Az Európa-rekorder Pásztor Bélának még száz évre elegendő terve van

– Öt perce elkezdtük a beszélgetést, de még nem jutottunk semmire, mert már kétszer is hívták, ön pedig azonnal intézkedett. Mindent kézben tart?

– Mindent. Minden ügy a polgármesterhez tartozik. A legkisebbtől a legnagyobbig.

– Persze-persze, de azért lehet olyan szintje az ügyeknek, amely egyetlen ember számára már nem átlátható.

– Nem így van, az összes ügy átlátható olyan mélységig, hogy egy polgármester érdemben intézkedhessen. Ez sokszor azt jelenti, hogy a megfelelő kollégájához irányítja az állampolgárt. Fontos, hogy egy fának a gyökerei is rendben legyenek.

– Hogy értsem ezt a metaforát?

– Egy fa akkor egészséges, ha minden gyökérszála szívja a nedvet. Akármilyen területet irányít is egy vezető, át kell látnia az egész rendszert. Ha nincs érzéke ahhoz, hogy a legkisebb dolgot is kézben tartsa, akadozni fog a gépezet.

– És az nem akadályozza a gépezet munkáját, ha a polgármester ötpercenként megszakítja az aktuális feladatát, mert fel kell vennie a telefont?

– Egy pillanat alatt átlátható, hogy mi az ügyek fontossági sorrendje. Ha olyan ügyben keresnek, ami ráér, akkor visszahívást ígérek, és leteszem a telefont.

– És soha nem felejti el a visszahívást?

– Még nem volt rá példa.

– Akkor önnek nincs hivatalos munkaideje.

– De van, napi 24 óra. Ha önnek úgy jobban tetszik: heti 168 óra. Hozzám éjszaka is bekopoghatnak, bármikor felhívhatnak.

– Az ilyen fokú bizalommal vissza is lehet élni.

– Az elmúlt 53 évben ez egyszer sem fordult elő. Bárki bármikor a segítségemet kérte, annak mindig volt alapja.

Fotó: Merész Márton

Pásztor Béla, Veresegyház polgármestere

a szlovákiai Ipolybalogon született 1938-ban. 26 évesen került Veresegyházra a művelődési ház igazgatójaként. 1965-ben a távozó tanácselnök felkérte, hogy legyen az utódja. Irányítása alatt az egykor háromezer lakosú falu mára húszezer lelkes településsé, az ország tíz leggazdagabb városának egyikévé fejlődött. Nem volt tagja soha egyetlen politikai pártnak, még az MSZMP-nek sem, 1990 óta pedig zsinórban hétszer nyert független jelöltként, legutóbb 87 százalékos támogatottsággal. Európában is rekordernek számít azzal, hogy megszakítás nélkül 53 éve irányítja ugyanazt a települést. Vallását gyakorló római katolikusként is baloldalinak vallja magát. Feleségével 1960 óta élnek házasságban, három gyermeket neveltek föl.

– És ezt a nyitottságot a családja is elfogadta?

– A feleségem aranyos ember, soha nem tette szóvá, hogy számomra a közösség az első. A gyerekeim ebben a légkörben szocializálódtak. László fiam, aki most a szomszédos Erdőkertesen polgármester, már négyévesen azt mondta, ha felnő, tanácselnök szeretne lenni.

– Akkor most felteszem azt a kérdést, amivel indítani szerettem volna a beszélgetést. A minap az Állami Számvevőszék a támogatások megvonását helyezte kilátásba, miután szabálytalanságokat fedezett fel a veresegyházi önkormányzat gazdálkodásában. Ön erre egy kézlegyintéssel reagált, mondván, nincs semmi gond, a hibákat pedig kijavítják. Egyetlen állami hatóságtól sem fél?

– Egyiktől sem. Mitől félnék, ha egyszer nincs titkolnivalóm? Az ÁSZ-jelentés is csupán egy rendszerhiba.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy a számvevőszék rosszul reagált a veresegyházi önkormányzat néhány döntésére. Olyan jogosítványokat próbál meg elvenni tőlünk, amelyeket nem lehet kivenni egy közösség kezéből. Például azért róttak meg minket, mert megbíztunk valakit egy feladattal, ő keményen meg is dolgozott vele, de a produktumát végül az önkormányzat nem használta föl. Az ÁSZ szerint emiatt nem fizethettük volna ki neki a megbízási díjat. Csakhogy ez ellenkezik az erkölccsel, hiszen az illető elvégezte a munkát, amit rajta kívül álló okból nem hasznosítottunk. Azt állítom, hogy a számvevőszéknek nincs joga helyettünk azt mondani, hogy ne fizessünk. Ilyet csak az önkormányzat mondhat – ha azt látja helyesnek.

