Csányi Vilmos: Most annak a tükörképe történik, amit ’49-’50-ben csináltak

A CEU-ügy után e mostani a legsúlyosabb támadás a tudomány autonómiája ellen. Egyebek mellett ezt tartalmazza az akadémikusokból és akadémiai nagydoktorokból álló Stádium 28 Kör nyilatkozata. A dokumentum egyik aláíróját, Csányi Vilmos akadémikust kérdeztük.

2018. június 23., 06:42

Szerző:

– Attól tart, hogy a kormány parancsolgatni fog vagy elsorvaszthatja az akadémiai intézményhálózatot?

– Azért csatlakoztam a tiltakozáshoz, mert az adott helyzetben nem tartom jó döntésnek a centralizációt. De a tárgyilagosság kedvéért hozzáteszem, hogy a tudományfinanszírozásnak a világon többféle, megfelelően működő rendszere van. Vannak olyan országok, ahol az akadémiák alatt vannak az ilyen intézetek, és vannak olyanok, ahol azok független hálózatba tömörülnek. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Itthon van egy bevált, működő rendszer, amit a kormány most hirtelen meg akar változtatni. Nekem valójában nem is önmagában a változás a legnagyobb problémám, hanem az, hogy megint olyan intézkedést hajtanak végre, amely előtt az érveket és ellenérveket nem lehetett megvizsgálni. Lehet érveket felhozni egy önálló kutatási minisztérium működése mellett és ellene is, ugyanígy lehet az akadémiai vezetés mellett kardoskodni. De az lenne a tisztességes dolog, ha ezek az érvek elhangzanának, és így kerülne sor a döntésre. Legalább tudhassuk, hogy miért változtatják meg a rendszert.

– Értem, de azt mondta, hogy a centralizációt nem tartja helyesnek.

– Nem, mert a miniszterek persze nem járatosak az egyes ügyek apró szövevényeiben, így sokszor az a helyzet, hogy a kormány döntései mögött valakinek vagy egy kisebb csoport politikai érdekérvényesítése áll. És általában nem láthatjuk, hogy kiknek az érdekeit szolgálja egyik-másik döntés. Ebben az esetben például fogalmam sincs, hogy miért pont most, miért pont ezt a döntést akarják meghozni. Nem mondják meg nekem, ki akarja a pénzt elosztani, miért bízzák rá, melyik csoportnak akarnak kedvezni. A politikának az lenne a dolga, hogy a társadalom különböző érdekcsoportjainak az ütközéseit menedzselje. De ennek az az előfeltétele, hogy látható legyen, hogy milyen érdekcsoportokról van szó, milyen érveik, milyen ellenérveik vannak. Most viszont cinkeltek a lapok. Ha mindenki kirakná a kártyáit, és észszerű érvek hangoznának el, akkor talán a centralizációt is el tudnám fogadni.

Fotó: A szerző

– Vannak, akik azt mondják, hogy az alapkutatások támogatását már csak azért is a tudósokra kell bízni, mert felfedezéseket nem lehet megrendelni. A király nem mondhatja Newtonnak, hogy arra kapod a pénzt, hogy felfedezd a tömegvonzás törvényét.

– Persze, a tudomány természetesen nem haladhatna, ha mindent tervezni lehetne és elő lehetne írni. Az az érdekes, hogy az átkosban, a harminc év előtti régi átkosban ez a probléma öt-hat évenként szintén előjött. Azt képzelték, hogy a tudománynak az a dolga, hogy valamilyen termelési folyamatot segítsen. Pedig már milliószor kiderült, hogy nem így van, a fejlődés nem így működik. A tudományt nem lehet nemzeti tervekbe foglalni, annak a nemzetközi hálózatba kell bekapcsolódnia, hiszen onnan kap és oda ad le impulzusokat. Nincsen külön magyar nemzeti tudomány vagy német tudomány. Aki ezt nem érti, az foglalkozzon valami mással.

– Mit gondol Lovász László MTA-elnök erőfeszítéseiről, és mit arról, hogy Pálinkás József volt MTA-elnököt elmozdították a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről?

– Szerintem az Akadémiának már korábban a sarkára kellett volna állnia. Sokkal határozottabban kellett volna a saját álláspontját képviselnie, akkor talán el sem jutottunk volna ide. Én nagyon szomorúnak tartom, hogy Pálinkást is elmozdították. Ő az Akadémián is remek szervezőnek bizonyult, sokat tett a tudományért. Megszervezte azt, hogy az iparból és különféle helyekről érkező pénzeket a döntéshozók ne a hasukra ütve, a barátaiknak osztogassák, hanem legyen tisztességes a verseny, követhető a bírálat. Pálinkást persze jogosan lehet bírálni sok mindenért, de azért nem, hogy nem a tudomány érdekeit szolgálta volna.

– Egyetért-e azokkal, akik szerint az Akadémia ezzel a döntéssel is halad az eljelentéktelenedés felé?

