Veszélyes álhírek – Egy kutatás, amely túlmutat önmagán

Az orosz tehenek világhírűek lettek. A moszkvai mezőgazdasági minisztérium jóvoltából ugyanis bejárta a világsajtót a róluk szóló hír. E szerint – persze egyelőre csak kísérletképpen – egy különleges szemüveget tettek a fejükre. Ennek köszönhetően pedig állandóan nyári mezőket látnak, függetlenül attól, éppen merre járnak. A VR-szemüvegeket kifejezetten a tehenek fejére tervezték, hogy megfelelően láthassák a virtuális réteket, még a színtónusokat is a szemükhöz igazították. És láss csodát: az állatok immár kevésbé idegesek, a csorda egészében javult a hangulat. A szakértőknek ezt a megállapítását persze aprópénzre még nem tudták váltani, hiszen egyelőre vizsgálják, vajon a tejhozamban mindez jelent-e javulást.

Ez a néhány napos hír természetesen még nem szerepelhetett azok között, amelyeket egy felmérés keretében ismerhettek meg középiskolás diákok. A kutatás célja az volt, hogy képet alkossanak, mi a 16–24 éves fiatalok véleménye, tapasztalata az álhírekről. A Political Capital és a Social Development Institute – együttműködve a Heinrich Böll Alapítvánnyal – tanárokat is megkérdezett a jelenség mértékéről és az álhírekkel szembeni fellépés lehetséges módjairól. A tanulóknak azonban nemcsak egy kérdőívre kellett válaszolniuk, hanem gyakorlati feladatot is adtak nekik. Összeállítottak számukra egy hírcsokrot, és ki kellett belőle válogatniuk, melyik igaz és melyik nem. Olyan híreket olvashattak, amelyek egy része ugyan álhírnek látszott, bár a valóságról tudósított, többet viszont direkt az ő kedvükért találtak ki, noha legfeljebb csak néhány elemük igaz. Az orosz tehenekkel – ha bekerültek volna a kutatásba – nyilván meggyűlt volna a bajuk.

Fotó: Shutterstock

A problémát azonban – a könnyed hangvétel ellenére – érdemes nagyon is komolyan venni. Az álhírek jelensége ugyanis az oktatást is új kihívások elé állítja. Már csak azért is, mert napjainkban a fiatalok folyamatosan tájékozódnak, fél életüket a számítógép előtt töltik, de legalábbis a telefonjukat nyomkodják. Így pedig – akár tetszik, akár nem, akár keresik őket, akár nem – rendszeresen találkoznak a nagyvilág eseményeivel. Ezzel jelentős mértékben manipulálhatók, vagyis a téma mélyebb és súlyosabb, mint azt sokan gondolnák. Joggal hivatkoznak tehát a felmérés készítői a Stanford Egyetem amerikai gimnazista mintán készült kutatására. Ebből kiderült, hogy

a fiatalabb korosztályok magabiztos technikai tudása, így okostelefon-használata nem feltétlenül jár együtt az információk kritikus feldolgozásával, vagyis a fiatalok is könnyedén félrevezethetők álhírekkel, fizetett tartalmakkal, elfogult „szakértői véleményekkel”, noha gyakran nem is veszik észre.

Ez jelenti az igazi veszélyt. Még akkor is, ha a diákok magabiztosak, és úgy tartják, hogy kevésbé megvezethetők a hamis hírek által. Válaszaikból az derült ki, hogy sokan meg vannak győződve róla, néhány külső tulajdonság alapján el tudják dönteni egy hírről és/vagy hírforrásról, mennyire megbízható, és képesnek tartják magukat a becsapós honlapok kiszűrésére. A megkérdezettek az álhíreket leginkább az átveréssel, a félrevezetéssel, a lájkvadászattal, a pénzszerzéssel, kisebb részben pedig a politikai manipulációval azonosították. A részigazságokra épülő, de következtetésében teljességgel hamis álhír nem igazán ismert számukra, legalábbis saját példát alig tudtak hozni rá. Az álhírek terjedését ugyanakkor zavaró, negatív és veszélyes folyamatnak tartották.

