Jajkiáltás – Vona nem a baloldali pártokra, hanem a szavazóikra hajt

2017. december 15. 07:27 - szerző: Cseri Péter

Bár a Jobbik évek óta következetesen azt mondja, hogy egyedül is képes lesz leváltani az Orbán-kormányt, néhány hónappal a választások előtt már biztosra vehető, a jelenleg legnépszerűbb ellenzéki alakulatnak ez nem fog sikerülni. Miben bízhat a középre tartó Vona-párt? Esetleg abban, hogy az amúgy is töredezett baloldali ellenzék összeomlik, vagy a Fidesz népszerűsége hirtelen beszakad. Erre utaló jeleket azonban egyelőre nem látni. Van-e esély a Jobbik és a baloldal összefogására, mi sürgeti és mi akadályozza azt? Egyáltalán van-e értelme? Politikai elemzők szerint kizárt a hivatalos együttműködés a Jobbik és a többi ellenzéki alakulat között, nyilvános megszólalásaikban a pártok is ezt szajkózzák.

Miért most támadt vihar? Miért éppen Heller Ágnes megszólalása váltott ki felzúdulást a közbeszédben, holott a Jobbik és a baloldali-liberális pártok összefogásának gondolata egyáltalán nem új? Elsőként Karácsony Gergely vetette fel még 2011-ben az LMP frakcióvezető-helyetteseként, amikor arról értekezett, hogy az LMP-nek, az MSZP-nek és a Jobbiknak úgynevezett technikai koalícióba tömörülve lehet csak esélye legyőzni a Fideszt. Azóta is számtalanszor előkerült a nyilvánosságban, hogy az Orbán-kormány csak a jobb- és baloldali ellenzék összefogásával váltható le.

– Új helyzet van – állítja Filippov Gábor politológus. – Az elmúlt hónapokban számos szimpatizáns kiábrándult a baloldali és liberális pártokból, ugyanakkor a kutatások szerint az ellenzéki pártok támogatói körében sokat csökkent a Jobbik elutasítottsága. Érzékelhetően nagy a zavar az ellenzéki oldalon.

– Ráadásul Heller Ágnes személyében egy rendkívül tekintélyes liberális értelmiségi, egy holokauszttúlélő vetette fel a Jobbikkal való együttműködés gondolatát, ami pikáns fordulat – teszi hozzá Róna Dániel politológus, akit szintén nem lep meg, hogy az ellenzéki oldalon egyre kétségbeesettebb elképzelések fogalmazódnak meg a választási forgatókönyvekkel kapcsolatban.

– A régi vita újbóli beemelése a közbeszédbe elsősorban Vona Gábor érdekeit szolgálja – fűzi hozzá Juhász Attila, a Political Capital vezető elemzője. – Nem véletlen, hogy egy ideje tudatosan keresi a kapcsolatot a liberális értelmiséggel, elment a Szeretem Magyarországot Klubba, majd a Spinoza-házba. Ezzel azt, a már létező álláspontot szeretné erősíteni a baloldali szavazókban, hogy csak vele és pártjával képzelhető el az Orbán-rezsim leváltása.

– Márpedig az ellenzéki szavazók jelentős része úgy gondolja, nemzeti érdekké vált az Orbán-kormány menesztése, ráadásul a Jobbik egyre hangsúlyosabban határolódik el a szélsőjobboldali múltjától – hívja föl a figyelmet Haraszti Miklós, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet volt sajtószabadság-felelőse. – Megértem Heller Ágnes jajkiáltását, de a teljes összefogás, azaz a rendszer önmaga ellen fordítása csupán vágykép. Tévedés, hogy csak az akarat hiányzik az ellenzéki pártokból: a finanszírozási és médiahelyzettel súlyosbított orbáni választási rendszeren belül maradva nincs lehetőség a Fidesz legyőzésére.

Vona Gábor és Rangos Katalin a Spinozaházban
Fotó: Youtube

Filippov Gábor szerint nem fekete-fehér kérdésről van szó, elsősorban értékszempontok határozzák meg az Orbán-ellenes értelmiség álláspontját. Attól függően helyesli vagy utasítja el a baloldali-liberális szavazó a Jobbikkal való összefogást, hogy miként minősíti magát az Orbán-rendszert.