– Ha a tudományt kívülről próbálják ráncigálni és valami jót kihozni belőle, az mindig kudarcba fullad. A kutatók között rendkívül nagy a belső verseny. Ez pedig önmagában elegendő ahhoz, hogy megfelelő teljesítményeket hozzanak létre, ha az anyagi háttér is megvan. Nem érdemes parancsolgatni nekik. A tudósok közösségére nyugodtan rá lehet bízni a pénzt, nem fogják zsebre tenni. Ez rendkívül éles versenyszféra. Itt mindenki a világ tudományához akar igazodni, aki nem ezt teszi, az eljelentéktelenedik. Igen, alighanem elsorvad az a tudományos intézmény, amelyet adminisztratív eszközökkel, kívülről próbálnak kormányozni.

– Van egy jó példám a tudományos autonómiára. Volt egy tudós, akit sokan bogarasnak tartottak, mert olyan kutatást folytatott, amelyre saját tudományága is csak legyintett. Önről van szó. Egy szűk évtizeden belül az egész világon elismerték, és Magyarország azóta is az élen áll az etológia kutyákkal foglalkozó ágában. A nemzetet érte volna veszteség, ha elveszik a pénzt a csoportjától.

– Igen, van előnye annak is, ha az ember szélárnyékban, egy kis ország kutatójaként dolgozik, és megengedheti magának, hogy olyan témába vágjon bele, amelyben eleinte csak ő maga bízik. Persze mondjuk tíz éven belül meg kell hogy érkezzen a nemzetközi visszajelzés, mert azon túl esetleg azoknak lehet igazuk, akik azt mondták, hogy ez az ember csak játszadozik, nem kutat értelmes dolgot. Szerencsére az egész világon elismerték, elfogadták, hogy ennek van értelme, átvették a módszereinket, és egyes helyeken lassan ugyanolyan jól csinálják, mint mi. Azóta épp a mi eredményeink alapján derült ki, hogy a kutyát kitűnően lehet használni rengeteg genetikai, élettani betegség, szociális rendellenesség vizsgálatára.

– Szerencsére nem a minisztériumból, politikai hűség alapján döntöttek arról, hogy ön kutyázhat-e.

– Ha a politikai hűség ügyénél tartunk, akkor hadd mondjak el valamit, amit benyomásom szerint a kormánnyal szemben állók képtelenek elfogadni. Ebben az országban igenis volt egy kommunista diktatúra, amelyben rengeteg embert megsértettek, bebörtönöztek, lesöpörték a padlásaikat, téeszekbe zavarták, a Hortobágyra küldték őket. Rengeteg disznóság történt. Elmúlt majd három emberöltő, de ezek a disznóságok nem tűntek el nyomtalanul. Ezek kulturálisan öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Azoknak a gyerekei, unokái, akikkel a sérelmek megestek, ezt mind tudják, számon tartják. Olyan sérelmek estek az ország egyik felén, amiket nem lehet ráolvasással eltüntetni. Márpedig a baloldal a rendszerváltás után nem tett semmit, hogy ezt felismerje. Nem volt hajlandó belátni, hogy itt azért van egy olyan probléma, amivel foglalkozni kellene:

van itt egy fél ország, amelynek az, ami balról jön, csak gonosz dolog lehet, amit fel kell számolni. És nem érdekli semmiféle objektív dolog. Őt üldözték, és ezért joga van úgy érezni, hogy most végre az övéi kezében van a hatalom, most nekik mindent lehet. Ez így működik, és ez csak évtizedek múlva fog enyhülni valamennyire.

Úgy tenni, mintha ez nem létezne, mintha a kormánypárti két és fél milliónak nem lenne meg érzelmileg minden oka arra, hogy azt a másik oldalt támogassa, nagyon rövidlátó politika. A baloldalnak pedig egyik nagy problémája, hogy ezt képtelen felfogni.

– Ez elég ok a tudomány forrásainak olyan centralizációjára, amelyet ön sem helyesel?

– Elég vagy nem elég, ’49-’50-ben sem merült fel, hogy minden jó-e úgy, ahogyan csinálják, vagy esetleg lehetne másképpen is. Azt gondolták, hogy azért jó, mert ők csinálják. Most ennek a tükörképe történik. Most a másik oldal gondolja, hogy igenis pont úgy jó, ahogyan csinálja, vagy ha nem jó, akkor is az a lényeg, hogy ő csinálja, amit csinál. És semmi más nem érdekes.

– Megint itt tartanánk?

– Most legalább nem visznek el embereket, nincs személyek ellen irányuló terror. És amíg ilyesmi nincs, addig azt lehet mondani, egy kicsit megint kileng az inga, de azért egyre csillapodik, és majd ötven év múlva olyan világ lesz itt, hogy végre az észérvek is előkerülnek. Nincs olyan törvény, hogy a kormányoldalnak minden kérdésben tisztességesen és észszerűen kell eljárnia. Most nem az a koncepció. Az a koncepció, hogy mi győztünk, mi dirigálunk, és passz. És amit kívülről mondanak, az nem számít. Ez van. Igen, bizonyos szempontból tényleg ugyanaz, mint a múlt század ötvenes éveiben.