Ha győzne is az ellenzék, Magyarország még sokáig viselni fogja Orbán korszakának a nyomát
Az „elmúltnyolcév”
2010-re minden megkérdőjeleződött, amit a magyar politikai életről addig tudni véltünk. A gazdasági válság sokkja szembesített az ország és a háztartások sebezhetőségével. A megszorítások aláásták a reményt, hogy folyamatos gyarapodás lesz a magyar társadalom – legalábbis a többség – osztályrésze. A 2006-os zavargások és a rendőri fellépés, majd a romák elleni gyilkosságsorozat valószerűvé tették a politikai erőszak és a destabilizáció rémképét. Elhomályosult a rendszerváltás – sokszor ugyan naivnak bélyegzett – célja: a nyugati demokrácia és jólét megvalósítása a magyar viszonyok között lehetséges módon és mértékben.
Mivel a csalódás és kiábrándulás baloldali-liberális kormány idején történt, annak tevékenységétől nem függetlenül, a politikai következmények közé tartozott a választók beállítódásának tömeges jobbra tolódása, az MSZP támogatottságának beszakadása, az SZDSZ kiszenvedése. A baloldali-liberális blokk összeomlása hosszú időre megszüntette a váltógazdálkodást, és e politikai mező máig tartó zűrzavarát idézte elő.
Pedig a szocialista-szabadelvű kormányzás optimistán, nagy célok jegyében indult 2002-ben, amikor az MSZP és az SZDSZ számarányát illetően kicsi, de pszichés hatását tekintve súlyos vereséget mért a Fideszre.
A ciklus elején a koalíció társadalmi konszenzus létrehozásával kísérletezett, amit a miniszterelnök „árokbetemető” retorikáján kívül a kormány programja is tükrözött, demonstratívan megtartva elődje néhány stratégiai intézkedését. A szocialisták megpróbálkoztak a rendszerváltás szociális veszteségeinek kompenzálásával. E törekvés zászlóshajója volt a száznapos program, amiből a nyugdíj és a családi pótlék emelése másfél cikluson át kitartott. A kormány tervei közé tartozott a közigazgatás, a szociális rendszer, a lakáspolitika, az oktatás és az egészségügy átfogó reformja. Mindezt támogatta az uniós csatlakozás, hiszen nemcsak megnyíltak az ország előtt a kohéziós alapok, de a magyar kormánynak végre joga volt részt venni az európai döntésekben is.
A parlamenti, majd önkormányzati választási vereség után válságba zuhanó, aztán az addiginál is centralizáltabbá és főként orbánibbá alakított Fidesz 2003-ban mégis átvette a vezetést a közvélemény-kutatásokban. Medgyessy Péter ugyanis kénytelen volt megszorításokat bevezetni: a költségvetés rosszul viselte a választás előtti és utáni osztogatásokat. A reformtervek csendben szétporladtak, csak részlegesen valósult meg belőlük valami. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a miniszterelnök közjogi találmányaihoz saját koalíciója sem partner, Medgyessy kormányzása végképp tartalmát és erejét vesztette. Sorsát a 2004-es európai parlamenti választás pecsételte meg. Az SZDSZ ugyan hét százalékra erősödött, a szocialisták viszont pánikba estek a mai szemmel csillagászatinak tűnő, 34 százalékos eredménytől.
Az MSZP ekkor meglepte híveit és ellenfeleit: Gyurcsány Ferenc színre lépése merész innovációnak számított 2004 nyarán. Első, másfél éves miniszterelnöksége maratoni választási kampány volt, amely tartást, harci kedvet, győzelmi várakozást adott a szocialistáknak.
