„Fáznak a csont-tollú madarak” – Jóvátehetetlen veszteség éri a magyar sajtót a nyolcvanéves Magyar Nemzet bezárásával
A sajtótörténet ismer példákat arra, hogy újságok rövidebb-hosszabb tetszhalálukból föltámadnak: a Pesti Hírlap, a Magyar Hírlap vagy éppen a Világ – s bizonnyal akad még több is – olykor évtizedekig pihent, aztán egy időre föltámadt, de ez után az újjászületett lapok új fejezetbe kezdtek, s ebben az értelemben bizonyosra vehető, hogy az igen változatos, sokszor viharos nyolc évtizeddel lezárult egy szakasz a Magyar Nemzet életében.
A 2015 februárja óta a régi utak felé visszakanyarodni igyekvő, kormánykritikus újság pallérozottsága, választékos hangvétele, eredeti értesülései egy bő hete hiányoznak a magyar médiavilágban: a pluralizmus, a sokszínűség terepe tovább szűkült, újabb előnyhöz jutott a nyilvánosságban a feltétlenül kormánybarátok harcias serege, náluk a fő parancs a lojalitás, minden csak ez után következik.
A bezárás nem a tulajdonos szeszélyes döntésének a következménye, s ugyanúgy nem magyarázható tisztán gazdasági okokkal vagy a világszerte kibővülő online tér médiumainak hatalmas versenyével, mint ahogyan a Népszabadság két évvel ezelőtti megszüntetése sem.
kormányfő és a tulajdonos Simicska 2015-ös szakítása óta folyamatosan ritkult a levegő a Magyar Nemzet körül: az állami hirdetéseket átirányították, a versenyszféra cégeit iparkodtak lebeszélni arról, hogy a lapban hirdessenek, az állami vagy államközeli intézmények előfizetéseit lemondatták, így a kétharmados győzelem már csak a pontot tette föl az i-re. A fideszes kommunikációs vezérkar olyan helyzetet teremtett, amelyből nem volt más kiút, mint a több száz millió forintos adóssághegy növekedésének drasztikus megállítása.
A Magyar Nemzet elnémítása párhuzamba állítható a Népszabadságéval, de el is tér tőle.
Kissé csúfondárosan fogalmazva: Esterházy Péter nem arról írt cikket, miért nem szereti a Nemzetet, hanem arról, hogy miért utálta a Népszabadságot. Komolyra fordítva a szót: a Népszabadság nevét és brandjét beárnyékolta a múlt, a Magyar Nemzetét viszont mindvégig fényesen tartotta:
a Nemzeti dal költeményének 1848-as címbetűi – miként az első számból tudható –, „Lamoss Béla művei” eleve patinát adtak, s a név előtörténetében sem volt szégyellnivaló: az 1882-ben alapított, kormánypárti Nemzetet formálisan Jókai Mór jegyezte főszerkesztőként, de a tényleges szerkesztői munkát a kor ismert és neves zsurnalisztái végezték, előbb a tragikusan fiatalon elhunyt Visi Imre, majd Gajári Ödön, aki később, a századelőn Az Ujság címmel sikeres napilapot indított útjára.
Már a névválasztásban és a szépen cizellált címbetűkben is benne a legenda, amely átszínezi a majd nyolc évtizedes történetet. Ennek legsikeresebb, máig meg nem haladott időszaka kétségtelenül az első hat év, 1938-tól az 1944-es betiltásig. A magyar társadalomhoz című beköszöntő vezércikkében a történész-publicista kifejezi azt az óhaját, hogy jó lenne, ha „külföldi barátaink és érdektársaink megértenék és méltányolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indokoltságát és hősiességét”. A veretes mondatok, a magyarság helyének történelmi kontextusban történő kijelölése hosszú távú muníciót és példát adott a lap munkatársainak és utódaiknak, hiszen például az intézmények szabadsága olyan gondolat, amely korokon átívelve ma is hordoz aktuális mondanivalót. Az első korszak nagy nevű és mára elfeledett zsurnalisztáinak hosszú sorából a feddhetetlen erkölcsű Szabó Zoltánt emelem ki, akinek svájci mintára létrehozott, nem túl hosszú életű Szellemi honvédelem című rovata úgyszintén legendássá vált; Ausztria és a Szudéta-vidék hitleri bekebelezése után igazi fenyegetettség lett úrrá mindazokon, akik aggódtak a nemzet sorsa miatt, s a semmilyen párthoz nem csatlakozó, hibátlan minőségérzékű Szabó úgy látta, hogy egy lelki szabadságharcos és önvédelmi mozgalomra van szükség, amely Zrínyi, Széchenyi és Ady példájával „felszabadítja a magyart a magyarban”. Az egész oldalas rovat – nem éppen a zsurnalizmus napi eszközeivel – jól válogatott idézetek sokaságát tárta az olvasó elé. Ezzel még a cenzúra is nehezen birkózott meg, hiszen nehéz volt támadni egy Balassi-strófát vagy Vörösmarty-idézetet.