– Ez régi alapelve, már sokszor nyilatkozta, hogy a közjó érdekében át lehet lépni az életidegen szabályokat. De hát tele vagyunk életidegen szabályokkal. Meddig mehet el egy polgármester, hogy áthágja ezeket a közjóra hivatkozva?

– A szabály bennünk van. A biztos hiten és az erkölcsi tartáson alapul, ezért bátran lehet alkalmazni minden döntésnél.

– A polgármesteri döntései alapvetően erkölcsi alapúak?

– Igen. Minden döntés előtt azt a kérdést teszem fel, hogy kinek szolgálja az érdekeit. Ha a közösség nagyobb részéét, az felülírhatja akár a jogszabályokat is.

– Ez nem ilyen egyszerű. Politikai ellenfelei árgus szemekkel figyelik, és ha felrúgja a szabályokat, azonnal fel is jelentik. Legutóbb hűtlen kezelés gyanúja miatt járt évekig bíróságra, és csak hosszas procedúra után mentették fel bűncselekmény hiányában.

– De mi ezzel a probléma? Ez része a vezetői munkának. Azt hiszi, hogy megviselt, amikor évekig tárgyalásokra kellett járnom, és a fejem fölött lógott egy börtönbüntetés? Szó sincs róla! Este tízkor letettem a fejem a párnára, két perc múlva már aludtam is. Soha nem voltak rémálmaim, minden reggel kipihenten ébredtem föl. Merthogy tiszta volt a lelkiismeretem.

– Készséggel elhiszem, hogy akkor sem lett volna bűntudata, ha elítélik. De azért másképp látná a helyzetet, ha beutalták volna a börtönbe.

– Nagyon téved. Zokszó nélkül leültem volna, amit rám szabtak.

– Abban a tudatban, hogy önnek van igaza?

– Nem. Abban a tudatban, hogy, kérem szépen, ilyen a világ.

– Rendben, a hatóságoktól nem tart. Hogyan kezeli a politikai nyomást?

– Én soha nem éreztem politikai nyomást magamon.

– Még a Kádár-rendszerben sem?

– Akkor sem. Amikor az előző tanácselnök 1965-ben átadta az irodáját meg a kulcsokat, az ajtóból még visszafordult: Ja, és persze be kell majd lépned a pártba. Kérdezem, miért kellene belépnem. Megállt egy pillanatra, elgondolkodott. Mert jobban fognak becsülni az emberek. Mondom neki, ha a munkám miatt nem becsülnek meg, akkor azon a párttagság sem segít. Nem léptem be, és később sem akart senki erre kényszeríteni. A rendszerváltás környékén rengeteg politikai párt megkörnyékezett, de minden érdeklődést udvariasan elhárítottam.

– Nemcsak a személyes nyomásgyakorlásra gondoltam, hanem arra is, hogy az önkormányzatok mozgástere folyamatosan változott az elmúlt fél évszázadban: hol tágult, hol szűkült.

– Ez nem így van, egy önkormányzat mozgástere mindig azon múlik, hogy az adott település azt hogyan formálja-alakítja. Persze Veresegyház esete egy kicsit eltér az átlagtól, mi ugyanis soha nem voltunk kiszolgáltatottak. Az itt élők olyan teljesítményt mutattak föl évtizedeken át, amit a környéken senki nem tudott utánozni. A siker, politikai értelemben, védetté tette a települést.

– Akkor máshogy kérdezem: volt-e ebben az 53 évben valamikor egy aranykor? Amikor minden csillag tökéletesen állt?

– Csak aranykorunk volt.

– Ne csinálja már! Se hullámhegy, se hullámvölgy?

– Néha gyorsabban, néha lassabban szaladt a szekér, de soha nem torpantunk meg. Leginkább azért nem, mert a folyamatos fejlődésünk során ugyan sokszor kértünk segítséget az államtól, de alapvetően mindig a saját munkánkra támaszkodtunk. Azt néztük, hogy az adottságainkból milyen optimális eredmény hozható ki. Valahányszor összefogásra volt szükség, odaálltam az emberek elé, és meggyőztem őket arról, hogy van értelme a közösségért cselekedni. Mindenki arra panaszkodik, hogy őrületes a széthúzás az országban. Ebből Veresegyházon semmit nem tapasztalunk. Hadd mondjak még valamit: előfordult egyszer, hogy egy választási évben emeltük duplájára a kommunális adót. A képviselők le akartak beszélni róla, mondván, micsoda ostobaság ilyet tenni, az önkormányzati választáson az emberek meg fognak büntetni ezért. Én viszont azt mondtam, muszáj megértetnünk a polgárokkal, miért is van szükség erre a lépésre.

– Ne mondja, hogy meg tudta győzni az embereket a dupla adó jótékony hatásairól.