Igaz, az új kormányfő egyik első sikere, az aktív részvétel a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás kampányában később messze ható negatív következményekkel járt. A népszavazás eredménytelenül végződött, amit a kormánypártok győzelemként, a határon túli magyarok tragikus elutasításként éltek meg. A referendumtól eleinte húzódozó Fidesz – a népszavazást a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte – a baloldal nemzetellenességének bizonyítékaként kezeli azóta is azt, hogy a hivatalban lévő kormányfő a kettős állampolgárság elleni szavazásra biztatott. Ez hozzájárult a politikai feszültség fokozódásához, ám jó ideig még segítette az MSZP-t. Amikor a Fidesz által 2006-ban miniszterelnök-helyettesnek jelölt Mikola István azzal állt elő, hogy a kettős állampolgársággal járó szavazati jog két évtizedre betonozná be a Fidesz hatalmát, a kijelentés visszatetszést váltott ki, és az MSZP egyik fő érveként szolgált a Fidesz ellen a szoros választási versengésben. Amit a szocialisták 2006-ban ismét megnyertek. Gyurcsány Ferenc emlékezetes televíziós vitában győzte le Orbán Viktort. Reformokat, fejlődést ígért, cáfolta, hogy megszorításra, tandíj és vizitdíj bevezetésére készülne.
A kormány a választást követően kezdte csepegtetni az információkat a költségvetési hiány tényleges mértékéről: a deficit az addig elismertnek több mint a kétszeresére dagadt. A miniszterelnök eskütétele másnapján jelentette be a takarékossági intézkedéseket, egyebek mellett a vállalati különadót, a nem sokkal korábban csökkentett forgalmi adó emelését, valamint a tévévitában négymillió néző előtt tagadott vizitdíj és tandíj bevezetését. Gyurcsány abban látta a kiutat, hogy az állam- és az egészségügyi reform eredményei idővel majd meggyőzik az áldozatvállalás hasznosságáról a háborgó közvéleményt.
Ebben a helyzetben hangzott el az MSZP-frakció zárt ülésén az őszödi beszéd, ami nem annyira igazságbeszéd volt, mint inkább a kormányzás folytatását lehetővé tevő új narratíva: a „böszmeségek” után előre kell menekülni, összezárva a miniszterelnök mögött, a negatív intézkedéseket az új reformkor nagy reményei úgyis igazolják.
Az MSZP és az SZDSZ támogatottsága a megszorítások puszta hírére rögtön esni kezdett. A Fidesz 2006 nyarán ismét átvette a közvélemény-kutatásokban a vezetést, amit tizenkét éve nem is enged át másnak. Ehhez jött az emberéleteket követelő augusztus 20-i vihar tragédiája, aztán az őszödi beszéd máig tisztázatlan nyilvánosságra kerülése és a szintén tisztázatlan hátterű zavargások, ennek során előbb a rendőrség érthetetlen tehetetlensége, majd a Magyarországon teljesen szokatlan, drasztikus fellépése a tüntetők ellen.
A kormány sem a népszerűtlenségen, sem a destabilizáció atmoszféráján nem tudott változtatni. Orbán Viktor nem csupán túlélte újabb vereségét, hanem átértelmezte a kialakult helyzetet: költségvetési helyett politikai válságról beszélt, és arról, hogy a kormány politikai hazugsággal nyerte meg a választást, tehát nem bírja a többség felhatalmazását, elvesztette legitimitását. A küzdelem legkésőbb ekkortól az ellenfél kiiktatásáról szólt Orbán számára. Ebben pedig partnerre talált a dühös és elbizonytalanodott választópolgárokban.
A 2006. októberi önkormányzati választáson a Fidesz elsöprő győzelmet aratott. MSZP-s és SZDSZ-es fellegvárak omlottak össze, megtörve befolyásukat a helyi társadalmakban. Nyilvánvalóvá vált, hogy a koalíciónak már csak a parlamentben van többsége, ezért a reformok végrehajtásához nélkülözhetetlen elitcsoportok megtagadták támogatásukat a kormánytól, és a Fidesz felé fordultak. Orbán új többségről, a kormány elkergetésének jogáról szónokolt, pártja kommunikációs gépezete ördögi alakká formálta Gyurcsányt.
