Hagyaték izmus nélkül – Horn Gyula útja a történelemben

A kétkezi ember, a bérből és fizetésből élők szempontjait emlegette leggyakrabban ellenzékben és kormányon Horn Gyula, a kilencvenes évek meghatározó politikusa. Visszaemlékezésében egy helyen úgy fogalmazott, „minden, ami a tömegeket érdekli, az szerintem belpolitika”. Ez maga a politikai érzék, a politikusi működésmód esszenciája.

Az 1932. július 5-én, egyébként Antall Józseffel egyazon évben született Horn Gyula családjának életét szegénység és rendőri zaklatás kísérte a Horthy-korszakban. A Tanácsköztársaság hadseregében harcoló munkás apát a rendőrség többször elviszi, keresete gyakran kiesik. A német megszállás idején elhurcolják és megölik. Horn bátyját, Gézát – aki marxista szövegeket és szépirodalmat nyom öccse kezébe, szórólapozni is elviszi – egy alkalommal annyira megverik a rendőrök, hogy fél szemére megvakul. A gyerekeket az angyalföldi kilakoltatás, majd a kőbányai barakktelep leégése után egy szerény sashalmi lakásban nevelő édesanyjuk mindennapjait az állandó munka és aggodalom tölti ki. Horn Gyula tizenegy évesen hagyja ott az iskolát, hogy pénzt keresve segíthesse kisebb testvérei eltartását.

Majd csak az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában érettségizik, ahol arra készítik fel, hogy a Szovjetunióban tanuljon. Horn 1950-től négy évet tölt Rosztovban. Ebben az időben lép be a pártba. A pénzügyi-közgazdasági főiskola magyar közösségének vezetőjévé avanzsáló fiatalember érzékelte, hogy a szovjet hétköznapokat a szűkös lakásviszonyok és az alapvető fogyasztási cikkek hiánya jellemzi, lassan halad a háborús károk újjáépítése, zavarosak a szocialista ipar viszonyai, nyomokban van csak jelen az eszmei elkötelezettség, ellenben gyakoriak az erőszakos bűncselekmények.

Ez a megfigyelés az egyik forrása lehetett gyakorlatias politikusi hozzáállásának, amelyben a fennálló politikai konstelláció nem hit kérdése, hanem adottság, amivel kezdeni kell valamit. Sokkal később, 1989 májusában, a hanyatló állampárt Központi Bizottságának ülésén Horn azt mondja, „mi is szolgáltuk mindannyian a rossz politikát, kivétel nélkül”. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy igazságot kell szolgáltatni a múlt áldozatainak, de nem szabad tetemrehívást rendezni a bűnösök felett, hiszen a jelenlévők így vagy úgy mind részt vettek a rendszer működtetésében. Az elvi állásfoglalás mögött (mellett, előtt?) ott van a politikus: a múltunkat nem tagadhatjuk le, tehát teremtsünk olyan helyzetet, hogy a változás élére állhassunk.

Horn maga tette nyilvánossá, hogy 1956 novemberétől vagy decemberétől fél éven át a karhatalmisták kötelékébe tartozott. A történet homályos és részleteiben jóformán ellenőrizhetetlen, de feltehetően Horn nem követett el bűnöket. A korszak magánkrónikájához tartozik, hogy lánya az októberi forradalom napjaiban születik, bátyját decemberben gyilkolják meg. Hornnak a korszakkal kapcsolatos indulatát érthetővé teszi a privát történelem érzelmi feszültsége. Ez azonban nem menti a pufajkás hónapokhoz politikusként fűzött kommentárját. A forradalom ötvenedik évfordulójának évében (is) beszélt arról, hogy a karhatalmisták a törvényes rendet védték november 4-e után. Erre alapozta Sólyom László akkori államfő a Magyar Köztársasági Érdemrend adományozásának elutasítását Horn hetvenötödik születésnapjára.

