Itt meg van lőve az ember – Elmenni sem lehet Magyarország legszegényebb falujából

2018. június 9. 07:46 - szerző: Pungor András

A legszegényebb magyar falu dél-Baranyában található, az Ormánság határán, oda csak a közmunka hoz némi életet. Sem bolt, sem kocsma, sem óvoda, sem iskola nincsen Siklósbodonyban, a külvilághoz néhány mozgóárus és a pécsi Csorba Győző Könyvtár busza kapcsolja az itt élőket. Ha valaki munkára akarna jelentkezni, ahhoz sűrűbb buszjárat kellene, ha örökre el akarna menni innen, ahhoz meg sok pénz. Így maradnak a romantikus regények, amelyek elrepítenek innen távoli országokba, ahol minden van, és nincs szükség.

Kanyarog, hullámzik a baranyai út. A könyvtárbusz magas sofőrének karján ugyanígy kanyarog a tetovált sárkány, gazdája a távol-keleti kultúra híve. Ősz szakállával úgy fest, mintha a ZZ Top marcona gitárosa lenne, vagy minimum Gandalf, A Gyűrűk Ura mágusa. Lánya Jánosnak hívja Reinisch Csaba sárkányát, ami barátságosabb, mint gondolnánk, hiszen – mint viselője mondja – csak a nyugati kultúra állítja be szörnyként ezt a mesebeli állatot. Nem hittem volna, hogy Csaba

Lázár Ervin-rajongó, kötelezővé tenné az összes meséjét.

Öt éve vezeti a Csorba Győző Könyvtár buszát, előtte a pécsi egyetem egészségügyi szűrőbuszának sofőrje volt. Azt mondja, a könyvtáros az Isten háta mögött két megállóval nem csak a könyvekkel foglalkozik; egy kicsit lelki szemetesláda, pszichológus és beszélgetőpartner is egyben.

Mellette bőszen bólogat Fischer Margit könyvtáros. Ő nem lepődik meg azon, ha valaki soknapos, mosatlan ruhában áll elé, mert tudja, nincsen más öltözéke, és együtt örül azzal, aki elújságolja, hogy vett a gyereke születésnapjára egy papucsot. Nem húsz-harmincezer forintos játékot, hanem egy semmi kis papucsot. Ennyire futotta. Errefelé pénzt amúgy is csak hónap elején látnak, ha megjön a közmunkásbér, hamar el is költik, persze élelmiszerre.

Margit a Várkonyi Nándor fiókkönyvtárban is dolgozik. Azt mondja, ugyanazok járnak könyvtárba a megyeszékhelyen, akik a könyvtárbuszt látogatják az ormánsági kisfalvakban is: gyerekek 14 éves korig, fiatal lányok és nyugdíjasok.

Az első pécsi könyvtárbusz nyolc éve indult, ma már – uniós támogatásból – két busz összesen hatvanegy települést lát el. Mintegy négyezer könyvet, hangoskönyvet, DVD-t, CD-t, folyóiratot visznek azokba a falvakba, amelyeknek többségében se bolt, se kocsma, és a közmunkán kívül más munka sincsen. A buszban internetezésre is van lehetőség, és kulturális programokat is szerveznek a könyvtárosok a települések lakóinak.

Fotó: Merész Márton

Dél-Baranyában, Magyarország egyik legelmaradottabb térségében járunk. Közel a horvát határ. A Dráva menti több száz éves halászó-pákászó életmód a folyó szabályozása miatt megszűnt, erre az emberek úgy reagáltak, hogy egy családban csak egy gyereket vállaltak. Móricz Zsigmond hat hetet töltött az Ormánságban, nagy visszhangot kiváltó riportjában azt írta, ez a vidék, ahol nem szeretik a gyerekeket: „Már szinte az iskolában tanítják, hogy az ormánsági magyar valósággal gyermekfaló. Hogy ki akarja pusztítani magát, faját, hogy nyoma se maradjon annak, hogy itt valaha magyar is élt.” Később a módosabb parasztok a téeszesítés után elköltöztek a környékről, a gyenge termelőszövetkezetek a rendszerváltozás után tönkrementek, dolgozóik munkanélküliek lettek.

Az Ormánság kapujában, Siklósbodonyban azt mesélik, sokáig borzasztó volt itt az élet, de segített rajtuk, hogy a kormány kiterjesztette a közmunkarendszert.