A 2008-as, a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról tartott referendum – amelynek alkotmányosságáról máig folynak viták, mert ezek népszavazási tilalom alá eső költségvetési kérdések – bevégezte a hektikus és előkészítetlen reformok sorsát. Gyurcsány a ciklus közepén ismét a folytatás indoklására kényszerült. Koalíciós szakítást provokált ki, bársonyos reformokról beszélt, később már azokról sem. Az Út a munkához program elindítása fémjelezte az új irányt, a „megmondó” elitnek megfelelni próbáló reformkormányzás végét és a „médiabuborékon” kívüli közvéleménynek való megfelelés szándékát, például olyan szociálpolitikával, amit Ferge Zsuzsa még Gyurcsány kormányzása idején nevezett a „szegények szívatásának”. Közben a főbíró és az ombudsmanok jelölése kapcsán állóháború zajlott a parlament és Sólyom László köztársasági elnök között. 2008-ban kezdődtek a cigány családok elleni terrortámadások, és rendszeressé váltak a Magyar Gárda masírozásai. Az MSZP támogatottsága néhány hónapig mégis stabilizálódott, s Gyurcsány virtuóz taktikusként biztosította a kisebbségi kormány parlamenti többségét.
Felkészül: Orbán Viktor
Mindent és semmit sem ígért a Fidesz a 2010-es voksolás előtt. Választási programjában az oldalszámokon kívül alig találni számokat, konkrét intézkedési terveket. Viszont Orbán világosan megüzente: minden meg fog változni, ha visszatér a hatalomba, és ezt be is tartotta. A 2002-es választást követően Orbán – egy Debreczeni Józsefnek adott interjúban – arról beszélt, hogy nem tenne semmit sem másként, inkább még keményebben cselekedne, és a vereség magasabb értelmét kutatta. Amellett, hogy ezzel elhárította a kudarc felelősségét, megkezdte a neki fontos tanulságok levonását. Pártja tekintélyelvű átszervezése és saját médiája továbbépítése mellett Orbán a Fidesz polgári-középosztályi-konzervatív jobboldali karakterét a populizmus irányába tolta el. Nemzeti konzultációkat kezdett, szociális ígéreteket tett, de ezekkel csak akkor aratott sikert, amikor a 2006-os megszorítások miatt az MSZP elvesztette az ezekre érzékeny választók bizalmát. Orbán gazdasági nézetei az erős, beavatkozó, a globalizációt feltartóztatni képes állami magatartás felé mozdultak el. 2006-tól kezdve a Fidesz vezetője megkérdőjelezte ellenfelei legitimitását, hatalmon maradásukat a békétlenséggel, a káosszal azonosította. Abban volt érdekelt, hogy élezze a feszültséget, és megsemmisítse az esélyét is annak, hogy a szocialisták ismét győzhessenek.
A 2008-as népszavazás és a 2009-es európai választás látványos sikerei után a miniszterelnöki visszatérésre készülő Orbán több programértékű kijelentést tett. Beszélt az alkotmány új preambulumának szükségességéről, amivel részlegesen elismerte, hogy alkotmányos változtatásokat tervez. Igaz, máskor azt mondta, nem vezetne be elnöki kormányformát. Nem is tette, csak minden mást átalakított. A legfontosabb, hogy 2009-es kötcsei beszédében Orbán prognosztizálta a centrális politikai erőtér kiépülését, amelyben a kormányzó párt a nemzeti ügyeket „a maga természetességével képviseli”. 2010-ben a Fidesz példátlan választási győzelmet aratott: 2,7 millió listás szavazatot kapott, miközben az MSZP egymillió voks alá szorult. Orbán pártja 174 egyéni választókerületben győzött – csak kettőben nyertek a szocialisták –, kétharmados parlamenti többséget szerzett, amit nem félt használni. Orbán úgy értelmezte a felhatalmazást, hogy új alapokra helyezheti Magyarországot. Övé lett az ország.
A megkapaszkodás halványan pislákoló reményét oltotta ki a gazdasági világválság 2008 őszén. A kormány képtelen volt elkerülni az újabb megszorításokat, és nem tudta szétteríteni az értük vállalt politikai felelősséget sem. Orbán újult erővel képviselte, hogy a rossz helyzetért a kormány a hibás, amit tetéz, hogy rossz megoldást, megszorítást erőltet az országra. A miniszterelnök körül végképp elfogyott a levegő. A hazai és külföldi gazdasági körök elégtelennek értékelték a válságkezelő intézkedéseket, ugyanakkor épp ezek miatt népszerűsége tovább zuhant. Gyurcsány személyes politikai túlélésére is figyelemmel 2009 tavaszán inkább átengedte a drákói megszorítások feladatát: négy és fél év után távozott a miniszterelnöki székből.