Az egész korszaknak meghatározó sajátossága a képes beszéd, a „bűvészkedés” a szavakkal, az összekacsintás az olvasóval, a – Vásárhelyi Miklós találó megfogalmazásában – bilincsbe vert beszéd, az elnémított gondolat nyilvánosságra juttatásának kitartó kutatása. A lap hasábjain gyakorta felbukkanó jelszó ugyanezt a szándékot tükrözte: „A Magyar Nemzet küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon.” (Jegyezzük meg zárójelben, hogy a mai kormányzati kommunikáció ezt a szójátékot lopta el, s helyezte mai összefüggésbe, csakhogy 1938 és ’44 között valóban fokozódott a német nyomás, a hitleri nagyhatalom fenyegetése nagyon is valós volt, ám ma nincs ilyen szorítás, így a jelmondat kiragadása az egykori összefüggésből egyszerre történelmietlen, erkölcstelen és hazug.)
„Fáznak a csont-tollú madarak” – írta a lap időjárás-jelentése 1944. március 22-én, három nappal a német megszállás után. Mint a lapok túlnyomó többségét, ekkor a Magyar Nemzetet is betiltották; hosszú szünet következett, míg 1946. május elsején egy névtelen, a korábbi hangvételhez egyáltalán nem illő vezércikkel az élén újraindult a lap. Az első korszak vezéregyéniségei, Pethő Sándor, Szekfű Gyula, Barankovics István, Szabó Zoltán, Frey András és sokan mások eltűntek a napilapból, de nem a minőségérzék, a mívesség igénye, a sokszor sarokba szorított sajtószabadság védelme vagy a képes beszéd. Boldizsár Iván főszerkesztői működése alatt a ragyogó tollú színikritikus, Mátrai-Betegh Béla a Rákosi-kor szigorú cenzúráját kijátszva arról írt 1952-es Hamlet-bírálatában, hogy „Dánia börtön”, sőt a dutyivilág „egyik legcudarabbja”, mi több, Anglia is az, s a rendező „a zsarnokságok képét – a középkoriakét csakúgy, mint a legújabbakét – vetíti háttérül a tragédia mögé…” Az áthallás egyenesen meghökkentő, a kor hazug frázistengerében Mátrai-Betegh bírálata a stílus szabad szárnyalásának szépséges oázisa.
Az ’56-os forradalom előkészítésében, akár három évtized múltán a rendszerváltáséban, a lap fontos szerepet játszott, s túlélte az 1945–47-es koalíciós időszak viharait, ahogyan az ’56-os megtorlást is, de november 4. után csak 1957 szeptemberében indult újra a Magyar Nemzet. Auráját megőrzi Mihályfi Ernő és Pethő Tibor főszerkesztése alatt: Mihályfi a feltétlen rendszerhűség és szovjetbarátság pajzsa mögé bújva beereszti, illetve visszaveszi a régi polgári újságírás kiemelkedő művelőit Antalffy Gyulától Ruffy Péterig. Ez utóbbit mások mellett jó viszony fűzte az akkorra már nagy tekintélyű Illyés Gyulához, s Pethő Tibor főszerkesztői működésének egyik legfontosabb és jelentőségében a sajtón messze túlmutató tette, hogy közölte Illyés két Herder-cikkét, amelyekben a költő a nyilvánosság előtt kertelés nélkül kiállt a határon túli – kivált az erdélyi – magyarság anyanyelvhasználati jogai, magyar nyelvű művelődése mellett. A hatvanas évektől a lap igazi és párját ritkító szellemi műhellyé vált, ahol megtiszteltetés volt dolgozni, ahol nem kellett állandóan tanúságot tenni a rendszerhűségről, s szolidan különbözni lehetett az ideológiai magánszorgalmúaktól.
A kilencvenes évtized sokat tárgyalt privatizációs viharait végül túlélte a lap és szellemisége, de a kétezres, kormányzati nyomásra történt erőszakos összeolvasztás a Napi Magyarországgal szinte kicserélte az újságot és munkatársi gárdáját.
Természetesen kivételek ezúttal is voltak, akadt példa az elemző, igényes, választékos stílusú újságírás folytatására, de a hasábokon eluralkodott a harsány és feltétlen kormánypártiság. A 2015-ös fordulat ennek vetett véget.
Jóvátehetetlen veszteség éri a magyar sajtóvilágot, ha a bezárás végleges marad, és a Magyar Nemzetre már csak emlékezni lehet, de reggelenként kézbe venni és olvasni már nem.