– Normál demokratikus keretek között a baloldalnak általában az identitása alapjaival összeegyeztethetetlen összefogni szélsőjobboldali párttal. Ám ha valaki a jelenlegi rezsimet manipulált demokráciának, hibrid vagy autoriter rendszernek tekinti, felfüggeszthetőnek érezheti a megszokott normákat – teszi hozzá Filippov Gábor.

Haraszti Miklós szerint valóban meg kellene állapodnia az összes ellenzéki pártnak, de nem politikai, választási együttműködésről, hanem a választójogi reform közös kikényszerítéséről. A Jobbik azzal bizonyíthatná a demokratikus elkötelezettségét, hogy részt vesz az Orbán által megsemmisített játékszabály-kultúra helyreállításában. A jelenlegi struktúrán belül nincs megoldás, a demokratikus rendszer válságának végigvívása, kockázatok vállalása nélkül Orbán nem állítható meg, és minden ellenzéki pártra bukás vár – állítja. 

 

Kölcsönös átmentés

Haraszti Miklós kritizálja ugyan az ellenzéki pártokat, amiért a Jobbik – 1948-at idéző – leszalámizása után is hajlandók az Orbánék alkotta játékszabályok szerint részt venni a jövő évi parlamenti választásokon, ám ha mégis elindulnak, mondja, kötelességük minden eszközzel megakadályozni a Fidesz újabb kétharmados győzelmét. Haraszti szerint a tét sokkal nagyobb, mint 2010-ben vagy 2014-ben volt. Egy újabb kétharmad birtokában Orbán Viktor új alkotmánymódosításokkal putyini és erdoğani minták alapján eljelentéktelenítené a parlamentet és bevezetné az elnöki uralmat, természetesen a magáét – jósolja. Szerinte a hatalomkoncentráció következő lépése a bírói függetlenség teljes felszámolása volna. Megszűnne az offline média maradék szabadsága, és az internet szabadsága is veszélybe kerülne, orosz–török mintára megkezdődne a globális média területi uralom alá hajtása. Haraszti Miklós szerint a Fidesz-kétharmad megakadályozására két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy az ellenzéki pártok kikényszerítik a Közös Ország Mozgalom közvetítésével már megalkotott arányos választójogi törvényük elfogadtatását. Ehhez az ellenzéki pártoknak túl kellene lépniük a parlamenten, amely elkaszálta a törvényt. A legkeményebb politikai eszközök bevetésével kockáztatniuk kellene: választási részvételüket a kidolgozott jogszabály bevezetéséhez köthetnék. Ezt az utat azonban le is zárták. Eddig sajnos a pártokban a demoklráciavédelem ösztöne csak a jogszabály megálmodásáig működött. Talán a Jobbik sorsa megfontoltatja velük a bojkott lehetőségét. Haraszti szerint a mai jogszabály alapján sem tehetetlenek a pártok, ha van bennük alázat az ország érdekei iránt. Ez esetben az egyéni választókörzetekben állhatják útját a demokráciát lenullázó új kétharmadnak, de nem a most folyó alkudozások révén, mivel az csak főembereik kölcsönös átmentéséről szól. Hanem úgy, hogy elfogadják választók ítéletét a Gulyás Márton által javasolt helyi közvélemény-kutatások alapján. A Közös Ország Mozgalom vállalta, hogy hivatásos intézetek segítségével felmérik, ki a legesélyesebb ellenzéki jelölt a kulcskörzetekben. Ezt elfogadva – teszi hozzá Haraszti – a felelősségteljes pártok visszalépésekkel vagy legalábbis visszahúzódásokkal orientálhatják a szavazókat.

 

Abban minden elemző egyetért, hogy a 2018-as választáson a deklarált, nyílt együttműködés sem a Jobbiknak, sem a tőle balra álló ellenzéknek nem érdeke, ilyenre biztosan nem kerül sor. Haraszti Miklós szerint ez a gondolat egyébként is a Fidesz rendszerének egyik csapdája.