Következett a végjáték. Mert bár Bajnai Gordon elismerést szerzett válságkezelő kormányfőként, nem vált népszerűvé. Az őt támogató pártok katasztrofális vereséget szenvedtek a 2009-es EP-választáson. A szocialisták éppen csak megelőzték a rasszista és elitellenes Jobbikot, a liberális pártnak lényegében vége volt, a liberalizmus pedig szinte szitokszóvá vált. Az 50 százalék feletti Fidesz-győzelem már a kétharmadot vetítette előre.
Magyarország hétszázalékos gazdasági visszaesést szenvedett el 2009-ben, növekedett a munkanélküliség, a szegénység, az egyenlőtlenség, és nem is hoztak intézkedéseket ezek enyhítésére. A baloldali-liberális kormányzás mérsékelt társadalompolitikai eredményei szinte azonnal lenullázódtak. Közben megindult a kormánypárttal szembeni és a kormánypárton belüli leszámolás, egyre-másra láttak napvilágot az MSZP korrupciós botrányai. Az összeomlás tudata szétrohasztotta a szocialisták belső szolidaritását, az egyének, klikkek túlélési stratégiái kerültek előtérbe. A bukás árnyékában megköttetett ugyan az utolsó oligarchikus alku az országos rádiófrekvencia-pályázatok kapcsán, később azonban kiderült: a Fidesz nem akar többé osztozni a hatalmon, miután visszaszerezte.
Az el nem múlt nyolc év
A „fülkeforradalom” után a kétharmados gépezet azonnal működésbe lépett. Alkotmányba iktatták a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, visszamenőleges győzelmet aratva a baloldal felett, és előkészítve a szavazati jog külhoni kiterjesztését. 2014-ben a határon túli voksok 95 százaléka jutott a Fidesznek.
A kormánypárt elvette az akkor még renitenskedő Alkotmánybíróság hatáskörét költségvetési ügyekben, illetve több lépésben el is foglalta a testületet.
A 2011 márciusában benyújtott Alaptörvény-tervezetet alig egy hónappal később megszavazta a Fidesz–KDNP. Ennek alapján sarkalatos törvények sora született, köztük a választási törvény, és több ciklusra szóló személyi döntéseket hoztak. Az „országátrendezés” során meggyengítették az önkormányzatokat, központosították a közigazgatást. Orbán jóformán minden hatalmi csomópontot elfoglalt, megalkotta a választásos autokrácia illiberális keretrendszerét. Ha pedig a formálisan rendelkezésére álló eszközök már nem elegendők célja eléréséhez – ilyen helyzet 2015 februárja, a kétharmad elvesztése után állt elő –, akkor akár feles többséggel is elfogadtat kétharmadot igénylő változtatásokat az engedelmes parlamenti többséggel és Áder János államfővel.
Az unortodox gazdaságpolitika kivitelezése nem ment ennyire könnyen: Orbánt miniszterelnöksége első napjaiban szembesítették Brüsszelben azzal, hogy a Bajnai-kormány által meghatározott költségvetési pályát tartania kell. A deficit és az államadósság csökkentésének mesterterve ezt követően született: a kormány elvette a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, és ebből a háromezermilliárd forintból kistafírozta a büdzsét. Széll Kálmán Terv címszó alatt súlyos megszorításokat vezettek be, százmilliárdokat vonva el az egészségügytől, az oktatástól és a szociális rendszertől. Közben viszont az adó- és munkajogi szabályozásban a kormány máig kiszolgálja a köreit nem zavaró multicégeket és a lojális hazai nagyvállalkozókat. Akiknek a portfólióját meg akarta szerezni, azokra külön szabályozást vezetett be, közpénzt nem kímélve kivásárolta vagy kiszorította a piacról, vállalva a szintén közpénzt igénylő bírósági eljárást és büntetést. A rezsicsökkentéssel és a feladatát kiterjesztőleg értelmező Matolcsy-féle Magyar Nemzeti Bank tevékenységével teljessé vált a kíméletlen neoliberalizmus és a voluntarista állami beavatkozás sajátos elegyeként jellemezhető „magyar modell”.
