Kik köttetnék el a petevezetéküket? – Elzárt közmunkásfalvak Borsodban

2016 szeptembere van, és Magyarország egyik elzárt kistérségét járjuk. Miskolctól északra, közel a magyar–szlovák államhatárhoz. A szociális bolt előtt, Tornanádaskán megállunk, ott, ahol a közmunkások a díszteret építik. Már állnak a három méter magas, kéményszerű téglaoszlopok, tetejükön kicsi kutyaszobrokkal. Kétoldalt, egy-egy kőből rakott piramisszerűségen kisméretű fehér oroszlánok fekszenek. A tér közepén Szép Heléna a korsóját megbillenti, és nemsokára beindul a mini vízesés is, ami igazán hasznos lesz. Tornanádaskát ugyanis nyolcszázan lakják, de vezetékes ivóvíz csak tíz házban van. Az emberek a közkútról hordják a vizet műanyag ballonokban, de az elzárt kistérségben van olyan település, ahol kukákban. A bódvalenkei asszonyok és gyerekek gurulós kukákban.

Fotó: Bazánth Ivola

– Asszonyok, figyelem! – szól egy autó­­ból a hangosbemondó. – Libatollat, kacsatollat, használt párnát készpénzért veszünk, most!

Az elzárt kistérségnek negyvenhét települése van, ebből tizenhárom – a Magyar Tudományos Akadémia gyerekesély-kutatócsoportja szerint – már elérte a szegénységi kockázat legmagasabb fokát. Ide tartozik a freskófaluként ismert Bódvalenke és Tornanádaska is.

A készülő tornanádaskai főtér elé elegáns fekete sport BMW érkezik. A polgármester, Beri Tamás ül benne, azt mondja, kövessük. A hivatala előtt egy nő áll. Egy női közmunkás. Nadrágja derekáról táblácska lóg, rajta a neve s a foglalkozása: „kapu őr”. Közmunkás őrökből a faluban több is van, ők a közkutakat vigyázzák. A feladatuk az, hogy résen legyenek, és az emberek a vizet kizárólag ivásra használják. Nyolcszáz ember, hat közkút, szennyvízhálózat itt sincs.

– Mivel a polgármester főnöke a nép – kezd bele beszédébe Beri Tamás, és az asztalra teszi Ray-Ban napszemüvegét –, azt indítványoztam a tornanádaskaiaknak, hogy a vízvezetékeket vigyük be az udvarokba, ott legyen mindenkinek egy csonkja, és szereljük le a közkutakat. Csakhogy a nép ezt nem akarta. Jó, akkor írjuk össze, egy-egy közkúthoz melyik utcából hány család jár. A nép ezt se akarta. Most ott tartunk, hogy vízfelügyelők figyelik a közkutakat. Nyaranta ugyanis van, hogy négyszázezer forintnyi ivóvíz fogy el. Ez túl sok. Nem? Előttem vagy öt évvel Tornanádaskán telepfelszámolási programot hajtottak végre. Az emberek olyan házakba költözhettek, amiket korábban magyar emberek laktak. Kivétel nélkül mindegyikben volt vezetékes víz. Csakhogy akkoriban szinte már senkinek nem volt munkája, és a szolgáltatók kikötötték a vizet, a villanyt is levágták – mondja.

S valóban, Tornanádaskán vagy harminc családnak máig nincsen villanya. A 21. században járunk, és az elzárt kistérség közmunkásfalvaiban a hónap második felében a közmunkások az ennivalót már csak hitelre tudják megvenni.

– Kérek egy kenyeret – mondja a közmunkás.
A boltos kettőt ír föl a füzetébe. Ez a hitel ára.

Huszadika környékére a köz­mun­­­­­kás­­bér végképp elfogy, és a köz­­mun­­kás­­­fal­­vak­­ban ilyenkor kezdenek el vándorolni a bútorok.

– Muszáj volt eladnom a szekrényt – mondja a bódvalenkei köz­­mun­­kás­­fa­­lu­­ban K. Albert. – Az uzsorás ugyanis rászállt a családomra.