– Az ellenzék teljes összeborulása azt jelentené, hogy a pártok feladják összes kincsüket – fogalmaz Haraszti. – Lemondanak a vezérükről, a választóikról, a jelöltjeikről, az ismertségükről, az ideológiájukról. Csak egymás kárára tudnának összefogni, holott a pártok reprezentálják a társadalom sokszínűségét. Ahelyett, hogy a sokszínűség parlamentjéért küzdenének, csak végveszélybe sodornák magukat. Hogyan lehetne vonzóvá tenni egy Vona–Gyurcsány-együttműködést akár a pártjaikban, akár a közönség számára?

Kétségtelen, kommunikációs szempontból a kormányoldal jóval könnyebben értelmezhetne egy teljes ellenzéki összefogást: a Habony-média erős muníciót kapna ahhoz, hogy egy Soros–Simicska-tengely létrejöttével riogassa és mozgósítsa az Orbán-híveket.

Filippov Gábor szerint érdemes rögzíteni, hogy Vona ma nem összefogni akar a baloldali pártokkal, hanem elszipkázni azok szavazóit. Ez azonban kockázatos út.

– Minden gesztus, amit Vona Gábor a szocialista, liberális és zöld szavazók irányába tesz, elbizonytalanítja saját szimpatizánsait – mondja Róna Dániel. – Mint ahogy az is, hogy ezek a lépések kemény kritikát váltanak ki a párt egykori prominenseiből, például Gaudi-Nagy Tamásból, Morvai Krisztinából, Novák Elődből vagy a még jelenleg is elnökségi tag Toroczkai Lászlóból.

Fotó: 168 Óra archív

Ha a közös lista nem is jöhet szóba, a 106 egyéni választókerületben elképzelhető valamiféle hallgatólagos együttműködés a Jobbik és a demokratikus ellenzék között. Bár még ettől is távol állnak a felek, érdemes végiggondolni, mit nyerhetnének vagy veszíthetnének az ellenzéki pártok a háttér-összeboruláson.

A Jobbik rossz passzban van. A párt 2014–2015-ben volt a csúcson, a mérések szerint a biztos pártválasztók egynegyede rájuk voksolt volna, most csupán 17-19 százalékuk. Igaz, még így is a Jobbik a legtámogatottabb ellenzéki párt. A lassú, de folyamatos csökkenés, majd a stagnálás elsősorban a Fidesz mozgásával függ össze. Juhász Attila emlékeztet: Vonáék középre indulása nem csupán önként vállalt lépés, hanem részben kényszer is volt, miután a Fidesz középről kimozdult a jobbszélre. Filippov Gábor ennek ellenére úgy látja, egy magát átpozicionáló szélsőjobboldali párt esetében az átmeneti stagnálás egyáltalán nem számít kudarcnak.

– Nemzetközi tapasztalatok szerint a mérséklődés rövid távon általában súlyos visszaesést eredményez egy szélről elmozgó párt esetében – mondja Filippov. – A Jobbik sok régi, keményvonalas támogatóját elveszítette, viszont sikerült kitörnie Kelet-Magyarországról, és vidéken rengeteg szavazót elhódítania más pártoktól.

A Vona-párt abban bízik, hogy a következő néhány hónapban sikerül olyan látványos felfutást produkálnia, mint 2014 elején. Akkor januártól áprilisig 12-14 százalékról indulva értek el a választáson 20 százalék fölötti listás eredményt. Róna Dániel szerint azért is reménykedhet hasonló szárnyalásban a Jobbik, mert Simicska Lajos szerepvállalásával (függetlenül a mostani ÁSZ-bírság sorsától) jóval több erőforrással rendelkezik a párt, míg baloldali riválisai gyengébbek, mint négy évvel ezelőtt. Másrészt viszont a Fidesz lényegesen erősebb, mint 2014-ben, és sokkal biztosabban uralja a nyilvánosságot, mint a legutóbbi voksolás idején. Juhász Attila hozzáteszi, a Jobbik belső viszonyai most jóval zűrösebbek, ráadásul négy éve még nem figyelt rájuk a kormánymédia. Ehhez képest jelenleg a Jobbik áll a Fidesz-propaganda célkeresztjében, és aligha kerül ki onnan jövő áprilisig. Azt az elemzők egybehangzóan a politikai sci-fi világába sorolják, hogy Simicska Lajos a választásokig hátralévő időben olyan bombákat robbantson a nyilvánosságban, amelyek alapjaiban rengetnék meg a Fidesz támogatottságát. Ám ha ez mégis megtörténne, automatikusan nem következik, hogy ebből kizárólag a Jobbik profitálna – teszi hozzá Juhász Attila.