Ennek alapja az olcsó, hatásos érdekvédelem nélküli munkaerő, amelynek nagy tömegéről az egyenlőtlen oktatási rendszer alsóháza és a közmunkarendszer gondoskodik. Ily módon folyamatosan tesztelhető a szegények munkára való „hajlandósága” és ellátásra való „érdemessége” is, ami belefegyelmezi őket a nemzeti együttműködésbe. Az Orbán-rendszer visszatért az ajándékszemléletű szociálpolitikához: krumplit és utalványt oszt, látszólag rezsit csökkent, az illetékes képviselő saját városában letöri a benzinárat, de azt korlátozzák, ki adhat ételt az éheseknek, és Alaptörvénybe foglalták a hajléktalanság büntethetőségét. Az egyenlőtlenség mértéke változhat ugyan, de szisztematikus csökkentése nem cél, mivel funkciója van: a közép- és alsó középrétegek lecsúszástól való félelme politikai energia a kormány számára. A feljebb lévőknek – az egyik rendszerideológus által „teljesítménynyújtó társadalomrésznek” nevezett rétegnek – viszont érzékelnie kell kivételezett helyzetét, ami például jelentős adókedvezményekben fejeződik ki, hogy politikai lojalitásuk fennmaradjon.
Akik mindenkinél nagyságrendekkel jobban járnak: a rendszer oligarchái. Ők azok, akiket táplál „a kormány legfőbb politikája”, amit mindenki más korrupciónak nevez. A történelmi léptékű fejlesztések lehetőségét megnyitó uniós pénzek elsősorban őket gyarapítják. Nemcsak a saját kedvükre gazdagodnak, hanem aktív szerepet játszanak a rendszer működtetésében is. Földrajzi és gazdasági területek hűbérurai (merthogy mind férfiak), a hitbizományt Orbántól kapják, akinek személyes gazdagodása a rendszer titokzatos központi magja. Ha pedig valaki nem szolgál, akkor érdemei elismerése nélkül kiűzik a paradicsomból, mint Spédert vagy Simicskát.
Simicska lázadása, másképpen fogalmazva az „egy oligarcha mind felett” elvének felmondása a kormánypárt médiaportfóliójának átrendezéséhez, kibővítéséhez vezetett. A hírügynökségi szolgáltatás monopolizálása, az állami média pincétől a padlásig történő elfoglalása után a rendszer a kormányzati propaganda szolgálatába állította, mi több, összeépítette vele a kereskedelmi rádiók és televíziók egy részét, megszerezte a megyei napilapok túlnyomó többségét, kormánypárti hecclapokat hozott létre, és bérgyilkosságot rendelt a Népszabadság ellen.
A propagandaháború több mint kommunikációs térfoglalás: fokozatosan felváltotta magát a kormányzást. Orbán ugyanis szakított azzal a felfogással, hogy a kormányzás célja szakpolitikák előállítása, amelyek ügyes kommunikálása révén a lehető legtöbb szavazót próbálja megnyerni a kormánypárt. A magyar miniszterelnök vélekedéseket, érzelmeket, azonosulási felületeket, élményeket árusít. Nem hagyományos értelemben vett szakértőkre és hivatalnokseregre tart igényt, hanem élesre töltött ötletembereket, skrupulusok nélküli projektmenedzsereket, lojális végrehajtókat alkalmaz. És persze olyan közönségre van szüksége, amely a politikai termékeit befogadja, igényli, visszaigazolja. A propaganda manipulál, egyidejűleg identitást és valóságot teremt. Középpontjában a harc áll, folytonos és folytatólagos küzdelem a külső és belső ellenség ellen. A menekültválság szintlépésre kínált lehetőséget ezen a téren: Orbán az összeesküvés-elméletek területére rántotta a hazai politikát. Az „inváziós erők”, a Soros György és a civil szervezetek elleni kormánykampányok hangvétele korábban csakis a Magyar Fórumban lett volna elképzelhető.