– Húszezer forint után – bólint Rita, Albert felesége – harmincnyolcezret kell visszafizetnünk. Már szeptember van, és én itt vagyok mezítláb. A cipőmet odaadtam az egyik iskolás fiamnak.

– Nekem – mondja a fiú, és megmutatja a cipőt.

– Fájdalmas kimondani – folytatja Albert –, ha az ember nem tud egyről a kettőre haladni. Valamikor dolgoztam autópályán, meg Pesten is a második, a nyolcadik, a tizenkettedik kerületben, betanított munkásként, csak aztán az a vállalkozó meghalt. Annyira belefájdult már a fejem a szegénységbe, hogy egyszer kimentem az erdőbe, vittem magammal egy kötelet, földobtam az egyik fára, de akkor megszólalt egy hang, „Ne csináld!” De mit csináljak, ha nem tudom elviselni, ahogyan néznek rám a gyerekeim, és azt mondják, apa, éhesek vagyunk? Negyvenhét éves vagyok, és most született egy lányunk, ez itt.

– Negyvenegy éves vagyok – bólint Rita –, és tudom, hogy ez a tizenegyedik gyermek már szégyen. Hiszen a nagyfiam ikerlányai egyévesek, mi meg már el vagyunk tikkadva, sorvasztva. A hűtő is minek, ha csak gyógyszer van benne, meg egy nagy tál zsír. Napok óta rettegek, mikor szállnak ki a szerelők és kapcsolják ki a villanyt. Aztán gyertyánk sincs. Víz sincs. A vizet az ivókútról, a folyékony csapról hozzuk. Ez egy önkormányzati lakás, akkor kaptuk, amikor a mocsár szélére épített szocpol házunkat – ott adott házhelyet a falu – fölszámolták. Hat évvel ezelőtt az egész cigánytelepet felszámolták. Azt mondták, adnak helyette egy nagy önkormányzatit, amit tíz év múlva egy euróért megvásárolhatunk. Ez a ház vagy százéves, beázik, és a polgármester nem hajlandó megjavíttatni. Attól félek, egy nap a kéménye lezuhan, és átszakítja a tetőt. A polgármester azt sem engedi, hogy a fiam gyerekeit a házba bejelenthessük.
Az elzárt kistérség nagy szegénységkoc­­ká­­zatú közmunkásfalvai a legfiatalosabb népességű települések. A nyolcszáz lakosú Tornanádaskán a gyerekek száma eléri a háromszázat, a kétszáz lelkes Bódvalenkén a százat. Mert nincs pénz fogamzásgátlóra.

A Magyar Református Szeretetszolgálat bódvalenkei irodáját pár évvel ezelőtt asszonyok keresték föl. Azt mondták, szeretnék elköttetni a petevezetéküket. De hát ahhoz, képedtek el a szeretetszolgálat irodájában, a férj, az élettárs írásos beleegyezése is szükséges. Meglett. Akkor aztán leültek számolni. A szükséges vizsgálatokra és a műtét elvégzésére Kazincbarcikára kellett volna utazni, legalább négyszer. Honnan lett volna ehhez harmincezer forintjuk? Fogamzásgátló tablettára sem futja. Hiszen havi négy-ötezerből már a vízdíjat is ki lehetne fizetni. Errefelé, magyarázza a szociális munkás, a férfiak idegenkednek az óvszer használatától, és azt a fajta védekezést is csupán néhány család alkalmazza, hogy az asszonyok olyan injekciót kérnek kétezer forintért, ami három hónapon át védettséget ad.

Az elzárt és gettósodó kistérség köz­­mun­­kás­­falvaiban rengeteg a gyerek, még sincs gyerekorvos se Tornanádaskán, se Bódvalenkén, ahol van olyan kisgyerek, akit orvos csak akkor látott, amikor megszületett. A védőnők már 2012-ben leírták: „Szükség volna visszaállítani a Mozgó Szakorvosi Szolgálatot.” Az elzárt és gettósodó edelényi kistérségről a Magyar Tudományos Aka­­démia gyerekesély-kutató csoportja azt állítja, a veszélyeztetett gyermekek aránya kritikus méreteket ölthet.

