Az ellenzék egyetlen esélye a forró kampány

A közvélemény-kutatási adatokat tekintve nagyon hasonló a mostani helyzet a négy évvel ezelőttihez. 2013 első kilenchavi adatai alapján a kormányt támogatók aránya az összes választó körében 27,3 százalék volt, míg az ellenzékre szavazók aránya 31,4 százalék. Azaz a kormányváltást akarók a választani tudók körében többen voltak, mint a kormányt támogatók – idézi fel elemzésében a Policy Agenda.

Ebben az évben – hasonló időszakot összehasonlítva – 31,7 százalék a kormányváltást akarók és 29,5 a kormányt támogatók aránya. Különbség persze van az ellenzéki oldal tortáján belül. Egyrészt a Jobbik lett a legnagyobb ellenzéki párt, bár támogatottsága nem érte el a 2013-as MSZP szintjét. Érdekes, hogy nem az MSZP veszített arányait tekintve a legnagyobbat, hanem a 2013 őszéig a baloldali-liberális szavazók között gyakran megváltónak tekintett Együtt–PM támogatottsága esett négy százalékpontot. Támogatottságuk együtt sem éri el a másfél százalékot.

Az ellenzéki torta újraosztásával a DK (+2,3 százalékpont), LMP (+0,6 százalékpont) jár a legjobban, és megjelent új erőként a Momentum, amely az év eddigi adatai alapján 1,6 százalékos támogatottsággal bírt a teljes választói körben.

Egyértelműen nem igaz tehát, hogy az új vagy megújuló ellenzéki pártok bővíteni tudták volna az ellenzéki tábor nagyságát. Sőt a bizonytalanok aránya 41,3 százalékról 38,8 százalékra való visszaeséséből lényegében egyedül a kormánypártok profitáltak.

A másik fontos állítás, hogy 2013-ban sem tudott és 2017-ben sem tud az ellenzék mit kezdeni a Fidesz választási törvénye miatt előállt helyzettel. Nincs garancia arra, hogy egy közös lista, egy koordinált egyéni jelöltállítás vagy önálló indulás jobb eredményeket hozna.

Elaltatható a kormánypárti szavazóbázis?

Gyakran elhangzik, hogy a kormányoldalnak egy veszéllyel kell számolnia, mégpedig saját szavazótáborának passzivitásával. Ennek kapcsán érdemes megnézni a 2017-es időközi önkormányzati választások adatait.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Eddig tizenhárom olyan időközi szavazás volt, ahol a Fidesz jelöltet állított. Ezeken a 2014-ben kapott szavazatok átlagosan 79 százalékát hozni tudták. Mindezt úgy, hogy ezeken a választásokon fele annyian szavaztak most, mint 2017-ben. Tehát darabszámban vesztett szavazókat ugyan a kormánypárt, de az ellenzék jóval többet.

Azaz nem igaz az az állítás, hogy a kormánypárti szavazók passzívabbak lennének, mint az ellenzékiek. Természetesen az önkormányzati választási eredmények sokkal több komponensből állnak, mint az egyszerű pártszimpátia. Arra mindenesetre jók az adatok, hogy cáfolni lehessen velük azt a téves elképzelést, hogy a kormánypárti bázis elaltatható a biztos győzelem tudatában.

Miután a politikai helyzet három fő eleme, azaz a választási rendszer, a pártok támogatottsága és az ellenzéki együttműködési nehézségek is olyanok, mint négy éve, a 2014-es választási szerepléshez képest a mostani kampányban egészen biztosan más taktikára van szükség.

Az teljesen világos, hogy a kormánypártoknak, ahogyan négy évvel ezelőtt, most is elegendő a saját táboruk összetartása. Ez hideg kampányt igényel, amely kis részvételt eredményez aktív kormánypárti szavazókkal. Ez a taktika stabil Fidesz-többséget hozhat. Ennek a stratégiának fontos eleme, hogy a menekültellenes kampány maradjon a vezető kommunikációs ügy, mert a Fidesz hisz abban, hogy ez az egy téma elég a tábor összetartásához és a szavazási aktivitás felkeltéséhez. A Fidesznek nagyon hasznos még, ha továbbra is a nyilvánosság előtt vitáznak egymással az ellenzéki pártok, mert ez tovább erősíti azt a képet, hogy a Fidesz az egyetlen kormányképes, kormányzásra alkalmas erő.

Mit tehet az ellenzék?

Ezzel szemben az ellenzéknek hat hónappal a választások előtt alaposan leszűkült a politikai mozgástere. Már kevés az idő arra, hogy politikai tartalom szempontjából valaki megerősödjön. Erre utoljára az MSZP-nek volt esélye év elején, amikor radikális baloldali fordulatot akartak végrehajtani. A Policy Agenda szerint nem Botka László távozása jelentette ennek a fordulatnak a kudarcát, hanem az elvesztegetett hónapok.

Innentől kezdve az ellenzéknek két eszköz maradt a kezében. Egyrészt forró kampányt csinálni, amelyben emelik a választások tétjét („ez az utolsó esély a demokrácia megmentésére” vagy „Orbán a választás után ki fog lépni az EU-ból”). Másrészt leegyszerűsítik a választási üzeneteket: „EU vagy Moszkva”, „diktatúra vagy demokrácia”. Mindkettő sok szavazót tud megmozgatni, és egyszerűsége folytán könnyen azonos platformra hozhatja az ellenzéki pártokat. További lehetőség még az ellenzék előtt, ha korrupciós ügyeket próbál felderíteni, nyilvánosságra hozni. Hiszen az már eddig is látható volt, hogy a Jobbiknak a korrupt Fidesz-vezetőkről szóló óriásplakát-kampánya láthatóan zavart okozott még a kormánypárti szavazók körében is.

Arra mindenképpen fontos felhívni a figyelmet, hogy mind a forró kampány, mind a leegyszerűsítő politikai üzenetek azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a kormánypártoktól elforduló szavazóknak ez a politikai stílus nem feltétlenül vonzó. Ezért, ha az ellenzék túlzottan alkalmazza ezt, bármilyen hatékony koordinációt talál is ki a választási együttműködés terén, taszíthatja a kormányváltást akaró szavazókat ez a politika. Ugyanakkor az idő rövidsége és az egyenlőtlen infrastrukturális és médiapiaci viszonyok más lehetőséget nem kínálnak az ellenzéki pártoknak.