Horn 1989 februárjában azt mondta a Központi Bizottságban, nem szabad megengedni, hogy az egykori karhatalmistáknak lelkiismereti válságuk legyen, mert ők az ellenforradalommal szemben léptek fel, értsd, úgy tudták, hogy ezt teszik. Észjárásának megértéséhez szükséges adalék, hogy felszólalását az MSZMP retrográdjai ellen futtatta ki: „1956-os vitára vagy ennek kapcsán egy polarizációra nincs szüksége ennek a pártnak. Polarizációra van szüksége, de a mai helyzet, a reform kapcsán legyen polarizáció. Hogy ki akar reformot, és ki nem akar ténylegesen.” Horn egyébként a Történelmi Albizottság tagjaként 1989 tavaszán Nagy Imre politikai rehabilitációját támogatta. 1994-ben Nagy Erzsébet kérésére közösen koszorúztak a 301-es parcellában.

A rendszerváltás idején Horn a Külügyminisztérium államtitkára volt, májustól külügyminiszter. 1959-ben lépett be a Külügyminisztériumba, ahogy írta, „huszonhét éves koromban választottam szakmát”. Az oroszul felsőfokon beszélő fiatal káder a szófiai nagykövetségre kerülve képet alkothatott a szocialista országok közötti eltérésekről. Aztán hat évig Belgrád az állomáshelye, itt egy kicsit a világ is kinyílik előtte. 1969-től dolgozik az MSZMP külügyi osztályán. Az itt töltött másfél évtizedben tapasztalatokat gyűjt a nyugat-keleti és az észak-déli megosztottságról, a hidegháború fagyosabb és enyhébb szakaszainak váltakozásáról s arról, olykor mennyivel könnyebb a nyugati szociáldemokratákkal közös nevezőre jutni, mint egyes kőkonzervatív testvérpártokkal. Kiküldetésekkel beutazza a világot. Történik ez abban az időben, amikor a magyar külpolitika tágítani igyekezett mozgásterét, az ország nemzetközi megítélése pozitívba fordult, eladósodottsága viszont pénzügyi kiszolgáltatottságba.

Az élénk külkapcsolatokra építeni lehetett a rendszerváltás elképesztő változásai során. Horn nem egyedüli, de kiemelkedő szerepet játszott egyebek mellett a diplomáciai kapcsolatfelvételben Dél-Koreával és Izraellel, az európai integrációs folyamat elindításában, az 1989. szeptemberi határnyitásban, a szovjet csapatkivonásról szóló megállapodásban. 1990 elején elsőként vetette fel, hogy hosszabb távon Magyarországnak a NATO-hoz kellene csatlakoznia.

Az 1988. májusi pártértekezleten Horn elégedetten nyugtázta Kádár bukását, holott amúgy tisztelte őt. Már ezt megelőzően arról beszélt a KB-ban, hogy a gorbacsovi változások nyomán megszűnt a külső reformellenes közeg – vagyis a belső ellenállás a kérdés. Horn kezdetben üdvözli Grósz Károly fellépését, de hamar érzékeli, az új főtitkár lemarad az eseményektől, ahogyan oly sokan e vágtató két évben. Horn 1989 májusában arra figyelmezteti elvtársait, hogy az MSZMP-nek a választási küzdelemre kell készülnie, ebből kiindulva kell stratégiát alkotnia. Felismerésével nyilván nem állt egyedül, de nem is volt magától értetődő a kavargó események közepette. Gyakorlatiasan és gyorsan állította gondolkodását a versengő pártrendszer pályájára, miközben mások a szocializmus és a kapitalizmus közötti harmadik út lehetőségén törték a fejüket.

Az új elvárásokra ráérző, azokat feltehetően belsővé tevő, emellett a kormány sikerágazatának számító külpolitika alakítójának és reklámemberének szerepét betöltő Horn Gyulát az MSZP-vé átalakuló állampárt öt legfontosabb politikusa között találjuk 1989 őszén, Németh Miklós, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás társaságában. Bő egy év elteltével Horn egyikükkel sem osztozik az MSZP vezetésén. Addig azonban a párt vereséget szenved az első szabad választáson. A rendszerváltó közhangulat, a riválisok érthető utódpártellenes kampánya közepette hiába bíztak a szocialisták egyes politikusaik, így Horn népszerűségében. Horn keserűen emlékezett arra, hogy – ma így mondanák – teljes körű ellenzéki összefogással győzték le somogyi választókerületében.

