Egyszer használatos magyar munkások – Szilágyi János: A jó munkaerő már elment az országból, a közmunkással meg nem lehet mit kezdeni | Netrix Media Systems

Egyszer használatos magyar munkások – Szilágyi János: A jó munkaerő már elment az országból, a közmunkással meg nem lehet mit kezdeni

2018. június 11. 06:20 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

Az Orbán-kormány az egymillió munkahely ígérete után gyors sikert akart, ezért úgy növelték a foglalkoztatást, hogy bármi áron szakmát adnak a gyerekek kezébe. Hogyan lehet funkcionális analfabéta gyerekeknek szakmát adni? Úgy, hogy csinálnak egy lebutított szakképzést – mondja Szilágyi János, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara korábbi képzési és oktatási igazgatója, aki 2016-ban mondott fel. Ma már ő is sok mindent másképp csinálna.

– Orbán Viktor 2010-ben megkötötte azt a megállapodást, amely az iparkamara fennhatósága alá helyezte a szakképzést. Akkoriban a gazdaság szereplői közül sokan örömmel nyugtázták, hogy visszaáll a szocializmusból ismert 8+3 éves szakmunkásképzés, végre a gyakorlat dominálja a képzést, amiből kikerül az értelmetlen „közismeret”. Oktatáskutatók már akkor jelezték, ez nem jó irány. Ön akkoriban hogyan vélekedett?

– Akkoriban sok baj volt a szakképzéssel. Jó volt ugyan az irány, hogy a nyolcadik osztály után ne egyből kerüljenek a gyerekek a szakképzésbe, hanem két évig legyen egy szakmai-orientációs képzésük, és csak ezután kezdjék el a szakmatanulást. Ez volt a 8+2+2 szerkezet, amit később 2+3-ra hosszabbítottak, a tankötelezettséget pedig 18 évre emelték. Ez mind összhangban állt a nemzetközi trendekkel, az uniós csatlakozási követelményekkel. A törekvés jó volt, csak gyártásilag hibás.

– Ez a 2008-ig tartó korszak. A gazdasági szereplők nyomására Hiller István akkori oktatási miniszter rövidítette a szakképzés alapozó szakaszát, ezt 2010 szeptemberében vezették be 86 szakmában.

– A változtatások irányáról Kiss Péter munkaügyi miniszteri időszaka alatt született döntés. A problémák ugyanis addigra már kiütköztek. Megnövelték ugyan a képzési időt, felemelték a tankötelezettségi korhatárt, de a tanulók tudása, teljesítménye és alapkészségei nem fejlődtek. Szerintem az volt az egyik hiba, hogy a szakiskolából kisgimnáziumot akartak csinálni. Nem vették figyelembe, hogy ide olyan gyerekek érkeznek, akik alapvető írás-olvasási-számolási nehézségekkel küszködnek. Sokkal jobban el kellett volna vinni a képzést az alapkészségek megerősítésének irányába. És ami a legfontosabb tanulság: a tanárokat sem tudták az oktatásirányítók megnyerni maguknak. A kisgimnáziumi tananyagot nem lehetett olyan gyerekeknek nyomni, akik nem akartak egész nap a padban ülni.

Fotó: Simon Márk

– De így a gyerekek előtt nyitva maradtak a mobilitási utak. Tehát ha 16 évesen valamelyikük rájön, hogy mégsem akar autószerelő lenni, hanem inkább érettségizne, akkor továbbhaladhatott. Erre ráadásul a többcélú iskolákban, amelyekben párhuzamosan folyt szakképzés, szakközépiskolai és gimnáziumi tanítás, lehetőség is volt.

– A kétéves szakmai orientáció és szakmacsoportos alapozás azért is jó dolog volt, hogy ne nyolcadik után kelljen szakmát választani. De amikor egy tanuló már bement egy szakmacsoportba, eleve beszűkítette a továbbtanulását, és nagyjából eldőlt, merre tud menni. Jó törekvés volt de…

– …többet kellett volna a pedagógiai munkára figyelnie az oktatásirányításnak?

– Szerintem mentálisan nem készítették fel őket a feladatra. Jobb lett volna, ha az általános iskolát hosszabbították volna meg, mert ott az alapkészségeket jobban lehetett volna erősíteni. Ehelyett a feladatot odanyomták egy olyan középiskolába, amely szegregált oktatási intézmény volt.

– Az iparkamara vezetői azt mondják, nem a szakképzésnek kell az esélyegyenlőségi kérdéseket, a szegénységből fakadó problémákat megoldania.

– Az egyes számú lecke valóban az, hogy a szakképzés problémáját nem lehet a szakképzésben megoldani, mert azok az általános iskolában gyökereznek.

