Hiteltelen, alkalmatlan, kollaboráns – De hogyan létezhetne valódi ellenzék Magyarországon?

Egy percig sem vitatva az anyagi források, az unfair szabályok, az állampárti elnyomás miatt fennálló nehézségeket, mégiscsak az a helyzet, hogy az ellenzék nem nyújt tartalmi alternatívát az Orbán-rendszer társadalmi, gazdasági, geopolitikai modelljével szemben. Orbán valódi problémákra ad önérdekű válaszokat, amelyeket utálkozva elutasíthatunk, de ténylegesen a jelenben keletkeztek és van jövőbeli kifutásuk.

Az ellenzéki politikának ezzel szemben jóformán egyáltalán nincs nemzetközi horizontja. A rendszerváltó vágyakat ismételgető, a harminc vagy tizenöt éve sem létező – a csatlakozási folyamat idején még politikai vivőerővel rendelkező – Európa-idea emlegetése a mai viszonyok között már semmit sem jelent. Társadalompolitikai téren a gyakran meglepően tartalmas ellenzéki programoknak nincs politikai visszacsatolásuk, a pártok maguk sem erre építik kampányaikat.

Az sem sokat segít, hogy a rendszerellenzékiségről beszélő pártok egy-egy gesztusértékű lépésen kívül benne maradtak a NER politikai rendszerében, arra hivatkozva, hogy így többet tudnak tenni választóikért. Álláspontján a parlamenti ellenzék a harmadik kétharmad után sem hajlandó változtatni, vagy egyáltalán vitatkozni róla. Ehhez képest már csak bónusz, amikor tartalmi innovációként egyes pártok vagy politikusaik azt mutatják fel, hogy halált megvető bátorsággal egyetértenek a kormánnyal olyan sarkalatos kérdésben, amilyen a határkerítés.

A ciklusokon átívelő válaszhiány önmagában megkérdőjelezi az ellenzéki szereplők hitelességét, legyen szó az úgynevezett régi pártokról, vagy azokról az újakról, amelyek még csak tíz éve léteznek.

A társadalmi és politikai viszonyok hibás felmérése az egyik kiindulópontja a téves ellenzéki stratégiának, aminek fenntartását a véleményformáló értelmiség jelentős része ösztönzi. Egymást érik a történelmi determinizmusok lépcsőházi eszmetörténeti bizonyításai, amelyek szerint az ország Orbánra ítéltetett, holott éppen az a lényeg, hogy Orbán politikai mozgásokat lát és gerjeszt, nem állóképeket lát. A következő pillanatban viszont a minden egyéb szempontot kiszorító összefogáskényszerről hallhatunk hasonlóan megalapozatlan levezetéseket. Ennek alapja az a vélekedés, hogy valójában Orbán ellenzői vannak többségben, mindössze az erők egyesítésén múlik a NER leváltása.

Fotó: Bazánth Ivola

Csakhogy ez a megközelítés nem veszi figyelembe a hiányt annak kapcsán, hogy ugyanis mire váltódna le a NER? És azt sem, hogy nem létezik egységes ellenzék, egyes csoportjai teljesen mást tartanak a világról, pláne egymásról. Ebből adódóan az Orbán-ellenesek többsége, ami amúgy 2018-ban vékonynak bizonyult, nem kezelhető egységes csoportként.

A véleményformálók természetesen kritizálják a pártokat az összefogás hiánya miatt, de általában saját maguk is egy bizonyos összefogásverziót tartanak egyedül üdvösnek, másrészt ezzel állandóan ennek az elvárásnak a dominanciáját erősítik meg. Ez természetesen az ennek teret adó, a politikai ügyeket ebben a szellemben tárgyaló média felelőssége is.

Erre az ellenzéki pártok azzal reagálnak, hogy az összefogás mikéntjét helyezik stratégiájuk középpontjába. Volt már sláger a közös lista, a külön lista, a taktikai szavazás, a lényeg mindig az, ki tartja látszólag magasba az együttműködés zászlaját, ami alatt valójában a saját érdekeiért küzd az ellenzéki pozícióharcban. Minden tartalmi kérdést kimos az ellenzéki politikából az állandó összefogás-álvita, amelyben mindig mindenki azt a koncepciót támogatja, amitől megalapozottan vagy tévesen hasznot remél. Ennek alváltozata, amikor egy párt az összefogáson való kívülmaradással, de mégiscsak ahhoz képest határozza meg magát, vagy amikor kinőni próbálja az összefogáskényszert. Egyik kísérlet sem hozott sikert, legalábbis, ha ezt a választási győzelem esélyével azonosítjuk, nem az állami támogatás növekedésével.

A pártokon kívülről sem érkezett frissítés, legfőképp azért, mert sosem alakult ki a kezdeményezések mögött szervezett, tömeges erő, vagyis valódi mozgalom. Ennek oka a szervezkedési tudás hiánya, a civil társadalom gyengesége és széttagoltsága, de az is, hogy a mozgalmak meghirdetői nem tudták tartalommal megtölteni és politikai értelemben vezetni az alkalmi összetartozásélményt nyújtó demonstrációk résztvevőit. Máskor a civil szereplők hibás stratégiai megfontolásból vagy személyi ambícióktól hajtva, médiafigyelmet és finanszírozási forrást keresve csatlakoztak az ellenzéki pártokhoz, a részükké válva, vagy az együttműködésüket ösztönözve, holott korábban a hiteltelenségüket hangsúlyozták. A politikusok nélküli politikához kapcsolódó, időről időre felkorbácsolt megalapozatlan várakozás része a messiásvárás, ez aránytalan terhet tett az erre fel nem készült személyekre, ami minden alkalommal drámai kiábrándulással, a támogatók rosszkedvű szétszéledésével végződött.

