Imádunk gyűlölni – Főként azoktól rettegünk, akiket még sosem láttunk
Tavaly 1148 ember telepedhetett le hazánkban menedékjogok révén, a menekültválság csúcsa, 2015 óta pedig 1553-an kaptak menekült- vagy oltalmazotti státust Magyarországon. Ebbe nem számítanak bele a letelepedési kötvénnyel érkezők, ezen a módon 2017 végéig 29 519 gazdasági migránst telepített az országba az Orbán-kormány, s több mint ötezer rokon is kérvényezte befogadását. Mégis az úgynevezett „tömeges betelepítés” fenyegetése bizonyult Orbán Viktor leghatékonyabb fegyverének: három éve tartja ezzel lázban a magyar társadalmat és mozgósítja szavazótáborát a 2018-as országgyűlési választásra. Olyan „tömeg” tehát a rettegésünk tárgya, amely ma Magyarországon lényegében nem tűnik fel senkinek.
Nem úgy persze, mint az a szaúdi rendőrcsoport, amelynek 12 tagjára nemrég magyar rendőrt hívtak a ceglédi polgárok. Megijedtek. A szaúdi rendőrök január elején érkeztek Magyarországra egy háromhetes szakmai továbbképzésre. Bár a ceglédi rendőrkapitány is fogadta őket, a helyi lap mégis úgy számolt be látogatásukról, hogy a cikkben a névtelen „feljelentők” a békés város életét féltve nőket erőszakoló, a kultúrát és a munkát egyaránt fenyegető migránsoktól rettegve szólaltak meg.
Kevésbé mulatságos, mint inkább tragikus, ahogy hisztériába torkollt tavaly Esztergályhorvátiban és Őcsényben a menekültek üdültetésének terve. Mindkét faluban olyan családokat nyaraltattak volna, akiket Magyarország hivatalosan befogadott, és oltalmazotti státust adott nekik, ám a helyiek nem fogadták őket szívesen. Őcsényben fizikai erőszakig, rongálásig fajult a balhé. Hamar kiderült, nem csak az érintett településen élők rémültek meg: a Publicus Intézet nyári mérése szerint a magyarok 80 százaléka tiltakozna, ha a szomszédságában lévő panzióban Magyarországon jogszerűen tartózkodó menekültek nyaralnának. Bár mindössze a válaszadók 29 százaléka találkozott menekültekkel, a megkérdezettek 82 százaléka szerint mégis túl sokan érkeznek Európába, 56 százalék pedig ekkor már nem gondolta, hogy kötelességünk segíteni rajtuk, holott 2015 szeptemberében még 64 százalék nyilatkozott így. A kormányzati kampány tehát nem csak a ceglédi feljelentők szóhasználatában, a társadalmi attitűdvizsgálatokban is beérett.
És ebben nincs semmi meglepő. Míg a 2012 előtti években nagyjából 30 százalékos volt Magyarországon az idegenellenesek aránya, ez a szám 2015-ig 40 százalék körüli magasságba emelkedett, majd 2016 végére már az emberek 58 százaléka kifejezetten idegenellenesként volt definiálható. A Tárki 1992 óta méri a xenofóbia mértékét, és összefüggésben azzal, hogy a kormány bevándorlásellenes kampányt indított 2015 elején, 2016-ban részletesen elemezte annak mozgatórugóit és sikerét is. Így derült fény például arra, hogy elsősorban nem is a terrorfenyegetettség, hanem a jóléti sovinizmus jelensége okozhatta az ellenérzések fokozódását: a „migránsoknak” jutó – vagy csak a propaganda szerint nekik járó – pénzbeli és egyéb juttatások erős összefüggésben állnak a bűnbakképzéssel és az idegengyűlölő válaszokkal.
Az OECD 2016-os jelentése közben azt is megmutatta, hogy nemcsak a menekültek iránt, hanem általánosságban is felerősödött a magyar emberek közti bizalmatlanság, így mindent és mindenkit egy kicsit jobban utálunk. Egyedül a homofóbia mértéke csökkent némileg Magyarországon. Az Index megbízásából a Závecz Research által készített felmérésből 2017-ben kiderült, hogy már nem a cigányok, hanem az arabok a legelutasítottabbak – noha a magyarok 98 százaléka vélhetően nem találkozott személyesen arab emberrel. Mindez nehezen tudható be másnak, mint a keresztény Európa fenyegetettségét vizionáló kormányzati gyűlöletkampánynak.
Az elutasító, kirekesztő társadalmi mechanizmusoknak és az azokat erősítő politikai kommunikációnak persze évszázados hagyományuk van. Stark Tamás történész írt tavaly a HVG-ben arról, hogy „a legszélsőségesebb teóriák a huszadik század két nagy önkényuralmi rendszeréhez, a nácizmushoz és a kommunizmushoz kötődnek”. Szerinte „az összeesküvés-elméletek, az ellenségképek, bűnbakok feltűnése mindig azt jelzi, hogy az adott politikai rendszer a valóságos nehézségekkel, kihívásokkal nem tud megbirkózni. A gyűlöletkampány válságtünet.” Az ismert tragikus történelmi események őszinte feldolgozásának elmaradása, az emlékek politikai érdekek mentén való újra- és újraírása, továbbá a rendszerváltás óta minden politikai oldalon kipróbált, sőt alkalmazott morális pánikkeltő kampánysorozatok nem vesztették el hatásukat Magyarországon. Sőt időről időre bebizonyosodik: imádunk gyűlölni.
