Ki kell tartani – Lakitelek, harminc év múltán

2017. október 18. 07:38 - szerző: Szénási Sándor

A népi ellenzék 1987-es lakiteleki találkozóján még akadtak urbánusok is, és élt a remény, hogy az elitek megértik: közös a felelősségük az országért. Az egyetértés egy darabig működött is, de ma már látni, mi lett belőle. Elkerülhetetlen volt a szakadás a nyugatos és a keleties oldalak között? A találkozó egyik résztvevőjét, Lengyel László politológust kérdezzük.

– Egy mondás szerint a magyarok a szocializmusból a legjobbat hozták ki, a kapitalizmusból viszont a legrosszabbat. Oka-e ennek bármiben is Lakitelek, amelynek ballib oldalon, bár mintha ez kissé változna, sokáig nem volt jó sajtója?

– Az ellenzéket már 1987-ben is megosztotta az a kérdés, hogy mi fontosabb, létrehozni egy modern, polgárosodó Magyarországot, vagy megteremteni egy független, szuverén nemzetállamot, aminek a legfőbb értéke, hogy magyar, és aminek nem diktálhat sem Kelet, sem Nyugat. Ennek a hagyományos magyar vitának a két oldala csak jó esetben, mondjuk 1848-ban nem zárta ki egymást, de 1987-ben azért nem ez az esély ígérkezett. Ennek ellenére több mint tíz évig a főbb ügyekben egyetértés volt.

– De hiszen az Antall-korszakban késhegyig menő ellenségeskedések folytak a tekintély­­ural­­mi vonásokkal és a Horthy-rendszer irán­­ti nosztalgiával telített jobboldal, vele szemben pedig az állítólag a Washington–Tel-Aviv-tengelyen lógó liberálisok között.

– Az igaz, hogy Antall József – aki egyébként nem volt ott Lakiteleken – sok hibát követett el, de a nyugatosságban elkötelezett volt, és ebben mind a hat párt egyetértett vele, leszámítva persze a Csurka-szárnyat, amellyel Antall épp ezért veszett össze. Antall elfogadta a liberális demokráciát, és reformellenes sem volt. A mai hatalmi elit Nyugat-, reform- és liberálisdemokrácia-ellenes. Azt se feledjük, hogy bár az MDF sok rosszat is tett a jogállam ellen, de a reformszocialista erők politikáját folytatva azt mégis ők építették fel. Magyarország lett a térség első jogállama. Azért mégiscsak Göncz Árpád volt az államfő, Surányi György a Nemzeti Bank elnöke, a televízióé Hankiss Elemér, és a rádióé Gombár Csaba, akiket Antall aztán sorra megtámadott, de előbb ő engedte őket tisztségeikhez. Ma nincsenek sem független intézmények, sem független személyiségek. Ezért mondom, hogy az amúgy zsigerileg széthúzó elitek legalább tíz évig példamutatóan megtartóztatták magukat a nyugati értékek védelme, az ország érdekében. Lakitelek pedig képviselte ezt a szellemet. Tudom, mert ott voltam. Meghívtak, felszólaltam, és nekik mentem, hogy Konrádon kívül miért nincsenek itt Kis János és társai. És megvertek ezért? Nem, megtapsoltak, és beválasztottak a lakiteleki nyilatkozatot fogalmazó csapatba.

– A méreganyag azonban régóta ott volt a népi–urbánus vitákban. Radnóti Sándor írta nemrég, hogy ezek a nevek a zsidót és a nem zsidót kódolták. Lakitelek után gyorsan újraszületett ez a feszültség, amikor egy szabaddemokrata politikus véleménye nyomán a The New York Times kritikátlanul megírta, hogy Lakitelek antiszemita találkozó volt.

– Ez nem volt igaz, tanúsíthatom, és az illető politikus ezzel a mondattal nagy bajt okozott. A népiek nem szerették ugyan a demokratikus ellenzéket, de a kifogások között a zsidó szó eleinte nem szerepelt. Kicsit ridegen azt mondhatjuk: ekkor még viselkedtek.

– Mikor lettek a repedésekből hasadások? A négyigenes népszavazás vagy az „apák és fiúk”, esetleg „mucsai-e a jobboldal” vitája idején?

– A kampányban már sok gyűlölet előkerült, de a döntő sérelem az MDF által titkos liberális összeesküvésnek tekintett taxissztrájk volt. Nem értették. Megnyerték a választást, de ősszel már felállt ellenük az utca, és elbukták az önkormányzati választásokat. Ebből egyrészt azt vonták le, hogy a nép hálátlan, másrészt pedig hogy a másik oldal a háttérből támad. Csurkából ömleni is kezdett, hogy itt vannak a judeoplutokraták meg a judeobolsevikok.