– De azzal is kell valamit kezdeni, hogy ebbe az iskolatípusba jön a legtöbb szegény gyerek.

– Most a tanulók 19 százaléka van a szakképzésben, ez 1990-ben 38 százalék volt. Lényegében csak hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, valamint sajátos nevelési igényű gyerekek. Míg Finnországban keverednek a jó és rosszabb társadalmi hátterű tanulók a szakképzésben, addig nálunk nem. Az elmúlt harminc év legnagyobb oktatási kudarca, hogy a szakiskola szegregált intézmény lett.

– Most mintha az lenne az Orbán-kormány törekvése, hogy a kevésbé jobb státusú szülők gyerekei előtt lezárja a mobilitási utakat, és bekényszeríti őket a szakképzésbe.

– Ez nagyon rossz irány. Az első és legfontosabb az lenne, hogy kilenc évfolyamosra bővítsék az általános iskolát. A kulcs az, hogy kevesebb tananyag legyen. A finneknél ez bevált, ott 36 órát tanulnak egy héten, és sokkal hatékonyabb oktatási kimenetet tudnak elérni, mint ahol ez akár 57 óra iskola és tanulás. Magyarországon kellene egy magtanterv, ami megengedi a tanároknak az egyénre szabott tanulási utak kialakítását. Az is probléma, hogy individuális az oktatás, a pedagógiai kultúra nálunk csak a legkiválóbbak oktatására épít, s míg Finnországban és az ázsiai országokban azt mondják, a célszalag átszakítására mindenki képes, addig itthon ez a gyengébbeknek nem sikerülhet. Márpedig a pedagógiai kultúrát a legnehezebb megváltoztatni. Ez volt 1998 és 2010 között a legnagyobb probléma.

– Valamennyi fejlődés mégiscsak volt, pont a korábban legrosszabbul teljesítő szakiskolások szövegértési kompetenciái javultak ebben az időszakban. Mert bár sok tanár nem értett egyet a szakiskolai reformmal, az mégis hozott eredményt.

– Igen, ez 2010-ben vált láthatóvá. De akkor, amikor anno benne voltunk, mindezt úgy éltük meg, hogy a szakiskola pedagógiai elfekvő. A gyerekek utálták a közismereti órákat, mert nem szerzett nekik sikerélményt, azt mondták: „Miért tanuljak én permutációt, variációt, kombinációt, biológiából genetikát, amikor a szakmámhoz ennek semmi köze?” A gyengén teljesítők aránya a 2009-es 14–22 százalékról 26–28 százalékra emelkedett. De 2009-ben ez még nem volt tudható, az viszont látszott, hogy a szakiskolai reform rossz irányba megy, változtatni kell. Elkezdtek tapogatózni a lebutított szakképzés felé.

– De nem az történt, hogy szakmaspecifikus alapozással váltották volna fel a kisgimnáziumi órákat, hanem a közismereti tárgyakat minimálisra vágták.

– A döntéshozók a 2010-es választások után abból indultak ki, hogy nagyon alacsony, 50 százalékos volt a foglalkoztatás szintje. Jó dobás volt, hogy a politika a választások előtt bedobta az egymillió munkahely ígéretét, szerintem ezzel sokat nyertek. De aztán elő kellett állítani a számokat. Rövid távon is akarták a sikereket, ezért azt mondták, úgy növelik a foglalkoztatást, hogy bármi áron szakmát adnak a gyerekek kezébe. És hogyan lehet funkcionális analfabéta gyerekeknek szakmát adni? Úgy, hogy csinálnak egy lebutított szakképzést, és könnyített pályán viszik őket tovább, mert a gyakorlati képzésen több sikerélményhez jutnak. A döntéshozók azt is tudták, hogy csak úgy tudnak ezeknek az egyszer használatos szakmunkásoknak munkahelyet ajánlani, ha Magyarországból összeszerelő, ipari-termelési központot hoznak létre. Jöttek is az autógyárak, ipari üzemek, és felszívták a szakmunkásokat.

– Ezt vitatom. Akkoriban a Mercedesnél azt láttam, hogy maguk képzik a munkásaikat. Öt-hatszoros túljelentkezés volt egy-egy helyre, és csak azokat vették fel, akik taníthatók voltak, vagyis nem egyszer használatosak.

– Jó, az Audit, a Mercedest és a Boscht vegyük ki ebből a körből, mert ők maguknak oldották meg a problémát.

– De mégis kinek kellenek az egyszer használatos szakmunkások?

