Kószálás az időben – Konrád György: Talán megszánjuk magunkat
– Egy helyen azt írja, hogy az ember megpróbál formát adni az időnek, és hogy a jelenlét is lehet műalkotás. Megmondható, hogy a saját jelenléte-műalkotása milyen formát jelent?
– Nem mondható meg, valamit azonban költhetünk róla. Most például azon gondolkodom, hogy mit válaszoljak a kérdéseire. Hozzákeverhetném gyér emlékeimet találkozásainkról, de hát megszabta a karakterszámot. Saját jelenlétemben tehát Szénási Sándor is benne van. Mai újság hever az asztalon, hírekkel Jeruzsálemről. Összecsapások képe és a látogatásom emléke Éva unokanővéremnél a jeruzsálemi Rehavia negyedben. A kislányát 1944-ben a németek gázzal megfojtották és elégették. A háború után született egy fia is, de az 1973-as háborúban elesett. Egy lánya is született, katonatiszt. Éva is meghalt. Ha Jutka, a feleségem ebédelni hív, megszakítom az interjút, ennélfogva jelenlétem a kérdésekre adott válaszokkal együtt zárt egészet alkot, mint akármely műalkotás.
– Nyilván a jelenlétnek ez a felfogása magyarázza, hogy az emlékezések első kötete csupa barangolás, felvillanó emlékek sora, tűnődések, kószálás az időben. Rá meri bízni az olvasóra, hogy ő rakja össze, ki is az a Konrád György, és hogy amit megélt, annak mi a tanulsága, már ha van ilyen?
– Persze hogy rá merem bízni. Az ellenkezőjére nem is lenne jogom. Ha ismerünk ketten egy harmadikat, elképzelhetetlen, hogy ugyanazt gondoljuk róla. Ha az olvasónak tetszik ez a csapongás, összerak egy képet arról a pasasról, akit és akiről olvas, de ehhez természetesen munka kell. Az biztos, hogy engem szórakoztat a kószálás az időben.
– Vagyis egy szikár, kronologikus emlékirathoz nem is lenne kedve?
– A legszikárabb megoldás a sírkövem lesz, a kezdet és a vég dátumával. A két évszám között egy kicsit barangolunk. Elképzelhető, hogy két pont között egy görbe az egyenes.
– Az egyik írásnak az a címe, hogy Ne befelé bújjál, kifelé rejtőzz. Nekem ez jobban tetszik a voltaire-i „műveld meg kertedet” filozófiájánál, mert az egy kicsit kikéredzkedés a korból, a túlélésről szól, a másik meg aktivitást jelent, ha óvatosat is. Az előbbi, a befelé bújás most visszatérőben van?
– Igen. Mihelyst van egy ember, aki ráfekszik az életünkre, és akit nem lehet elmozdítani a hatalomból, egy kellemetlen meghatározottságban kényszerülünk élni. Ezen belül a dolgok egy kicsit persze változhatnak, holnap talán több és jobb ennivalónk lesz, ráadásul még el is mehetünk innen, de hát hova és minek, nem vagyunk már olyan fiatalok, jobb csöndben lenni, kivárni. Az emberek ezt tanulták meg, és ezen a körön belül szövik a játékaikat. A szüleim például nem politizáltak különösebben, de azt az ötvenes években tudták, hogy vasárnap délután jönnek a népnevelők, akik mindenféle hülyeségekkel tömik majd a fejüket. Ezért már délelőtt elmentek a budai hegyekbe sétálni. A szegény népnevelők, akik nem leltek rájuk, kénytelenek voltak valamit hazudni a jelentésben. Kínos, kényszeredett világ volt. A földszinten több helyiség volt, egy szabóé, a Vulicska úré, aztán egy órásmesteré, aki meghalt, és a helyébe beköltözött az államvédelem. Befestették olajfestékkel az ablakot, egy kis lyukat kapartak, azon kukucskáltak ki. Nagyon humoros volt az is, amikor később az otthonunkkal szemközti lakásba nem mehettek be a valamiért ott forgatni akaró filmesek. A belügyé, mondták. Később mégis engedélyt kaptak, bementek, és a kopár szobában nem láttak mást, mint két széket, amelyek az én ablakom felé voltak fordítva.