– Az elitek „igazolt” gyanakvása egymás ellen, a kampány karaktergyilkosságai elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy feladják a legfontosabb közös ügyeket?

– Azt kell mondanom, hogy nekünk a győzelmünk volt a bukásunk. A térség sikerországaként bekerültünk az uniós bővítés első körébe, szerettek minket Nyugaton, a belső torzsalkodások nem érdekelték őket, nem is értették ezeket pontosan. Innentől azonban a politikai osztály úgy érezte, hogy tehet bármit, úgysem raknak ki minket, és Orbán példája mutatja, hogy ez így is van. A régi, a bejutásért küzdő eliteket, amelyekre nem volt szükségük, a szocialisták is kinyírták, és a Fidesz is.

– A Fidesz konzervatívjai azóta is ott ülnek sértetten az Eötvös csoportban.

– Az viszont fontos, hogy a nagyvárosok és Budapest soha, még a fideszes időben sem lett Nyugat-ellenes, és ugyanazt érzi a Brüsszellel harcoló Orbánnal szemben, mint amit London érez a Brexit ellen vagy amit az amerikai keleti és nyugati part városai éreznek Trump ellenében. De a varsói és szczecini lengyel polgárság is kapálódzik a keleti végeket képviselő Kaczyński ellen, persze hiába, mert a lemaradó részek ott is lefelé húzzák az országot. Az Orbán-rezsimnek és a korábbi szocialista kormányoknak is abban látom az igazi bűnét, hogy az Európa-követő modernizációs politika helyett elkezdték felvásárolni a választókat, folyamatos hazudozásokkal, ígérgetésekkel megvették maguknak a szegényeket, és visszafelé fordították az ország szekerét. 2001–2002 után a külső egyensúly megbillent, az adósság nőtt, a növekedés lassult, és elkezdődött az elitek egymással folytatott brutális harca a gazdaságban. Ezzel és a hihetetlen mértékű állami korrupcióval Magyarország eljátszotta a becsületét. Régen volt tekintélye, ma viszont hiteltelen, ellenségeskedő, konfliktusgerjesztő ország.

– A kérdés, ami Lakitelek idején is felmerült, tudniillik a modernizáció kontra nemzeti önrendelkezés, látszólag eldőlt az utóbbi javára, de az ott részt vevő népiek jó része talán mégsem egy diktatórikus eszközöket használó, az országot a magánvagyonának tekintő elitista hatalomról álmodott.

– Így van, és nekem az a gyanúm, hogy nem is a történelmi múltban, a nemzeti álmok vidékén kell keresni az Orbán-rendszer sajátosságait, hanem abban, ami Oroszországban, Törökországban vagy épp a szomszédos Ukrajnában történik. Egy fontos különbséggel, és ez bizonyos optimizmust is jelenthet. Nálunk ugyanis még vannak olyan jogi hagyományok, amelyeken sem a fasizmus, sem Rákosiék nem tudtak áttörni. Az a jogias kultúra, amit Werbőczy óta magunkra vettünk, nem enged rendőrállamot csinálni, és erre a hadsereg sem használható. Az ügyészek is morogva teljesítik a politikai parancsokat, a bírók többsége meg csak szakmai, törvényi alapon hajlandó dönteni. Van tehát egy belső gát még a közigazgatási apparátusban is, ahol Orbán durván jogsértő magatartása csak nehezen véghez vihető. Nem vitatom, hogy uralkodnak, de hadra fogható erejük a TEK-en kívül nemigen van.

– A lakiteleki találkozón ott levő népi vagy nem népi értelmiségi, ha még él, itt áll keserűen. Tehetetlen, bűntudata is van, meg nem is érti az egészet. Lehet, hogy mindent rosszul gondolt? Van bűne?

– Lakitelek mindenképpen bátor tett volt. Akik ott voltak, nemcsak a rendszer rendőreivel néztek szembe, hanem a Kádárt, így a diktatúrát elfogadó, sőt támogató társadalom ellenében is felléptek, és tudták, hogy kevesen, alig kétszázan vannak. Sajnos azt kell mondanom, hogy az országot egy európai pályára állítani akarók ma sem gyűlnének össze nagyobb számban. A társadalom pedig nem követi őket, amíg azt nem látja, hogy győzni fognak. De volt egy esély, megtettük, amit lehetett, és biztosan jön még alkalom, hogy az országot újra rálökjük a haladás, a modernizáció útjára. Ki kell tartani.