– Miért ilyen kishitű? Az adóról mindenki ismeri a véleményemet a városban. Nevezetesen azt, hogy az adó nem jog, hanem erkölcs. Belső késztetés, hogy hozzájáruljak annak a településnek a fejlődéséhez, működéséhez, ahol élek. Azzal is el lehet ezt fogadtatni, aki korábban ezt nem így gondolta. Én pedig szeretem meggyőzni az embereket. Most például arról, hogy hamarosan elkezdjük megépíteni a termálfürdőt, amihez anyagi hozzájárulást fogunk kérni a veresegyháziaktól. Biztos vagyok benne, hogy a többség meg fogja érteni, hogyan hoz majd hasznot a városnak.

Fotó: Merész Márton

– Azt is magától értetődőnek tartja, ha egy sikeres önkormányzattól az állam elveszi az iskoláit, vagy a különböző adókból egyre kevesebbet juttat vissza településnek?

– Ez persze bánt, viszont ezt is rendszerhibának, rajtunk kívül álló oknak tekintem. Az a lényeg, hogy egyetlen volt intézményünknek sem engedtük el a kezét. Nem érdekes, hogy mi szerepel a tulajdoni lapon, a veresegyházi iskola továbbra is a miénk. A mi gyerekeink járnak oda, a mi pedagógusaink tanítanak benne. Az önkormányzat például most is felköszönti a tanárokat pedagógusnapon. Ha anyagi vagy egyéb segítségre van szüksége bármelyik intézménynek, ránk továbbra is számíthat.

– Ezzel a szemlélettel a benzinkút, a bevásárlóközpont, a gyógyszergyár, az összes magáncég is a városé.

– Hát persze hogy a miénk. Mindenben segítenünk kell nekik, olyan helyzetbe kell hoznunk őket, hogy stabil adófizetői legyenek a közösségnek. A polgármester állandó feladata, hogy a vállalkozók egyéni érdekeit összehangolja a közjóval. Minden döntésemet az a mérlegelés előzi meg, hogy milyen következménnyel jár az érintett lakos, a település, illetve az egész ország számára.

– Az egész országnak?

– Ha valami Veresegyházon sikeres, az máshol is az lehet, a kudarcunkból pedig máshol okulhatnak.

– Gondolom, okulnak is. Sok polgármester kollégája szokott tanácsot kérni öntől?

– Nem panaszkodhatom. Igyekszem mindenkivel megosztani a tapasztalataimat, aki igényli.

– Ahogy hallgatom önt, mintha azt sugallaná, hogy egy várost vezetni elsősorban nem stratégai vagy taktikai feladat.

– Persze hogy nem. A polgármesterség filozófia. Sajátos gondolkodásmód. Amikor az első napomat töltöttem tanácselnökként, és kimentem az utcára, rámutattam egy betonfalra: ezt mielőbb le kell bontani, mert balesetveszélyes. Előtte észre sem vettem ezt a falat.

– Van olyan eleme a városvezetői munkának, amit tanácselnökként másként kellett csinálnia, mint polgármesterként?

– Az égadta világon semmi. Mindkét feladatnak ugyanazok az alapelvei. Először is becsületesnek kell lenni, az emberek a tisztességet árazzák a legmagasabbra. A második, hogy a településvezető szolga. Nincs hatalma, ellenben az a kötelessége, hogy mindenben szolgálja azokat, akik megbízták őt a közösség ügyeinek vitelével. Fontos, hogy bárkinek bármikor elérhető legyen, meg lehessen állítani az utcán, hogy egyetlen téma se legyen tabu a számára. Az is fontos, hogy szeressen együtt lenni az emberekkel. Én például minden rendezvényen ott vagyok. Fontos, hogy ne csak én tudjam, nem vagyok különb másoknál, hanem ezt a város lakosai is érezzék.

– Évekkel ezelőtt azt mondta, igyekszik helyzetbe hozni olyan fiatalokat, akik egykor átvehetik majd a helyét. Látja már az utódját?

– Ha azt kérdezi, van-e alkalmas fiatal, aki a helyemre léphet, arra azt mondom, szerencsére igen. Ha azt kérdezi, ki az, nem fogom elárulni.

– De titokban kapacitálni fogja őt?

– Bátorítani fogom, nem győzködni. Az alkalmasság egyik kritériuma ugyanis az ambíció, és az belülről fakad. Annak kell polgármesternek lennie, aki erősen vágyik erre a feladatra. Hogy mikor jön el a váltás, még nem tudni.

– Ezek szerint jövőre is elindul a polgármesteri posztért?

– Majd meglátjuk.

– Mi az, amire 53 év is kevés volt?

– Az a lényeg, hogy további száz évre elegendő tervem van.

– Szóval akkor 81 évesen is folytatja?

– Majd meglátjuk.