Az önfelszámolás diszkrét bája – Az erőtlenség szüli a Jobbikkal kötött szövetség ötletét

A demokratikus oldal együttélése a Jobbikkal utóbbi parlamentbe kerülése óta dilemmákat okoz. 2013 végén még az volt az MSZP álláspontja, hogy jobbikos képviselőkkel együtt nem ír alá (egy LMP által kezdeményezett) vizsgálóbizottsági kezdeményezést sem. A jelenlegi ciklus változást hozott ebben, amihez a Jobbik magatartása is hozzájárult, ugyanis korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a CEU megvédését célzó alkotmánybírósági eljárás kezdeményezéséhez csatlakozzon, ahogyan idén történt. Ugyanakkor az ennél szorosabb együttműködést a Jobbikkal továbbra is elutasítják a demokrata ellenzékhez sorolt pártok, amelyek, nem mellesleg, egymással sem tömörülnek egységbe.

A Jobbikkal kalkuláló összefogás-verziók új keletű népszerűségét három tényezőre vezethetjük vissza. Az egyik az Orbán-rendszer folytatódásától, mi több, a megerősödésétől való megalapozott félelem. A választás előtt négy hónappal a közvélemény-kutatási számok ellenzéki szemszögből riasztóak, Orbán a kétharmadot is visszaszerezheti. A másik ok a Jobbik úgynevezett néppártosodása, aminek következtében sok baloldaliban és liberálisban alakult ki az a benyomás, hogy ezzel a Jobbikkal meg lehetne egyezni. A harmadik a demokrata ellenzék lesújtó állapota, önpusztító üzemmódja, ami elgondolhatatlanná teszi, hogy a Fidesz kihívójává válhasson. Végső soron arról van szó, hogy a baloldali és liberális közvélemény egy része azt érzékeli: a Fidesz bizonyosan a nagyobb rossz, azon egyszerű oknál fogva, hogy hatalmon van. Majdhogynem minden eszköz felhasználható az orbáni önkény megtörésére, amennyiben a helyébe nem lép másféle önkény. Akik a Jobbik-szövetség mellett érvelnek, úgy látják, a NER ellen széles szövetségben végrehajtott sikeres támadás – konkrétan az egyéni választókerületek jól kiszámított felosztása – biztosíték arra, hogy a következő kormány hatalma ne lehessen kizárólagos.

Az ellenérvek is megfontolandók. A Jobbik nem akar együttműködést baloldaliakkal és liberálisokkal. Ismételten tegyük hozzá, pártszinten ez a demokrata oldalon sem merült fel, ellenben reménybeli tekintélyes független jelöltek, tehát nem csak véleményvezérek, fontosnak tartanák kifejezett módon maguk mögött tudni a jobbikos támogatást. Az erről folytatott vita önmagában ahhoz vezethet, hogy a demokrata oldal szavazói kalkulálni kezdenek a jobbikos egyéni jelöltre szavazás lehetőségével, miközben a Jobbik éppen a téma mellőzésével igyekszik féken tartani saját híveinek átszavazási hajlandóságát. Vona Gábornak nem szövetségesekre van szüksége, hanem, a maga szempontjából teljesen észszerűen, a demokrata oldal szavazóira. Mi sem hasznosabb a számára, mint hogy a témát állandóan napirenden tartják a baloldali-liberális térfélen, hiszen így a szavazók anélkül indulhatnak a Jobbik felé, hogy egy formális szövetség árát a pártnak meg kellene fizetnie.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Ezt a folyamatot a Jobbik azzal ösztönözheti, ha célzott üzenetekkel megpróbálja mindenkinek azt mondani, amit hallani akar. A megélhetés biztonságáért aggódó szavazó, aki talán nem definiálja magát baloldaliként, de ilyen jellegű üzenetekre nyitott, az európai bérek ígéretét találhatja meg a Jobbik repertoárjában. A liberális közönség erre fogékony része pedig újabban együtt aggódhat a demokráciáért azzal a Vona Gáborral, aki Orbánt három hónappal megelőzve értekezett a liberális demokrácia elvetéséről, és akinek a pártja többször előhozakodott a választójog szűkítésének ötletével. A Jobbik menekültpolitikája, szociálpolitikája, számos oktatáspolitikai elképzelése azonos a Fideszével. Volner János még két évvel ezelőtt is a majdani Jobbik-kormány által állami pénzből intézményesített Magyar Gárdáról álmodozott.