– A fölismerés az volt, hogy minél több gyerek kezébe kell szakmunkás végzettséget adni, hogy csökkentsük a fiatalok közt a végzettség nélküliek arányát, mivel egy lebutított szakmával is nagyobbak az esélyeik, mint nyolc általánossal. És a számokat elő is állították: egyrészt hamarabb, már nyolcadik után elkezdődött a szakképzés, miközben leszállították a tankötelezettséget 16 évre. Onnan a gyerek ment a közmunkába, ha nem szerzett szakmát. Így ezek a gyerekek sem munkanélküliként jelennek meg, vagyis az ifjúsági munkanélküliséget 26-ról 12,5 százalékra vitték le.

– De önök az iparkamarában nem találkoztak a munkaadók tényleges elvárásaival?

– A munkáltatók azt mondták, a korábbi pedagógiai elfekvő nem jó, mert alulmotiváltak a gyerekek, és nem lehet őket munkára szocializálni. Ők azt látták, hogy nem jó az a közismereti alapozó 9-10. osztály, mert szerintük elrontja a gyerekeket. Tizenegyedikben kerültek hozzájuk a gyerekek, és nem tudtak velük mit kezdeni. Erre jött az a válasz, hogy hozzuk előre a konkrét szakmatanulást. Csakhogy a diagnózis volt rossz, mert a bajok nem a szakiskola 9-10. osztálya miatt alakultak ki, a szegregáció már jóval korábban kezdődik. De említsünk meg még egy célt a változtatások mögött! Azzal, hogy az Orbán-kormány két évvel csökkentette a szakképzés időtartamát, rengeteg pénzt takarított meg. És kellettek a források az eredeti tőkefelhalmozáshoz.

Fotó: Simon Márk

– Változatlanul nem értem, az ipar ezt miért fogadta örömmel. Az már 2010 előtt is látszott, hogy a versenyképes szaktudás érettségivel egészül ki.

– A cégek akkor nem így gondolkodtak. Nem érintette közvetlenül őket az egész életen át tartó tanulás vagy az, hogy más céghez is el tudjon menni később a tanuló. Nekik azonnal bevethető munkaerő kellett. Legtöbbjük ma már másképp látja, azt mondják, olyan munkaerőre van szükségük, amely egész életen át meg tudja újítani a tudását.

– A negyedik ipari forradalom miatt formálódik a cégek gondolkodása? Olcsóbb már a robot, mint az egyszer használatos munkás?

– Változik a gazdaság. Most nincs jó munkaerő, mert már elment az országból, a közmunkással meg nem lehet mit kezdeni. A cégek rájöttek, hogy fejleszteniük kell a technológiájukat.

– Csakhogy a fejlesztés után még súlyosabb lesz a helyzet, mert akárkit nem tudnak a drága, komputervezérelt technika mellé ültetni.

– 2001-ben a magyar versenyképesség a 29. volt, most 60. a World Economic Forum szerint. Ha az alapoktatást nézzük, akkor 2017–2018-ban a 78. Azért tudtunk megkapaszkodni a 60. helyen, mert az automatizáció terén Magyarország jól szerepel. Az agrárgazdaságban például találkoztam olyan cégvezetővel, aki nem talált kombájnost, ezért vett egy 140 milliós gépet, ami automatikusan mindent elintéz. Elég csak egyetlen alkalmazott hozzá, egy nap alatt harminc hektárt betakarított. 2010 körül még volt olcsó munkaerő, most nincs semmilyen. Nem véletlenül nevezett ki a miniszterelnök egy innovációs és technológiai minisztert, már ő is látja, hogy nagy a baj. Automatizálni kell, technológiát váltani. De ehhez szakképzést is kell váltani. Nem tartható a 19. századi kékgalléros szakmunkásmodell, a tudásalapú, innovatív társadalom fehérgalléros szakmunkásmodelljére van szükség.

– Miért nem sikerült a pedagógiai megújítás korábban? 2010 előtt rengeteg pénz folyt be kompetencialapú fejlesztésre. Mi hiányzott?

– Szakiskolába azok a tanárok mentek, akik nem tudtak gimnáziumban vagy szakközépben elhelyezkedni. Ehhez képest Finnországban a tanárokat a legjobb 20 százalékból választják ki.

– Emiatt fogadták lelkesen a pedagógusok a 16 évre leszállított tankötelezettséget?

– Igen. Azt érezték, végre megszabadulnak ettől a problémahalmaztól. Ezt is nagyon jól felismerte a Fidesz. Így a pedagógusokat lényegében maga mellé állította. 2008-ban egyébként meg lehetett volna csinálni az alapvizsga bevezetését. Most újra szó van róla. Nem lehet azt megcsinálni, hogy úgy kerülnek ki a nyolc általános iskolai osztály után a gyerekek a szakképzésbe, hogy nem tudnak olvasni.