„Ha nincs biztosítva az egyszemélyi vezetés, nem vállalom a felkérést” – szögezi le 1990 májusában, amikor az MSZP elnökének jelölik. Ettől még a párt olyan, mint a méhkas, de a politikacsinálás centruma ő maga lesz. Horn programja velős, az MSZP akcióképességének helyreállítása, teljes jogú tagság a Szocialista Internacionáléban, kormányzóképes nagy párttá válás. Mindegyiket teljesíti. Igaz, az MSZP nagy vagyonnal rendelkezett, nem ugyanazt jelentette számára az ellenzékiség, mint ma. Horn erényt kovácsolt a pártjára kényszerített politikai karanténból, az egyenlő távolság politikáját hirdetve életre keltette az önálló baloldali pólust, „tényleg nem dörgölőzünk senkihez”, fogalmazta meg rusztikusan. Mégsem volt kétséges, hogy az MSZP nem az ellenzék ellenzéke, hanem a kormányé. Építeni tudott a Németh-féle rendszerváltó kormány népszerűségére és szakértő imázsára a széles közvélemény számára emészthetetlen politikai vitákat ellenpontozva. Az MSZP-frakció parlamenti tevékenysége kormányképességet sugallt. Horn támaszkodott saját nemzetközi tekintélyére, egyidejűleg rezonált a társadalmi átalakulás során kialakuló kétségbeesett biztonságigényre. 1994-re a félmilliós utódpártból 1,8 millió szavazóval rendelkező, az egyéni kerületi győzelmek révén egyedül többséget szerző nagy párt válik. Horn Gyula miniszterelnök lesz.

A kormányzás magányos tevékenység, a rengeteg találkozó, nyilvános szereplés, háttéregyeztetés végén a miniszterelnök magára marad a döntés felelősségével. Horn ütésálló volt, de hogy mégis mennyire megviselte ez az üzemmód, arról tanúskodik visszaemlékezéseinek második kötete. Tele van megbántottsággal a belsős információkat a sajtóban kiteregető párttársaival, az őt állandóan ellenőrizni akaró koalíciós partnerrel, a folyton alkotmányos válságot kiabáló ellenzékkel, a stabilizációt a láthatatlan alkotmány szempontjai alapján veszélyeztető alkotmánybírósággal, az érdektelen részleteken lovagoló médiával, a kormány nagyvonalúságát politikai ellenségességgel viszonzó egyházi vezetőkkel, a szavukat be nem tartó határon túli magyar politikusokkal és ki tudja, még ki mindenkivel szemben.

Horn nyilvánvalóan úgy vélte, kormányfőként alapvetően helyesen cselekszik, s ennek volt alapja. 1994 és 1998 között folytatódott az euroatlanti integráció, s bár vélhetően más kormány ugyanezt tette volna, tény, hogy ekkor a Horn-kormány lendítette előre erőteljesen a folyamatot. A mából visszatekintve talán nem is tette volna ugyanezt bárki. A stabilizációs intézkedések nyomán csökkent az államháztartás hiánya és adóssága, egy évtized után megindult a tartós gazdasági növekedés.

