

– Egyértelműen ez történt. Így könnyebb lesz lenyúlni a kutatási és innovációs pénzeket. De ugyanezért alakították át az egyetemi rendszert a kancellárok kinevezésével. Oda megy a pénz, ahova juttatni akarják. Ebből nem jön ki innováció.

– A modernizáció szempontjából tehát nagy gond, hogy így használták fel a pénzeket. De a gazdaság mégiscsak dübörög, és ezt nehéz elvitatni.

– Gyakran hallom a parlamentben, hogy mekkora dolog a magyar GDP-növekedés, és hogy ezzel élen járunk az EU-ban. De mi van mögötte? Az első negyedévben az építőipari termelés volumenében 48 százalékkal növekedett. Ha azt nézem, hogy az építőipar részaránya a GDP-ből nyolc százalék, akkor ez azt jelenti, hogy a 2019-es első negyedéves 5,3 százalékból 3,5 százalék GDP-növekedést az építőipar hozott. Ez nem normális. Építőipari és ingatlanpiaci buborék van. Nonszensz az is, hogy tavaly 22 százalékkal növekedett az építőipar. Az ágazat természetéből fakadóan nem nőhet jelentősen és tartósan jobban, mint az átlagos növekedés. Mesterségesen gerjesztetten pörög a piac, valójában nincs ekkora kereslet az ingatlanokra és az építésekre. Mindebből az is következik, hogy ténylegesen nincs is akkora gazdasági növekedés, mint amekkorát kimutatnak. Valójában legfeljebb 3-3,5 százalékos a fejlődés üteme, jórészt amiatt, hogy a növekedés nagy részét adó építőiparban óriási mértékű a túlárazás, amint ezt több kutatás is kimutatta. Saját magunkat csapjuk be. Nincs olyan jólét az országban, mint mondják. De valójában semmi sincs rendben. A munkanélküliség sem. A statisztikák a külföldön dolgozókat és a közmunkásokat is beszámítják a foglalkoztatottakba. Munkanélküli-segély három hónapra jár, emiatt sokan nem is regisztrálnak. Olyan elemek és tényezők vannak a rendszerben, amelyek gyorsan a visszájára tudják fordítani a folyamatokat.

– Nem beszélve arról, hogy mindeközben a termelékenység jócskán a fejlett államok szintje alatt van.

– Ez nagyon pontos mutató arra, hogy nincs rendben az ország. Azt mondja a kormányzat, hogy 800 ezer emberrel többet foglalkoztatunk a korábbi időszakokhoz képest, ami 17-18 százalékos növekedés. 2010 és 2017 között nagyjából ugyanennyivel nőtt a GDP, vagyis számottevő termelékenységnövekedés nincs. Az Eurostat adatai szerint 2010 és 2017 között 5,5 százalékkal nőtt a termelékenység Magyarországon, míg Romániában 43 százalékkal. Vagyis nálunk vannak olyan foglalkoztatottak, akik nem termelnek semmit. Ilyenek a közmunkások, akik ráadásul fogyasztják a GDP-t. A konvergenciaprogram 10-11 százalékos nominális bérnövekedéssel számol 2019 és 2023 között, és ha az áremelkedés az inflációs célnak megfelelő 3 százalék körül lesz, akkor a reálkeresetek 7-8 százalékkal nőnek jövőre és a további években. A mindösszesen 2-3 százalékos növekedés mellett ez állandósuló keresleti nyomás kialakulásához fog vezetni a gazdaságban. Emiatt előbb-utóbb elkezd romlani a külkereskedelmi mérleg egyenlege, mert a fogyasztás nagy része import lesz. És mi van akkor, ha az export jelentős részét adó autóipari cégek is elkezdik csökkenteni a termelésüket? Nem vagyok látnok, ráadásul sok eleme van a történteknek, de az biztos, hogy a magyar gazdaság sérülékeny. A verkli csak akkor megy tovább, ha a tőlünk független tényezők továbbra is úgy alakulnak, mint most. Saját erőből nem fenntartható a magyar gazdaság 4 százalék körüli növekedési üteme.

Fotó: Bazánth Ivola

– És mi az, ami működik saját erőből?

– Nem nagyon tudok mit mondani. Azok a sikerágazatok, amelyekben a magyar nagytőke megjelent, nem innovatívak, nem exportképesek. Vajon hány új találmány vagy termék fűződik Mészáros Lőrinc cégei nevéhez, mennyit exportálnak? A válasz: nulla. Ez az egész rendszer nem a gazdasági potenciál növeléséről szól, hanem egy feudális rendszer kiépítéséről. A miniszterelnök kiosztja a monopolpozíciókat a saját embereinek. A hűbéresek addig működtethetik ezt, amíg lojálisak hozzá. Ha már nem azok, mint például Spéder Zoltán vagy Simicska Lajos, akkor elveszi tőlük. Annyiban liberálisabb ez a rendszer, mint a középkori feudalizmus, hogy itt csak jószágvesztés van. Egyelőre.

– Bár előfordult már, hogy valakitől erőszakkal elvették a cégét, és egy nap múlva meghalt. A Welt 2000 tulajdonosára gondolok. Egyébként is sokat lehet hallani milliárdokat érő, de forintokért megszerzett cégekről.

– Ezért van az, hogy a középvállalkozások azt mondják, nem érdemes túlzottan jövedelmezőnek lenni, mert felfigyelnek rájuk, aztán jönnek és elviszik a céget. Emiatt mesterségesen visszatartják a tulajdonosok a növekedést és a termelést. Aggasztó a helyzet. De nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalomban is baj van. Versenyképességet csak úgy lehet javítani, ha van egy erős középosztály. Nézze meg a svédeket, a dánokat, a finneket. Vannak találmányaik, nem sok, de azokat létre tudják hozni, tömegesen képesek gyártani. Ehhez kell a rendezett életkörülmények között élő, jó szellemi színvonalon gondolkozó munkaerő. Magyarországon nincs ilyen réteg, mert sokan leszakadtak az alsóbb társadalmi osztályokba, vagy már külföldön vannak. Hiába lenne itt találmány, nem tudjuk előállítani, mert nincs, aki kiváló minőségben tudná produkálni. Az egyetemekre beültették a kancellárokat, a CEU-t elüldözték, az akadémiai rendszert szétverték. Egyre távolabb kerülünk az erős középosztálytól, ami a versenyképesség kulcsa. Ráadásul sok tehetség vész el azzal, hogy aki szegény családba születik, az a mai oktatási, szociális ellátási rendszerben szegény is marad. A Kádár-rendszerben, amelyet amúgy nem szerettem, falusi parasztgyerekként diplomát szerezhettem és egyetemi oktató lettem. Ma nagy valószínűséggel nem tudnám bejárni ezt a pályát, mert a NER rendszeréből fájdalmasan hiányzik az esélyteremtés intézményrendszere.