 

Finomabb húrok

A Jobbik néppártosodási manővere egyáltalán nem szokatlan jelenség Európában, számos országban előfordult, hogy szélsőjobboldali pártok idővel középre húzódtak. Filippov Gábor emlékeztet: az idehaza néppártosodásként emlegetett átpozicionálást máshol leginkább mérséklődésnek hívják, egyes országokban pedig speciális kifejezéseket használnak. Franciaországban például „ördögtelenítésként” aposztrofálták a Nemzeti Front mozgását, Olaszországban pedig a „fasiszta múlttól való megszabadulásként” értékelték Gianfranco Fini pártjának átalakulását. A tapasztalatok azt mutatják, a kormányzati pozícióra törő szélsőjobb pártok sokszor kénytelenek diverzifikálni szavazóbázisukat, Marine Le Pen például számos gesztust tett a női szavazók, a zsidó és meleg közösségek, a baloldali és liberális értelmiség felé. Kormányzati pozícióba kerülve (általában koalíciós partnerként) például Olaszországban és Ausztriában is azzal szembesültek a szélsőjobboldali pártok, hogy számos kérdésben egyeztetniük kell a mérsékelt jobbközép erőkkel, ami érzékelhetően csökkentette addigi támogatottságukat. Filippov Gábor szerint egyébként a mérséklődés általában megmarad a retorika szintjén, ezek a pártok kormányon ugyan igyekeznek finomabb húrokat pengetni kisebbségpolitikában vagy Brüsszel-ellenességben, viszont alig változtatnak programjuk lényegi pontjain: továbbra is támogatják a rendpárti, autoriter törekvéseket. Kikerülve a kormányból gyakori jelenség, hogy elindulnak vissza a jobbszélre, ahogy az például az Osztrák Szabadságpárttal is megtörtént, teszi hozzá az elemző.

 

Kiszámíthatatlan, hogy a Fidesz által uralt államgépezet meddig megy el a Jobbikkal szembeni fellépésben, mint ahogy az is, hogy ezek a lépések eltávolítják-e a párttól a bizonytalan szavazókat, vagy az üldöztetés inkább vonzóvá teszi a Jobbikot. A kormányzati össztűz soha nem látott méreteket öltött: csak a múlt héten 662 milliós bírsággal fenyegette meg a pártot az Állami Számvevőszék, Kovács Béla EP-képviselő ellen pedig kémkedés miatt vádat emeltek. Nem kizárt, hogy a Jobbik vegzálása közelebb hozza Vonáékhoz az ellenzéki pártokat. Ha ez így történne, a centrális erőtér kiegyensúlyozása érdekében a kormányoldal minden bizonnyal rögtön lazítana a gyeplőn. Juhász Attila szerint mindenesetre elég abszurd, hogy a kormánymédia egyszerre kárhoztatja a Jobbikot amiatt, hogy elárulta-feladta egykori elveit, és azzal, hogy milyen szörnyűek is voltak ezek az elvek.

Nagy kérdés az is, honnan fogja tudni a választópolgár, hogy egy adott egyéni választókerületben megtörtént a hallgatólagos megállapodás a Jobbik és a baloldali ellenzék között. Az együttműködésnek ugyanis nem lesznek kodifikált formái.

– A legnyilvánvalóbb, ha egyes ellenzéki jelöltek nyíltan visszalépnek mások javára – mondja Róna Dániel. – Nagyobb volumenű visszalépés azonban nem várható, hiszen az anyagilag komoly veszteséget jelentene a kisebb pártoknak, ráadásul nehéz lenne arcvesztés nélkül megúszni a dolgot. Sokkal valószínűbb, hogy az ellenzéki pártok azokra a körzetekre koncentrálják kampányukat, erőforrásaikat, ahol reális nyerési esélyt látnak. Furcsa módon éppen a kampány hiánya adhat útmutatót egy-egy körzetben az ellenzéki szavazóknak. Olyan helyeken, ahol az MSZP, a DK, az Együtt is önálló jelöltet állít, gyanakodhat a választópolgár, hogy erről a mandátumról ezek a pártok előre lemondtak.