A régebben szebb napokat megélt falu egyutcás. Itt még divat a ház előtt üldögélni, nézni azt a keveset, ami errefelé történik. Leparkolunk a buszmegálló mellett. A távolban műanyag hinta lóg az útszéli fáról. A hirdetménytáblán mosodást, betanított munkást, csomagolót keresnek. Persze nem a környékre, hanem a messzi Győrbe, Szombathelyre és Veszprémbe. Egy vagyon lenne elutazni oda. Egy multi megoldást kínál a szürke hétköznapokra: tányéros tévét hirdet havi 890-ért.

Csaba kábelt teker, lépcsőt tol a buszhoz. Vlasitsné Végh Anikó, az önkormányzat rendezvényszervezője közben tárcsázza a főnökét, Barta Róbertet.

A polgármester 32 éves, 2014 óta vezeti a falut. Korábban kamionos volt. Azt mondták neki a tapasztaltabbak, nem baj, hogy ennyire fiatal, úgyis hamar bele fog őszülni a szinte reménytelen feladatba.

Még nem tart ott, a haja barna. 150 fős a település, ebből 51 a gyerek, egy felmérés szerint Siklósbodony a legszegényebb tíz magyar falu egyike. Volt olyan kimutatás, amelyik szerint a legelső a legszegényebbek között.

– Akkor szólj anyukádnak – mondja Vlasitsné a telefonba. Barta Róbert nincs odahaza, pedig a polgármesterék házából adják az áramot a busznak. A nő kinyomja a mobilt, és Csabához fordul.

– Azt mondja, nyitva a kapu, ott a konnektor a teraszon.

Nem messze tőlünk, a falu focipályája mellett egy színesre festett kis ház áll. Nemrégiben képzőművészek, filmesek, fotósok jöttek ide, hogy a településen élőkkel megismertessék a művészi kifejezés lehetőségeit. A régen raktárnak használt, ma üres házat gyerekek pingálták ki: „Tegyünk együtt az álmainkért!”, írták a falára, aztán odafestették, mi is hiányzik nekik: óvoda, bolt, sűrű buszjárat, kulturális lehetőségek. A rendezvényszervező próbál programokat kínálni a falunak, van itt gyereknap, majális, falunap, amire az önkormányzattól kap pénzt. A gyerekeket a Balatonra is elvitték.

Fotó: Merész Márton

Mögöttünk egy vakolatlan épület áll. Az oldalán fehér ajtó, felette kis tábla: Vegyesbolt. Az épület utcafrontján másik cégér: Arany Ászok. De sem a kocsma, sem a bolt nem működik már, túl sok áru, ital ment hitelre, ám a pénz nem jött vissza, így tönkrement a vállalkozó. Most lakásként üzemel az egykori közösségi tér.

Varga Mária Magdolna a háza előtt ül a ferde kispadon. Zöld a kertkapuja, rajta műanyag cső a postaláda. Fölöttünk rozsdás tévétányér fordul az égre. Bobo, a beazonosíthatatlan fajtájú gyerekkutya ugrál a lábunknál. Némán. Meg sem nyikkan. Csak mi beszélünk. Magdi néni hetvenéves, látta tönkremenni a faluját:

– Régen sok kulák, gazdag paraszt lakott itt. Volt lovuk, bikájuk, tehenük. A fiatal, tanult generáció elköltözött innen, akik itt maradtak, nem akarták folytatni a szüleik munkáját. Csak két család foglalkozik most marhákkal meg disznókkal.

Magdi néni régen volt konyhás, élelmezésvezető egy kollégiumban, dolgozott a téeszben. A férje meghalt, 72 ezret kap az államtól havonta. 15 ezer elmegy gyógyszerre. Beosztja a maradék pénzt, van kiskertje, az is segít. Hónap elején bebuszozik Baksára, fél óra az út, felveszi a nyugdíját a takarékból, aztán bevásárol egész hónapra. Ha hús kell, megy a henteshez, negyedóra újabb buszozás Görcsönybe. Megveszi a farhátat meg a combot, és otthon bezacskózza.

– Nem megy könyvet kölcsönözni? – mutatok a buszra.

– Van nekem, azt olvasom, ha úgy adódik.

– Mit olvasott utoljára?

– Margaréta a regény címe. Egy katonáról szól, aki szerelmes lesz az orvosi sátorban dolgozó nőbe – kezd bele, és részletesen elmeséli. Szép, romantikus mese. Csillog a szeme. Elköszönök, Bobo búcsúzóul megrángatja a nadrágomat.