A kormány szinte az első pillanattól kezdve konfliktusba került az uniós intézményekkel és számos nyugati szövetséges országgal az alkotmányos átrendezés, a média elfoglalása, majd a külpolitikai irányvonal miatt. A nemzeti szuverenitásra hivatkozó kormányzati nyomulás
apellált a magyar függetlenségi hagyomány tradícióira. Közben azonban betartotta a politikai hazugságra azért erősen hasonlító „pávatánc” szabályait, kiszámított módon adagolja Brüsszelben az engedelmességet és a lázongást, hogy sose maradjon teljesen magára a nemzetközi térben, és minden körülmények között hozzáférjen a rendszert tápláló uniós forrásokhoz. Emellett Orbán igyekszik bebiztosítani magát Oroszország és Kína felé. Főként az utóbbival a világon mindenki üzletet akar kötni, ám nehéz elképzelni, Magyarország mitől lenne „egyenlőbb” partnere Moszkvának és Pekingnek, mint annak az Európai Uniónak, amelynek teljes jogú tagja. Igaz, Orbán sem elhagyni készül az EU-t, mint sokan hiszik, hanem használni és átformálni akarja. Ennek érdekében minden rendelkezésére álló eszközzel gyengíti a kontinens hagyományos centrumpártjait, hogy aláássa az őt bíráló európai politikusok befolyását, és velük szemben erősítse a nacionalista-populista erőket. Orbán végigcsinált nyolc évet úgy, hogy az Egyesült Államok három elnöke is ignorálta. Válaszul Orbán ideológiát gyártott a Nyugat hanyatlásának féligazságából. Kihasználja, hogy erre a szövegre és az Amerika-ellenességre is van hazai igény. Meg azt is, hogy a Nyugatnak olyan mértékben azért nem számít Magyarország, ami az odamondogatáson és az országjelentéseken túli fellépésre sarkallná.
Túlzás lenne állítani, hogy Orbán mindent előre megtervezett az elmúlt nyolc évben. Valószínűleg közelebb áll az igazsághoz, hogy a NER öntőformáját stratégiai döntések alakították ki, fenntartását szolgálja az erős hűbéresi és jobbágyi fegyelem, de a politikacsinálás mindennapjait rögtönzések és hibák tarkítják. Orbánnak sem jön be minden, néha igenis elveszti a fonalat.
Egyik emlékezetes megingása a netadóhoz köthető. 2014–2015 fordulóján több próbálkozás és csaknem féléves támogatottsági válság után vette vissza a kezdeményezést. A legerősebben kötődő szavazók bő másfél milliós tömege rendkívüli szolgálatot tett, amikor az Orbán–Matolcsy-csomag és a Nemzetközi Valutaalappal folytatott vita idején, 2011–2012-ben kitartott a kormány mellett. Ekkor a Fidesz megindult a lejtőn, mint korábban az MSZP. Csakhogy nem bomlott meg a szervezeten belüli hűség, a Békemeneten pedig tényleg nagyon sokan voltak. A Fidesz számára kritikus időszakokat 2013-ban a rezsicsökkentés, 2015-ben a menekültválság zárta le.
Orbán tisztában volt vele, hogy amikor a 2010-es tiltakozó voksokból kialakítja a kormánypárt táborát, akkor lesznek, akiket elveszít. De azt is tudja, hogy a törzsszavazókat minden körülmények között meg kell tartania, s azt is, hogy szüksége van olyan ügyekre, amelyek ezen a közönségen mégiscsak túlnyúlnak.
A Fidesz fölényének megőrzésében döntő szerepet játszott az is, hogy míg 2010 előtt volt egységes, domináns ellenzéki erő, amely kihasználhatta a kormányerők megroggyanását, addig a Fidesznek ilyen ellenzéke nincs. Az MSZP és a Jobbik kiemelkedési kísérletei nem értek célt, s most, hetven nappal a következő parlamenti választás előtt az ellenzék szilánkosabb, mint valaha.