– Ez még a kedélyesen kisipari diktatúra. Az emlékiratokban mesél arról, hogy Havel az őt lehallgató poloskát eladta a piacon, az önt letartóztató alezredes meg a rendszerváltás után arra kérte: valami telekügyben járjon közbe érte Demszky főpolgármesternél. Irónia és cinizmus – leírja ez egy kicsit Kelet-Európát?
– Igen, leírja egy kicsit. A Havel-történetben az is benne van, hogy egy nap két belügyes kereste fel, bemutatkoztak, és feszengve közölték, hogy nekik kell megfigyelniük az író urat. Havel mondta, hogy rendben, most menjenek sétálni, nézzenek körül, ismerkedjenek a helyszínnel, aztán másnap jöjjenek el hozzá egy kávéra. A belügyesek nagyon meg voltak tisztelve. A diktatúra nevetséges is. Az engem letartóztató alezredesnek egyébként Hašek Svejkje volt a kedvenc olvasmánya, legszívesebben arról beszélt. „És arra emlékszik?” Nevetgéltünk. Akár a Monarchia idején: a helyzet drámai volt, de nem komoly.
– Van egy kép, amelyet a berettyóújfalusi moziról fest: a bal oldali páholyokban a zsidó polgárok, a jobb oldaliakban a keresztény úriemberek, elöl a cigányok, mögöttük a parasztgyerekek. Elkülönülés, hierarchia, de együttlét, béke. Hogyan tekint vissza erre a pillanatfelvételre, mi maradt belőle, ha foltokban is?
– A bal oldali páholyokban nem ülnek zsidó polgárok. A háború előtt ezer zsidó élt Berettyóújfaluban, ma egy sem. Kétharmad részüket meggyilkolták, egyharmad elvándorolt. Nemrég elhunyt Makk Károly barátom apjának a moziját átkeresztelték: Apolló filmszínházból Makk Kálmán filmszínház lett. Vannak változások.
– „Két közösségi részem a legerősebb, a magyar és a zsidó, ezek között próbáltam békét szerezni.” Mennyire sikerült?
– Engem nem nagyon érdekel, hogy emberek, akiket nem is nagyon ismerek, engem szeretnek vagy sem. Ha nem vágnak orrba, az már valami. Nem várom el senkitől, hogy méltasson, szeressen. A kérdésre egyébként az a válaszom, hogy Háború van, és Béke. Az utóbbi erősebb.
– A nyugati világ perifériájáról, ahol a nyugatias liberális értékek egy darabig divatban voltak, az utóbbi időben elkezdett leperegni ez a máz, és egy sor ország mintha elindulna vissza a nemzeti bezárkózás, az autoriter hagyományok, az intolerancia felé. Ön úgy fogalmaz, vannak barbár visszaesések a Nyugat-ellenes romantikába. Sejthető, hogy ez hova vezet?
– Nem tudom megjósolni, de a visszaesések mindig hanyatláshoz vezetnek. Hogy cigányosan mondjam: a pusztulatba. Ezzel együtt a visszaesések túlélhetők, de unalmasak és rosszak.
– Csakhogy nem úgy tűnik, mintha sima kisiklásról lenne szó.
– Nem, én azt mondanám, hogy kisiklások soráról, amelyek azonban nem tudják egészen megzavarni a dolgok menetét. Ha Magyarország két-háromszáz éves történelmét vesszük, Budapest, ahhoz képest, hogy folyton megszállták és pusztították, egészen jól néz ki. Nagyon hanyag fejlődés az, amit látunk, de mégiscsak létezik. A polgárosodás veszteségekkel és szégyenletes ostobaságokkal, de működik. Voltak tragikusan rossz szakaszok. A második világháború például, egymillió halottal, a fele zsidó, a fele keresztény. Vagyis a hagyományok közé tartozik az okos magatartásra való tartós képtelenség. A képtelenség arra, hogy egy kis nemzet olyan okos legyen, mint mondjuk a finn. A peckességnek, az önhittségnek az együgyűségeit említeném. Ami most belátható, az az, hogy itt téblábol és dohog majd egy rakás öreg, és lesz sok tetterős nyugatmagyar. Az is lehet, hogy kinevetjük, megszánjuk és összeszedjük magunkat. Aztán kezet fogunk, és megvacsorázunk.