Fiatal lány siet a buszhoz. Húszéves, Soproni Ágnesnek hívják, nem gondolnám, hogy már gyereke van. Pedig hároméves a kislány. Neki is keres valami mesét. Anyja vörös pöttyös könyveket olvas, meg Leiner Laurát. Lányregényeket. Azt mondja, legalább hasznosan elfoglalja magát. Öccse egész nap a számítógép előtt görnyed, és játszik. Ágnes most érettségizett, ápolói iskolába jelentkezett. Nyárra szeretne valami idénymunkát. De nem könnyű.

– Itt meg van lőve az ember. Ha kiderül, hogy falusi vagyok, nehezen tudok bejárni, nem kapok munkát

– meséli.

Nem szívesen vásárol a mozgóárusoktól, drágán adják az élelmiszert. Kakaóscsigát 80 helyett 160-ért. Két csomag szódabikarbónát 320 forintért vehetett, a Pennyben darabját negyven forintért árulják. Három kocsi jár erre, mondja, a mozgós, a pupákos meg a mörfis. Kikerekedik a szemem. Felnevet.

– A mozgós a mozgóárus. A pupákos a Pupák pék kocsija. A mörfis meg az a mozgóárus, aki egy Eddie Murphy-film zenéjét játssza a hangszóróján – magyarázza.

Fotó: Merész Márton

Hamar összeverődik egy fiatal nőkből álló csapat a busznál. Kaszap Alexandra azt mondja, ő bizony palacsintasütés közben is olvas. A többiek szerint mindenkit ver az olvasásban. Alexandrának hétéves a kislánya, egész nap mesét néz. Ősszel megy iskolába, egy évet kihagyott. A nő élettársa alkalmi munkákat vállal az erdészetnél, fát vág vagy építkezéseken dolgozik.

Hogy Alexandra mit vett ki legutóbb a buszos könyvtárból? Nem kérdés, hogy Borsa Brownt!

– De az egyik könyvét Anikó kikölcsönözte előlem, most mérges vagyok rá – nevet.

Vlasitsné Végh Anikó mosolyogva tárja szét a karját.

Megnyitom a mobilt, rákeresek az íróra a neten. Szégyellem magam, de fogalmam sincs, ki az a Borsa Brown. Kiderül, hogy magyar szerző, Szobonya Erzsébetnek hívják, Vácott lakik, két gyermek anyja, 2017-ben a könyveladási lista élén állt, százezren vették meg a könyveit.

Ontja magából a regényeket, írt már vagy egy tucatot, olyanokat, mint Az arab, Az Arab lánya, Az Arab fia, Az Arab szeretője. Meg olyanokat, hogy A maffia ágyában, A maffia szívében, A maffia ölelésében. Romantikus, erotikus lektűrök mind.

– Ha minden Borsa Brown-regényből három példány lenne, az is kevés lenne – mondja Fischer Margit. – Régen sokan inkább a szakácskönyveket vitték, de ma már ez nincs így.

Fotó: Merész Márton

A buszban van fiús polc meg csajos is. Középen meg kőkemény irodalom. Ahogy távolodunk Pécstől, távolodunk a középső polctól is. Ezt Csobán Lászlótól tudom. Ő is könyvtáros a buszon. Ma a könyvtárban dolgozik. Kollégáival szervezik a könyvtárbuszok második nemzetközi találkozóját. Hat országból érkeznek buszok, idén már Szlovéniából és Horvátországból is jönnek.

Barta Róbert polgármester végszóra ér haza. Kocsival. Még dolga van, ülésre siet, így gyorsan kérdezzük. Ő egy szuszra válaszol.

– A megyeszékhelytől húsz-harminc kilométerre vagyunk, mégis a siklósi járáshoz tartozunk. Szegények vagyunk, de pályázunk, amire csak lehet. Felállítottuk a falugondnoki szolgálatot, van tescós meg orvosi járatunk, az önkormányzat egyik embere vásárolja meg a gyógyszereket az időseknek.

Nyertünk pénzt a temetőre, így be tudjuk végre keríteni.

De pályázati pénzből ajtókat is tudunk venni, és hangosító berendezést a hivatalba – sorolja. Aztán pakol, siet.

– Nem gondoltak arra, hogy elmennek innen? – kérdezem a nőktől a könyvtárbusz mellett.

– Ritkán jár a busz – mondja Alexandra.

– Az én lányom pszichológusként dolgozik – meséli Anikó. – Reggel 5 óra 40-kor indul a busza, és este hétre ér haza.

– Nincs pénzünk albérletre, ráadásul három hónapot előre kell fizetni – mondja Ágnes. Felém fordul, mosolyog, pedig nincs rá sok oka.

– Innen nem lehet elmenni.