– Alapkompetenciákat mérnek hatodikban és nyolcadikban is. Világosan látszik, hol nem tanítják meg a gyerekeket írni-olvasni.

– Az a baj, hogy ennek nincs következménye, a gyerek viszont bekerül a szakképzésbe analfabétán. Azt kellett volna mondani, hogy aki a vizsgán nem felel meg, azt tovább kell fejleszteni, nem engedhető be a középfokú oktatásba. Ez hatna az általános iskolákra is. Ott lenne a kirakatban, hogy melyek azok az iskolák, ahol a tanulók 50 százalékánál hiányoznak az alapkészségek. Ha a szakképzés válságáról beszélünk, három fő dolgot ki kell emelni. Az egyik, hogy szegregált oktatási intézménnyé vált a szakképzés. A másik ezzel szorosan összefügg, hogy csúfosak a PISA-eredmények. A harmadik pedig, hogy a gazdaság fenntartható fejlődését akadályozza a szakképzés. Mai fejjel azt mondom, ha nem kezeljük egyben az óvodát, az általános iskolát, a középfokú képzést, a felsőoktatást, akkor nem tudunk hatékonyan beavatkozni és fejleszteni. Ráadásul alapvető gond, hogy nem tudjuk megfogalmazni, miért is jó szakmát tanulni. A mai eszemmel azt mondanám: egy jó szakma a középosztályba való utat kellene hogy jelentse.

– Téved, a célt jól fogalmazták meg, hiszen a szakközépiskola a legsikeresebb iskolatípus volt az esztelen átalakítás előtt, mert érettségit adott a szakma mellé.

– Nem tudom, ki találta ki, hogy egy jól működő ágazati szakközépiskolai rendszert így szétbombázzanak. A kamara a gazdasági miniszter felé azt képviselte, ezt nem lehet így megcsinálni. De megtették, mivel a politika felülírta a szakmai érveket.

– Mik lennének azok az intézkedések, amik javíthatnának a helyzeten?

– Kell egy kilenc évfolyamos, komprehenzív általános iskola, nem támogatom a hat-nyolc osztályos gimnáziumokat. Jobban fejlődnek a gyerekek heterogén közösségekben. Be kéne vezetni az alapkompetencia-mérési vizsgát a 9. osztály végén. A teljesítmény alapján lehet orientálni a gyerekeket a gimnázium és a szakképzés irányába. A szakképzést úgy kell felépíteni, hogy reális eséllyel lehessen ott is érettségizni, mivel a világ a felé halad, hogy például Japánban és Finnországban 90 százalék feletti az érettségizők aránya. Ehhez a tankötelezettségi korhatárt vissza kell állítani 18 évre. Azonnal bevezetném az alanyi jogon járó ösztöndíjat a szakgimnáziumba és a szakközépiskolába. A szakközépiskolában kapja meg a gyerek a minimálbér 40 százalékát, de differenciálnék a tanulmányi átlag és az igazolatlan hiányzások függvényében. A szakgimnáziumot megszüntetném és visszaállítanám a régi ágazati szakközépiskolai rendszert, ott viszont már a minimálbér 60 százalékát adnám ösztöndíjként. Azoknál a gyerekeknél, akik cégeknél dolgoznak, olyan tanulói szerződést köttetnék, aminek segítségével kiegészülne a gyerek ösztöndíja a minimálbér teljes összegére. Egy olyan szakképzési paradigmaváltásra van szükség, amelyben nem egy speciális szakmára, hanem széles alapozású szakmai alapismeretekre és transzverzális kompetenciákra készítik fel a tanulókat, amelyet egész életen át meg tudnak újítani.

– Ön még tagja volt az iparkamarának, amikor hadat üzentek az alapítványi szakképző iskoláknak az úgynevezett szakmaszerkezeti döntéssel. Ezt akkor mivel magyarázta?

– A szakmaszerkezeti döntés eszközzé vált, fentről jött. A kapacitások nem voltak kihasználva az állami iskolákban, mert a demográfiai csökkenés miatt egyre kevesebb a gyerek. Le kellett építeni az alapítványi iskolákat, és nem volt elsődleges szempont, hogy ott jó pedagógiai munka van, és felszerelt iskolák. Az volt az elsődleges, hogy az állami iskolák megteljenek és az uniós források ott legyenek.

– De miért nem sikított az ipar arra, hogy egy minisztériumi szobában évről évre eldöntik, hogy három év múlva Borsodtól Baranyáig hány autószerelőre, fodrászra lesz szükség?

– Az ipar az adott pillanatokra reagál, arra nem, hogy mi lesz öt év múlva. Nincs meg ez a távlatos gondolkodás. A cégek elsősorban a közvetlen gazdasági érdekeiket tartják szem előtt.