– Én vissza akartam szorítani az uzsorát – mondja Beri Tamás, Tornanádaska polgármestere. – Adtam az embereknek egy-egy füzetet, írják le, mire költik a közmunkásbérüket, amit tőlünk kapnak. Az derült ki, hogy ennivalóra. Mondtam a képviselő-testületi ülésen, segítsük őket legalább azzal, hogy napi ezer vagy ezerötszáz forintig lehessen hitelt kapni a szociális boltban. Hivatalossá akartam tenni a hitelezést. Tudott erről a jegyző, tudtak róla a testületi tagok is, aztán engem jelentettek föl, merthogy a szociális boltot én vezettem. Mindenhol akadnak olyanok, akik nem tudják beosztani a pénzt, vagy épp a függőség kell nekik, vagy azt gondolják, az uzsorás az, aki megmenti őket. Nem, polgármesterként én már nem adok pénzt. Azért nem, mert most már mindenki dolgozik. Százötven közmunkásunk van, és nekem már folyton arra kell gondolnom, mi a fenét lehet kezdeni ennyi emberrel. A főteret is ezért eszeltem ki. Igen, én terveztem, teljesen egyedül. Hogyhogy mi a végzettségem? Hegesztő, fűtőszerelő. Hogyhogy honnan szereztem a vagyonomat? Először pultos voltam a Vidám Parkban, aztán kimentem dolgozni Kazahsztánba. Fél év után hazajöttem, és a szendrői cigánysor kellős közepén nyitottam egy italboltot, ami annyira jól ment, hogy már az első napokban százakárhányezer forintos bevételem lett. 1995-ben. És nyitottam az italbolt mellé egy vegyesboltot is. Hogy mennyibe kerültek a dísztéren a szobrok? Az oroszlán hetvenezerbe, a Szép Heléna olyan százhatvanba, Quasimodo kutyái  tíz-tizenkétezerbe. Nem, a kutyák nem köpik a vizet, azok csak úgy vannak az oszlopok tetején. Persze hogy egy csomó dolog nincs Tornanádaskán. Kezdjük azzal, hogy mi nyolcszázan vagyunk, Komjátiban meg százötvenen, azok is jórészt öregek, az orvosi rendelő mégis oda épült. Mondja meg nekem, miért. Hozzánk a doktornő, a körorvos heti egy órára jön, de a receptet otthon írja meg. Ezek a szerencsétlenek meg előbb lemennek gyalog Komjátiba, aztán átgyalogolnak Bódvaszilasra kiváltani a gyógyszert, mert a patika ott van, aztán visszagyalogolnak ide, Tornanádaskára. Dehogy van gyerekorvos! Körjegyzőség van, és közös gondolkodás tíz településben. Úgyhogy ide a jegyző nem is jár fel. Én adom a jogi tanácsokat. Fejlődünk. Öt évvel ezelőtt mindössze tíz ember dolgozott, és a tornanádaskaiak napjai arról szóltak, hogyan menjenek fát lopni. Most meg százötven közmunkásunk van.

– Közmunkás vagyok – mondja a bód­­valenkei negyvenhét éves K. Albert. – És hiába igyekszem, folyton a nullán maradunk. Az orvos szerint most daganatom van.

– Nincs pénzünk vizsgálatokra, odautazásra, úgyhogy megbeszéltük a héten, a picikét majd magamban fogom felnevelni, Isten ne adja – szól közbe a felesége.

K. Albert visszaveszi a szót:

– Ha befekszem a kórházba, akkor ezek itt mind éhen vesznek. A polgármester egy hónap múlva kitesz a közmunkából. Azt mondta, a fizikai munka nekem már túl nehéz. Ezért most éjjel-nappal kint vagyok az erdőn. Vágom a fát.