Több ez, mint retorika: arra utal, hogy a demokrata oldal és a Jobbik nem ugyanazt akarja elérni, ezért nem ugyanarra használnák fel az Orbán leváltása utáni helyzetet. Lehet erről azt gondolni, hogy a demokrata oldal majd meggátolja a Jobbik antidemokratikus törekvéseit, de nehéz elgondolni, hogy egy olyan közösség, amely saját magát sem tudja irányítani, miként kerekedne felül az éppen az ő rovására megerősödött másik politikai erőn.

Vona célja mindazonáltal pontosan az, hogy a célok különbsége ne látszódjék, vagy feledkezzünk meg róla. Becsomagolja, áthangolja, lehalkítja a demokráciaellenes, rasszista szövegeket, amelyeknek a Jobbik a felfutását köszönhette, hogy csökkentse a pártjára szavazás pszichológiai költségét. Vagyis könnyebben mondhassa magának a választópolgár, hogy ezek a jobbikosok tényleg megváltoztak. Vona saját példájával jár elöl. A Spinoza-házban lezajlott beszélgetésen többször is mindösszesen annyi volt a válasza a régi karakterét firtató kérdésekre: megváltoztam. Legfőbb érve ezzel kapcsolatban az volt, hogy neki tulajdonképpen nem is érdeke a néppártosodás, éppen amikor a Fidesz begyújtotta a menekültellenesség rakétáit. Csakhogy nem ez a helyzet. A Jobbik középre indulása még a menekültválság előtt kezdődött, és pontosan megfelelt a kormányozni vágyó szélsőjobboldali pártok mozgásának. Majd amikor 2015 közepétől Orbán a jobbszélre rántotta a politikai centrumot, akkor Vonának nem is maradt más esélye a megerősödésre, mint az agonizáló demokrata oldal szavazóinak megcélzása. Megigazulási mutatványa tehát – mint az a politikában gyakori – egybeesik saját érdekeivel. Eközben pedig időről időre disszonáns hangok szűrődnek be a békítő szuggerálásba, Dúró Dóra, Toroczkai László vagy egy elszabadult alapszervezet, tagozatvezető irányából.

Ezen a Jobbik elleni számvevőszéki eljárás sem változtat. Az Állami Számvevőszék egy eleve kétes alaptörvényi alappal bíró jogszabályt valószínűleg még át is hágva rótt ki akkora büntetést a Jobbikra, ami a párt 17 havi állami támogatásával egyenértékű. A piaci plakáthelyek árának számonkérése olyasvalami, amire a számvevők a Fidesszel szemben nem hajlandók. A büntetés, ha valóban ki kell fizetni, a Jobbik létét és kampányának finanszírozását fenyegeti, ami durva, elfogadhatatlan politikai beavatkozás. Ugyanakkor valóban fontos kérdés, hogyan és miből tudta a most állampolgári adományokat gyűjtő Jobbik az egész 2017-es évet egymást érő plakátkampányokkal kitölteni. A Fidesz mindig az erősebb ellenzéki szereplőnek támad neki, de azt nehéz elképzelni, hogy a stagnáló támogatottságú Jobbik ellehetetlenítése és a centrális erőtér egymást sakkban tartó két ellenzéki oldala közül az egyiknek a kiiktatása lenne a kormánypárt érdeke. Hacsak azt nem gondolják a Fideszben, hogy olyan tömegű lehet a szavazatátáramlás tavasszal a baloldali-liberális oldalról a Jobbik jelöltjeire, hogy azt ilyen drasztikus módszerrel kell megakadályozni, és aztán a kaotikus demokrata oldallal már csak elbánnak.

A Jobbikkal való együttműködést szorgalmazó véleményformálók azt kockáztatják, hogy megtanítják a demokrata választóknak a Jobbikra szavazást úgy, hogy nem látszik a demokrata pártok oldalán az a vonzerő, ami aztán visszacsábítaná őket. A szavazók egy részének átterelésével a demokrata oldal nem annyira Orbán leváltásához, mint inkább saját öncsonkításához járulna hozzá. Ahogyan a demokrata oldal belső összefogás-kombinációi sem helyettesítik a hitelességet, úgy a Jobbik bevonása sem lehelne életet a baloldalba és a liberálisokba. Ellenkezőleg, tovább szűkítené a későbbi megerősödés esélyét, ahelyett hogy a demokrata oldal abba a kihívói pozícióba igyekezne, ahova a Jobbik tart. Éppen a fennálló választási rendszer tenné lehetővé, hogy a baloldali-liberális oldal egyidejűleg győzze le két ellenfelét. Nincs az a kombinálás, ami a hiányzó politikai erőt helyettesítené.