Vita tárgya, csakis egyféleképpen volt-e kivitelezhető a stabilizáció, szükség volt-e minden egyes, súlyos áldozatot követelő takarékossági intézkedésre, gondolkodott-e bárki a terhek helyes társadalmi eloszlásán, elkerülhetetlen volt-e, mondjuk, a hazai energiaszektor teljes privatizációja. Ezek miatt miniszterek távoztak a kormányból. Amikor Horn arról beszélt, nincs alternatíva, olyan átalakulási narratívát tett magáévá, amely az abszurditás tartományába száműzte azokat, akik például a mélyszegénység és a hátrányos helyzetekbe való beleragadás hosszú távú társadalmi-gazdasági veszélyeit taglalták vagy a globális piacokhoz való kapcsolódás mikéntjét feszegették. Horn azonban a hitelnyújtók újabb és újabb takarékossági követeléseit érezte szorítóbbnak, gyakorlatiassága azt diktálta, ezeknek a követeléseknek kell valamiként megfelelni, máskülönben beláthatatlanok lesznek a következmények.

Aligha lehetett Horn kedvére való a megszorítás levezénylése, rengeteg támadás érte, de úgy látta, ez nyitja meg az ország mozgásterét. Hogy ez önmagán való lelkiismereti felülemelkedés vagy a kalkulálásra képes politikus döntése volt, esetleg mindkettő, vagy még mi minden, nehéz kibogozni. Mindenesetre érdekes, hogy 1999-es memoárjában Horn a szociáldemokrácia és a liberalizmus elvi-szervezeti fúzióján elmélkedik, mintaként állítva Tony Blair akkor tetőző harmadik utas politikáját. Azt, amit a jelenlegi újbaloldal, illetve a baloldali újítók meghaladni kívánnak.

Mindazonáltal Horn nem a stabilizáció, de még csak nem is a ma már szinte filléresnek tűnő Tocsik-botrány miatt veszített 1998-ban. Legalábbis nem közvetlenül ezek miatt. Az MSZP jelentős előnnyel fordult rá a választási évre, többek szerint esélye volt arra, hogy több cikluson át dominálja a politikai színteret. Pontosan ez sarkallta szövetkezésre a töredezett jobboldal vetélkedő pártjait, amelyek közül fokozatosan kiemelkedett a Fidesz. Emellett a választási részvétel mélypontját jelentő 1998. májusi voksoláson nemcsak a szocialisták biztos győzelmének tudata miatt maradt távol a szimpatizánsok egy része, hanem talán azért is, mert a stabilizáció lecsendesítette a négy évvel korábbi lelkesedést. A koalíciós partner összeroskadása pedig részben a Tocsik-ügy hatására történt, s összességében egy hosszú identitásválság kritikus állomása volt az SZDSZ kis párttá süllyedése.

Horn Gyula a vereség után leköszönt az MSZP éléről. Lépése egy européeré, ám visszatekintve megjegyezte, „többen összehajoltak”, hogy megszabaduljanak tőle. Nyilvánvalóan alig akad olyan párt, amelyben egy választási vereség után ne alakulna ki hatalmi harc.

A volt pártelnök-miniszterelnök további három cikluson át országgyűlési képviselő. Jobb nem firtatni, miért alapított mozgalmat Schmuck Andorral 2000-ben, négy évvel később nem vezette sikerre az MSZP-t az európai parlamenti választás kampányának irányítójaként, bár az akkor katasztrófának számító 34 százalékkal pártja ma boldogan kiegyezne. A kitüntetéséről a hetvenedik és a hetvenötödik születésnapján lezajló vita ellenére nemzetközi tekintélye töretlen maradt. Pártja nagy öregjeként rendre nyilvánosan megfogalmazta különvéleményét, holott az ilyen politikustársakat pártelnökként ki nem állhatta. 2007 után többé nem szerepelt a nyilvánosság előtt, nyolcvanegy évesen halt meg. Politikai öröksége, az MSZP, szétmállik.

Ez az ellenfelei által is tisztelt, az őt nagyra becsülő kollégái által is nehéz embernek tartott politikus sosem felejtette el, honnan indult, milyen utat járt be. Éles ésszel alkalmazkodott a változó valósághoz, annak viszonyai között küzdött azért, amit helyesnek tartott. Ennek az elvárásának nem mindig tudott megfelelni, de volt minek nem megfelelnie. Ha megpróbálják kilökni a közelmúlt történelméből, az azért lehetséges egyáltalán, mert benne volt.