Négy évvel ezelőtt úgy tűnhetett, a szimbolikus politika újrafeltalálása a demokratikus oldalon, az egyenlőtlenségek kérdését középpontba állító közéleti diskurzus kezdeményezése, a politikai centrum szisztematikus felépítése a baloldalon, s mindehhez a pártok közötti, valamint a civil és pártszereplők közötti nyitottság, e négy fordulat, döntő változást hozhat az ellenzéki politikában.

2018 legfőbb tanulsága nem egyszerűen az, hogy ezek a fordulatok nem zajlottak le, hanem az, hogy a színen lévő szereplők nem alkalmasak a kivitelezésükre. Ellenkezőleg, éppen arra alkalmasak, amit eddig tettek, az egymás közötti, a NER pozícióit meg sem rendítő, éppenséggel azokat erősítő pozícióharcokra.

Megbukniuk mégis azoknak kellett, akik ezen változtatni próbáltak. A többieket is elutasították ugyan a választók, de ők egyszerűen nem mentek le a pályáról, folytatják, és még csak bocsánatot sem kérnek a kudarcokért.

Az elmúlt évek eredménye a korábbinál is gyengébb, méretre vágott, minden ötletből kifogyó ellenzék, amely egyetlen dologra áll készen, arra, hogy 2019-ben ismét kifacsarjon az Orbán-ellenes társadalomrészből annyi voksot, amennyi a politikai túléléséhez szükséges. 

Nincs kipróbálva az a forgatókönyv, amelyben szerepel erős ellenzék.

Az ellenzéki közvéleménynek ki kellene kényszerítenie, illetve ki kell magából termelnie a működőképes oppozíciót. Ez az ellenzéki politika ötödik fordulata, vagy, ha úgy tetszik, a nulladik, mivel ez az előfeltétele a többinek. 

Ez az ötödik fordulat több elemből állhatna össze.

A ma ismert ellenzéki világ támogatásával fel kell hagyni. A változás változtatással kezdődik. A jelenlegi ellenzék belső folyamatain nincs mit katalizálni, az önmagát fenntartó, önmagáért létező pártstruktúra pozícióharcainak logikáján át kell látni és át kell rajta lépni.

Újra kell értékelni a közéleti szereplők relevanciáját. A szüntelen jelöltcastingnak és az összefogás-verziók tízezredik megvitatásának nincs értelme, ha nem tudjuk, mire keresünk embert, csapatot. A mára reflektáló tartalmi ügyeket, ezek eredményeként az ellenzékiség politikai platformját kell megépíteni ahhoz, hogy egy ponton aztán elmondható legyen, mi jönne Orbán helyett.  A tartalmi váltásnak, például a jelenhez igazított Európa-képnek döntő szerepe lehet a 2019-es európai parlamenti választás kampányában. Ez azt jelenti, hogy bizonyos közéleti beszédmódokat és tekintélyeket tudatosan fel kell mondani a demokrata közéleten belül.

Az ellenzéki pártok nem állhatnak elő többé azzal, hogy rajtuk kívül nincs más, akire szavazni lehetne, aki nem őket választja, az a NER fennmaradását segíti. Jelen állás szerint valójában éppen ők segítik a NER fennmaradását. Megfordult a bizonyítási kényszer, az itt felsorolt feltételek teljesítésén keresztül vezet a pártok újrahitelesítésének útja, amit senki sem zár le előttük, csakis ők maguk. Nincs több, a semmire, pontosabban a saját egzisztenciájuk fenntartására kizsarolt szavazat, a választókra áthárított felelősség. Ebben a képletben nem a választókat lehet lecserélni.

A demokrácia híveinek minden erejükkel őrizniük kell meglévő pozícióikat. Ez elsősorban az ellenzéki önkormányzatokat jelenti, ahol a jelen körülmények között is támogatást élvező polgármesterek, képviselők szerepe országos jelentőségű.

Fontos tényező lehetne egy olyan szövetség, ami a demokrata polgármestereket tömöríti, akik egyébként jórészt baloldaliak. Jószolgálati szerepük lehetne az önkormányzati jelöltállítási viták lefolytatásában, és az önkormányzati kampány irányának, tartalmának meghatározásában.

Minden eddiginél nagyobb figyelemmel érdemes fordulni a lokális kezdeményezések, mindennemű közösségépítő tevékenység felé, végezzék azokat akár civilek, akár pártok. Meg kell próbálni ezekről minél inkább hírt adni, beemelni a regionális és országos nyilvánosságba, abba, ami a szabad részéből megmaradt, segítve a közösségek összekapcsolódását egymással. A közösségek a társadalmi szövetet teszik erősebbé, akkor is, ha nem politizálnak direkten, hanem helyi közéletet generálnak. Be kell látni azt is, hogy bár mindenki sietne, a megalapozatlan, túl hamar túl magasra célzó akciók kudarcba fulladnak, előbb erőt és elismerést kell gyűjteni.

A bizonyítottan semmibe vezető, a maradék energiát hiába elégető ellenállási próbálkozások helyett az ellenzéki politika irányát kell módosítani.

Ahogy Orbán foglyul ejtette az államot, úgy a létező ellenzék foglyul ejtette a változásban reménykedő szavazókat, akiknek most ki kell szabadulniuk, hogy kikényszeríthessék ezt az irányváltást.