Juhász Attila szerint annyira közel vagyunk a választásokhoz, hogy a körzetek többségében ma már csak elméleti lehetőséget jelent egy közös jelölt kiválasztása. Pedig a Fidesz kommunikációjából látszik, ettől tartanak a leginkább. A választási rendszer minden eleme úgy van kitalálva, hogy az együttműködést a lehető legnehezebbé tegye, állítja az elemző. A pártközi egyeztetések egyelőre zavarosak és homályosak. Még a Jobbik nélkül is azok.

– Az ellenzéki pártok akkor is a választójogi rendszer csapdájában vergődnek, amikor külön-külön azt állítják, képesek leváltani az Orbán-kormányt – mondja Haraszti Miklós. – Becsapják a választóikat, nem a kormányváltás a tét a számukra, hanem az, ki lehet a következő egyharmad vezető ereje. Az ellenzéki pártok össztámogatottsága 2010 óta lényegében nem változott, egymás között próbálják újra és újra felszeletelni ugyanazt a tortát. Csakhogy az ellenzék téved, amikor azt a következtetést vonja le az elmúlt nyolc évből, hogy akár egy újabb Fidesz-kétharmadot is képes lesz átvészelni. Nem lesz képes. Még ellenzékként is csak akkor maradhatnak meg, ha célszerű körzeti egyeztetéssel megakadályozzák a Fidesz újabb kétharmadát.

Filippov Gábor is bírál, igaz, kissé visszafogottabban:

– Mivel az Orbán-kormány megbuktatását ma nem látják reálisnak, a baloldali pártok ellenérdekeltek a kormányváltást akaró szavazókkal, hiszen nem feltétlenül a legerősebb helyi jelölt kiválasztása a legfontosabb a számukra, hanem az egymással szembeni pozícióik erősítése. Becsapják a támogatóikat, amikor azt ígérik nekik, hogy kulcskérdés a megállapodás mind a 106 körzetben. Ez illúzió, ráadásul szükségtelen is, hiszen 50-60 egyéni győzelemmel már verhető lenne a Fidesz, miközben több tucat körzetben eleve esélytelen az ellenzék.

Egy esetleges újabb kétharmados Fidesz-siker – ha az ellenzéki pártokat nem is – a „baloldali összefogás” modelljét minden bizonnyal végleg a süllyesztőbe küldené.

– A Jobbik és a baloldali ellenzék viszonyáról most megindult intenzív vita a választások után tovább folytatódhat, de a felek tényleges közeledése csak akkor következhet be, ha azt nem csupán az értelmiség egy része, hanem a szimpatizánsok többsége is szorgalmazza – mondja Filippov Gábor. Szerinte koalíciós kérdések csak akkor merülhetnek fel, ha a Fidesz 2018-ban elveszítené abszolút többségét. Ebben az esetben a Jobbiknak nem érdeke, hogy koalícióra lépjen a Fidesszel. – Kormányzati pozícióban csak erodálódhat, ezzel szemben az erejét fitogtathatja, ha gesztusokért cserébe a kulcsszavazásokon kívülről támogat egy kisebbségi Fidesz-kormányt. Még akkor is jobban járhat, ha új választások kiírását követeli.

Ha a Jobbik nem nyeri meg a választásokat, Vona Gábor lemond. Legalábbis ezt ígérte a pártelnök. Az elemzők szerint óvatosan kell bánni ezzel a kijelentéssel. Róna Dániel szerint 20 százalék alatti listás eredmény egyértelműen kudarc lenne Vona számára, és feltehetőleg nem is marasztalná a tagság.

– Győzelemre ugyan nincs esélye a Jobbiknak, de egy 25 százalék feletti eredmény sikernek számítana, ezért, ha akarna, Vona pártelnök maradhatna – véli Róna Dániel. Szerinte egyébként Vona Gábor taktikai hibát követett el, amikor pártja lehetséges koalíciós partnereként megemlítette az LMP-t és a Momentumot. – Az együttműködésről szóló nyílt diskurzus a gyengeség képzetét kelti, és elbizonytalanítja az adott párt szavazóit. Vona ezzel besétált egy olyan zsákutcába, amelyből a baloldali pártok már régóta keresik a kiutat.