De ha győzne is, Orbán korszakának nyomát sokáig magán fogja viselni Magyarország. Minél tovább engedik maradni, annál inkább.
Vezérfonal
Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.
Orbán Viktor, 2009. szeptember 5. (A kötcsei beszéd)
A diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ezek azok, a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették részre) rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez a bonyolult játék afféle pávatánc.
Orbán Viktor, 2012. május 31.
Ha nekünk egy jóléti társadalomból kellene visszamennünk egy munkaalapú gazdaságra, mi ugyanazokkal a gondokkal küszködnénk, mint a nyugatiak. De azt nem mondom, hogy hála, csak azt mondom, hogy következtében a kommunizmusnak meg a húsz év átmenet, a rendszerváltás zavaros időszakának itt nem épült ki egy nyugat-európai jóléti állam. Még ha bizonyos formái meg is jelentek, azok nem ivódtak bele, nem épültek bele az egyéni életstratégiákba. Egy francia számára visszalépni a jóléti államból egy munkaalapú gazdaságba egész más társadalmi, személyes életstratégia-traumát jelent, mint egy magyar számára tudomásul venni, hogy a következő néhány évben csak munkán keresztül lehet jövedelemhez jutni. Nem napi nyolc óra folyamatos munkavégzés és nem tudom, micsoda – ilyenek is lesznek, mert gyáripar természetesen lesz, az államigazgatás mégiscsak működni fog –, hanem egy rugalmas munkaerőtérben fog mindez létrejönni rendkívül sok idénymunkával, részfoglalkoztatással, bedolgozással, sok alkalmi munkával és így tovább.
Orbán Viktor, 2012. augusztus 22.
A nemzeti rendszert építő kormány számára viszont a klientúraszerű szerkezet puszta járulékos elem, egyfajta politikai „anyaméh” az új, teljesítménynyújtó társadalomrész megformálására és megnövelésére. Az újraelosztás formája ebben az esetben a nemzeti teljesítmény növelésére szolgál. Ami nem nevezhető klientúraépítésnek. A nemzeti rendszerben a politikai ciklus rendszerépítés-hatalomszerzés-rendszerépítés formájában indul. A rendszer megszilárdulása után azonban a hangsúly itt is visszatevődik magára a teljesítménynyújtó társadalomra, a ciklus önfenntartóvá válik, s a kormány rendszerfejlesztő megbízásával indul.
Tellér Gyula, 2014. március
Húsz évig az a fölfogás uralkodott, az az életszemlélet kapott politikai elismerést és támogatást, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti. Miután nincs válasz arra a kérdésre, hogy ki dönti el, mi az, ami a másik ember szabadságát már sérti, a való életben ezt a kérdést az erő, az erőfölénnyel rendelkező válaszolta meg. Ezért bizonyult a valóságban ez a fölfogás – minden szellemi eleganciája és vonzereje mellett is – álságosnak és képmutatónak. Éppen ezért kellett elvetnünk s helyébe új eszmét emelnünk. Pontosabban vissza kellett helyeznünk jogaiba az ősi erkölcsi törvényt: amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal. Sőt a keresztény ihletettségű politika jegyében hozzá akarjuk illeszteni azt a törvényt is, hogy amit szeretnél, hogy veled cselekedjenek, te is azt tedd másokkal.
Orbán Viktor, 2014. május 10.
Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság – és hozhatnék még néhányat –, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz.
Orbán Viktor, 2014. július 29.
Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.
Lánczi András, 2015. december 21.
Szent László megerősítette a magyar államot, amelyet megvédett minden külső támadástó és belső ármánytól, a hatalmasságok között reálpolitikát folytatva biztosította országunk függetlenségét. Stop Brüsszel. Megvédte a magyarokat a nomád népek pusztításától. Stop migránsok. A Szent István-i úton haladva megerősítette a magyar állam és a magyar nemzet identitását. Stop Soros.
Orbán Viktor, 2017. június 27.
