Az állam magára hagyta a szegényeket és elzárta előlük a felemelkedés lehetőségét – De mit ígér az ellenzék?
Sok ponton hasonlót, mégsem ugyanazt ígérik a demokratikus ellenzéki pártok szociálisprogram-fejezeteikben. Abban nagy az egyetértés, hogy az Orbán-kormány alatt a szociális szakadék szélesedett és mélyült, az állam nem csupán sorsukra hagyta a szegényeket, de le is zárta a mobilizációs pályákat, szűkítette a felemelkedés esélyeit.
Ugyanakkor, bár irdatlan összegeket emésztenek fel a rongyrázó hobbi- és presztízsberuházások, nem igaz, hogy a Fidesz csak néhány oligarchát gyarapít. Persze, legfőképpen őket, de közben társadalmi bázis is épül.
A bruttó jövedelmek évek óta nőnek, ám a KSH adatai szerint a társadalom legalacsonyabb jövedelmű tíz százalékának átlagos nettó jövedelme 2016-ban ugyanakkora volt, mint egy évvel korábban. Ugyancsak 2016-ban a lakosság felső tíz százaléka tízszer annyi jövedelemmel rendelkezett, mint a legalsó tíz százalék. Az egykulcsos adórendszer, a családi adókedvezmény és a csok egy olyan politika zászlóshajói, aminek következtében a legfelső jövedelmi tizedhez tartozók, akiknek magas a munkából származó keresetük, nagyobb összegű társadalmi jövedelemhez jutnak, mint az alsó harminc százalékhoz tartozók együttesen. A felső húsz százalék társadalmi jövedelme több, mint az alsó ötven százaléké. Az újraelosztás tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben túlnyomórészt a magasabb jövedelműek felé irányítja az államhoz befolyó pénzeket.
A tavaly év végén megjelent Társadalmi integráció című tanulmánykötetben Kovách Imre, Czibere Ibolya és Gerő Márton említést tesz arról, hogy az országba másfél évtizede beáramló uniós projektpénzek elosztása nem mérsékelte az egyenlőtlenségeket: a forrásbőség nyertesei azok, akiknek az érdekérvényesítő képessége és persze a hozzáféréshez szükséges tudása, informáltsága nagyobb.
Az Orbán-kormány működőképes szavazatszerzési stratégiát épített arra, hogy a legaktívabb, legerősebb érdekérvényesítő csoportok, társadalmi rétegek igényeit elégíti ki első helyen. A többiek alkalmi „jótéteményeket” remélhetnek, „életpályamodellt”, rezsicsökkentést, burgonyaosztást, év végi Erzsébet-utalványt, kinek mi rendeltetik. A forrásokért folytatott össztársadalmi versenyfutás során az ellenérdekelt szereplőket könnyen ki lehet játszani egymás ellen, érdemtelennek lehet bélyegezni a legalul lévőket, megideologizálva, miért nem jár nekik több pénz és lehetőség. Az Alaptörvény nem rendelkezik többé a társadalombiztosításról, a nyugdíjrendszerből kiseperték a rokkantsági ellátásokat, az alanyi jogon járó ellátásokat eljelentéktelenítik, az integrációt célzó szolgáltatásokat és módszereket kormányzati szinten megkérdőjelezik, aláássák.
Ezen próbálnának változtatni a demokratikus ellenzéki pártok, amelyeknek a programjai a szegénység csökkentése és a társadalmi igazságosság mellett teszik le a voksot, ám ennek értelmezésében már vannak eltérések, hol kisebbek, hol nagyobbak, így a javasolt konkrét intézkedések is különböznek. Hozzátehetjük, jelen állás szerint a demokratikus oldalhoz sorolt szervezetek messze vannak a kormányalakítás tényleges lehetőségétől, ami talán bőkezűbb fiktív ígéretekre sarkallhatja őket. Hat szervezet, sorrendben a DK, a Párbeszéd, az Együtt, a Momentum, az MSZP és az LMP hirdetett eddig programot – a kormánypárt és a Jobbik még várat magára.
Az alapjövedelem ügyében egyértelmű a választóvonal. Az idea négy évvel ezelőtt robbant be a szélesebb hazai nyilvánosságba, de programponttá végül csak a Párbeszéd tette – az MSZP részéről Botka László vette komolyabban fontolóra miniszterelnök-jelöltsége idején. A másik öt párt nem vezetne be alapjövedelmet, de a téma körüli vita mégis kimozdította a szereplőket a hagyományos szakpolitikai pozíciókból. A DK egyes alapszolgáltatások, az áram, az ivóvíz, a fűtés és az internet fogyasztását tenné alanyi joggá. Ehhez zárkózott fel az MSZP, amely jelképes összegért adna elemi mennyiségű áramot, vizet és fűtést mindenkinek. Az alapjövedelmet elvető demokratikus pártok mindannyian letették a voksukat a garantált szociális minimum elképzelése mellett, vagyis rászorultság esetén az eddigi segélyhez képest magasabb összegű és jog – vagyis nem kegy – szerint járó ellátást vezetnének be. A Momentum a legszűkmarkúbb 35 ezer forinttal, a DK és az LMP egyaránt 50 ezer forintot említ (habár nem azonos módszerrel számítva). Az Együtt kétlépcsős ellátást javasol: több pénzt adna azoknak, akik igénybe veszik az integrációs, képességnövelő szolgáltatásokat. Az MSZP-program lakonikus: pusztán a garantált szociális minimum bevezetésének ambíciójáról tájékoztat, minden részletet mellőzve.