Emlékezetes, a pirézek fiktív etnikumára rákérdezve a Tárki 2006-ban azt találta: a válaszadók 59 százaléka szerint a pirézeket nem kellene befogadni. 2007-re a pirézellenesség még növekedett is, 68 százalékra emelkedett azok aránya, akik nem kértek belőlük. Igaz, ez az arány még így is jelentősen alatta maradt a románok, oroszok, kínaiak és arabok bevándorlását ellenzőkénél, őket ugyanis szinte egységesen utálta a magyar társadalom. Ahogyan ma is utálná, ha éppen nem gyűlölne másokat jobban.
Az évekkel korábban előrejelzett, főként a szíriai háború nyomán megindult tömeg Európába érkezése épp a Fidesz–KDNP jelentős népszerűségvesztése idején, 2014 végén nyújtott „menekülőutat” Orbánnak. A kormányfő ráadásul pontosan tudta, milyen eszközhöz nyúl, hiszen a 2002-es választások elvesztésének is köze lehetett egy bizonyos gyűlöletkampányhoz: az MSZP 23 millió román idetelepülésével ijesztgetett (lásd keretes írásunkat), amire Orbán szintén kirekesztő, „nemzeti kontra nemzetellenes” kampánnyal reagált. Erősebb mozgósító erőnek bizonyult a relatív külső fenyegetés, annak is az egzisztenciális elemei.
„A bűnözési hajlam a cigányoknak a vérében van” – ezzel az állítással a magyar lakosság 60 százaléka értett egyet 2011-ben. A Tárki vizsgálatai szerint ráadásul a kilencvenes évektől nagyjából hasonlóan látja a magyar társadalom a cigányságot, sőt a rendszerváltást követő első években erősödött a szintén anyagi típusú félelmekből fakadó romaellenesség Magyarországon. Néhány évvel később ugyan csökkentést tapasztalhattunk az elutasítás nyílt kifejeződésében, a kétezres évektől a fokozódó társadalmi, majd gazdasági válság révén kialakult feszültségek hatására az előítéletesség mértéke újra növekedni kezdett. A társadalom kétharmada most sem járulna hozzá, hogy cigány szomszédja legyen.
A 2008–2009-es romagyilkosság-sorozat idején ráadásul több intézet kutatói is mérték a közhangulatot, amelyben csak lassan alakult ki az együttérzés, miközben rendre bebizonyosodott: a cigányellenesség politikailag kiaknázható a népszerűség érdekében. Kevés olyan téma van a társadalomban, amely mögé a felnőtt társadalomban ötből négyen felsorakoznak, ám a cigányellenesség a magyar társadalom amúgy inkoherens értékrendjében állandó – erre jutott a Magyar Tudományos Akadémia kutatóinak 2016-os vizsgálata is. Ez utóbbi szerint a romákkal szembeni elutasítás annyira elterjedtté vált, kifejezése oly felszabadult és nyílt, hogy nem is ütközik morális akadályokba.
Érdekes azonban, hogy az arabok és a romák mellett még kikkel szemben tudja a magyar társadalom a haragját kimutatni. A harmadik rendkívül erősen elutasított csoport ugyanis a már említett Index–Závecz-kutatásban a szíriai keresztényeké lett. Miközben az erdélyi magyarokat és a zsidókat már jóval kevesebben vetik meg, inkább ellenérzéseket táplálnak a magyarok az afrikai egyetemi hallgatókkal, amerikaiakkal és kínaiakkal szemben, mint a külhoniakkal vagy a magyar zsidósággal. Az is kiderült: a Fidesz szavazóinak vannak a legerősebb ellenérzéseik a kisebbségekkel szemben, de a baloldali választók is jelentősen idegenellenesek. Csakis abban térnek el, hogy kiket mennyire utálnak. Az erdélyi magyarokat a DK-sok, a cigányokat a jobbikosok, az arabokat és a homoszexuálisokat a fideszesek utasítják el a legnagyobb mértékben. Az MSZP-szavazók pedig (figyelem!) a négygyerekes családokat vetik meg, ahogyan egyes kispártok szavazótáborában a szegény- és hajléktalanellenesség vagy más típusú bűnbakképzés fedezhető fel.
Szinte mindegy tehát, hogy „ki a soros”, akit utálni lehet. Persze a Századvég 2016. decemberi felmérése szerint Soros Györgyöt a megkérdezettek 14 százaléka kedvelte, 61 százaléka viszont nem: ez az arány a tavalyi több tízmilliárd forintos állami kampány hatására nyilván sokat romlott. Már csak azért is, mert az elmúlt 25 év valamennyi vizsgálata azt mutatja: a gyűlöletkampányok sikerre vezetnek, s a kutatók nagyobb gondban lennének, ha azt kérdeznék, kit szeret a magyar.