A családi pótlékot, amely minden, gyereket nevelő családhoz eljut, és amelynek az összege tíz éve nem változott, mindegyik ellenzéki párt emelné. A legkisebb mértékben a Momentum, amely az egy gyereket nevelő családok esetén öt százalék pluszt helyez kilátásba. Aztán a DK következik 30-50 százalékos emeléssel, majd a többiek. A lista élén a Párbeszéd foglal helyet a duplázás ígéretével, az alapjövedelem bevezetéséig tartó intézkedésként.
Ugyanez a párt az egyetlen, amely becikkelyezné a lakhatáshoz való jogot, és százezer szociális bérlakást építene. Az MSZP negyvenezerrel számol, az LMP pedig egy állami bérlakásalapból finanszírozná tízezer bérlakás építését és felújítását. A Momentum lakatlansági díjat vetne ki az üresen álló ingatlanokra, és rendszeres lakásfenntartási támogatást vezetne be. A lakhatási és lakásbérlési támogatás, illetve szabályozás gondolata szinte valamennyi párt programjában felmerül, azt a benyomást keltve, mintha a marginálisnak vélt szakmai javaslatoknak mégiscsak volna hatásuk a politikai szereplőkre.
A segélyezéssel összekapcsolt, megalázóan fizetett, hatalmi visszaélésekre lehetőséget teremtő közmunkarendszerrel minden párt leszámolna. A közmunkát nem vetik el teljes mértékben, de más eszközökkel kombinálva használnák. A cél, hogy minél többen az elsődleges piacra juthassanak, akik pedig a közmunkából nem tudnak kilépni, ne kiszolgáltatott, alárendelt szerepbe kerüljenek, hanem szociális szövetkezetekbe tömörüljenek (Momentum), vagy tartós szociális foglalkoztatás részesei legyenek (DK, LMP). A közmunkáért az MSZP rejtélyes megfogalmazása szerint „tisztességes bér” járna, az Együtt a minimálbérhez közelítené a közmunkásbért, míg a DK a minimálbér szintjére emelné. Amit egyébként évi három-öt százalékokkal emelne, amíg a nettó összege eléri a létminimumot. Az MSZP kitart a 2014-es 100 ezer forintos nettó minimálbér ígérete mellett, a Párbeszéd viszont 150 ezret céloz meg. Az Együtt és a Momentum programja nem tartalmaz kifejezett minimálbércélt, ellenben minden program fontosnak tartja az oktatásban és az egészségügyben dolgozók bérének markáns emelését.
A nyugdíjminimum összege nem csak az időskori megélhetést illetően irányadó, számos szociális ellátást is ehhez a limithez kötnek a jogszabályok. Az egy évtizede 28 500 forinton beragadt nyugdíjminimum a Párbeszéd elképzelése szerint a létminimum szintjére emelkedne, ami a Policy Agenda által végzett számítás szerint egytagú nyugdíjas háztartás esetén körülbelül 80 ezer forint. Az MSZP a jelenlegi nyugdíjminimum megduplázásával számol, az LMP 50, a Momentum 35 ezer forintot mond.
Magát a nyugdíjrendszert illetően az Együtt a leginkább piaci megközelítésű, amennyiben a jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíj mellett állami eszközökkel ösztönözné az önkéntes (piaci) nyugdíj-megtakarításokat. Ugyanezt ígéri a DK, ám ők alapnyugdíjat is bevezetnének, ami nem a járulékfizetéshez kapcsolódna. Érdekes módon a DK e tekintetben balra áll az MSZP-től, amely kizárólag azoknak ígér nyugellátást, akik teljesítették járulékfizetési kötelezettségüket, s például az elegendő szolgálati év hiányából fakadó időskori szegénységet a segélyezési rendszeren belül kezelnék, a jelenleginél 50 százalékkal magasabb pénzbeli ellátást nyújtva. Az alapnyugdíj, társadalombiztosítás, önkéntes pénztári befizetés hármassága jelenik meg az LMP-nél, amivel a párt egy 1991-es, a gyakorlatban meg nem valósult országgyűlési határozat, a szociálpolitikai szakma nagy része által helyesnek tartott elképzelés örökségét emeli programjába. Emellett minden párt érzékeli, hogy lépéseket kellene tenni a rokkantnyugdíjak és a nagyon alacsony öregségi nyugdíjak rendezése érdekében. Az MSZP ismét megreszkírozná a 13. havi nyugdíjat, ami a választási harcban bevált, fiskális értelemben azonban a gazdasági válság idején elbukott.
A közterheket a legnagyobb mértékben a Párbeszéd rendezné át: vagyon, öröklés, offshore-ozás, spekuláció, károsanyag-kibocsátás – ezekre mind adót vetne ki. Zöld adót természetesen az LMP is alkalmazna, ahogy vagyoni adókat is kivetne, miként az MSZP is. A szocialisták kitartóan képviselik, hogy az alapvető élelmiszerek forgalmi adója ötszázalékos legyen, az LMP kedvezményes adókulcsot alkalmazna emellett a közösségi közlekedésre, a lakásfelújításra és a javító-szerelő tevékenységekre is, hogy a lakosság kevesebb hulladékot termeljen.
Lényegében minden párt többkulcsos személyi jövedelemadóval kalkulál. A DK azonban csak az egymilliós havi jövedelem felett vetne ki magasabb kulcsot, valamint a végképp meglehetősen ritka havi hárommillió felett alkalmazna különadót, aminek a bevételét címkézetten a gyerekszegénység felszámolására fordítaná. Az Együtt a Bajnai-kormány adózása környékére térne vissza, míg a Párbeszéd, az MSZP és az LMP erősebb progresszivitásban gondolkodik. Utóbbi azt állítja: a jövedelemadózók 90 százaléka jól járna az általa javasolt változásokkal.
Nincs is más hátra, csak meg kell nyerni a választást.