A tanárok már aggodalmaskodóbbak. Nagyon veszélyesnek tartják az álhíreket, mind a társadalom egészére, mind az iskolájuk diákjaira nézve. A válaszoló oktatók kétharmada szerint a középiskolás korosztály a felnőttekhez képest jobban ki van téve az álhíreknek. Többségük gondnak tekinti, hogy a diákok nem tudják jól beazonosítani az álhíreket. Ugyanakkor javít a helyzeten, hogy a diákok nagy része nem közéleti témájú álhírekkel találkozik, hanem celebekkel és az életmóddal kapcsolatos, valamint bulvártémájú hamisításokkal és a saját társasága tagjainak magánéletével kapcsolatos pletykákkal. Egyetértettek abban is, hogy szükség lenne az álhírek felismerésével kapcsolatos készségfejlesztésre és a tudatosság erősítésére. Ez pedig csak a szülők, a pedagógusok és az iskolák együttműködésével lehetséges. Részletes útmutatókat, segédanyagokat is igényelnének ehhez a nem csekély munkához.

A nemrég zárult hazai kutatás eredményeit ismertető tájékoztatón a Political Capital szakemberei mellett szót kaptak az érintettek – vagyis a megkérdezettek – képviselői is. Tanár és diák pedig olyan összefüggésekre is felhívta a figyelmet, ami már túlmutat az álhírek kezelésének témakörén, de természetesen nem választható el a modern, valóban 21. századi iskola követelményeitől. Kiss László, az Újpesti Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola és Gimnázium oktatója többek között arról beszélt, hogy a tanítást még mindig a rohanás jellemzi. Bár év elején le kell adniuk a tantervet, de ez lényegében írott malaszt, senki sem ellenőrzi, hogy tartják-e magukat hozzá, de nem is tudnák tartani. Mint fogalmazott, csak „partizánakciókkal” képesek végrehajtani a gyakran szükséges forráskritikát. Nagyon nagy szükség lenne a diákok vitakultúrájának erősítésére – mondta. Egyáltalán, meg kellene tanítani őket egymással kommunikálni, sokukat ugyanis egyáltalán nem érdekli a többiek véleménye. Tegyük hozzá, ez nem pusztán oktatási probléma, az ilyen tanfolyamokra sok felnőtt politikus is beiratkozhatna.

Paksi Péter, az Eötvös József Gimnázium diákja ugyanezt a gondolatmenetet erősítette. Összhangban egyébként a felmérés tapasztalataival, azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a lexikális ismeretek átadása helyett a gondolkodást tanítsák az iskolákban. Hozzátette, hogy bár a köznevelési törvény tiltja a politikai célú tevékenységet az oktatási intézményekben, azért a politikát nem lehet teljesen kiszorítani az iskolákból. Nem is erre van szükség, csak a megfelelő hozzáállásra. A tanári tekintély nem uralkodhat el ezekben a kérdésekben – vélte a diák, amihez a tanár, Kiss László annyit fűzött hozzá, hogy napjainkban sok iskolában úgy tekintik a tanárt, mintha csaknem egyenlő lenne az atyúristennel.

Csakhogy a mai Magyarországon aligha a szükséges és kedvező változások irányába mutatnak a dolgok. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság most leköszönt elnöke is harcot hirdetett az álhírek ellen. És az sem meglepő, hogy Jean-Claude Juncker szükségesnek vélte megemlíteni, hogy nemcsak Oroszország, hanem uniós tagországok, például Magyarország is megpróbálja „álhírekkel terelgetni a választói akaratot egy bizonyos irányba”. Megállapítását persze a hivatalos nyilatkozók kikérik maguknak. Miközben az állami propaganda felkent szószólói – Orbán Viktor után szabadon – az utóbbi napokban például többször is azzal érveltek, hogy Soros György személyesen akarta megakadályozni Várhelyi Olivér kinevezését az Európai Bizottságba. De elég csak arra emlékezni, hogy

a kormánynak bocsánatot kellett kérnie a Magyar Helsinki Bizottságtól, amiért a nemzeti konzultációban azt állította, hogy a civilszervezet védi a törvénytelenségeket elkövető bevándorlókat és pártolja a törvénytelenségeket. Így aztán érdemes megfelelő forráskritikával fogadni azt, amit a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár éppen egy nappal az új kutatás bemutatása után mondott

azon a budapesti konferencián, amelyet a brit nagykövetség szervezett az álhírekről. Kovács Zoltán úgy vélte, „a szemünk előtt omlik össze a független média mítosza”, de ezért – természetesen – nem magát vagy a jelenlegi hatalmat kárhoztatta. Noha azt azért kifejtette, hogy a dezinformáció legveszélyesebb módja, ha úgy akarják befolyásolni az emberek véleményét, hogy tények helyett hamis narratívába, politikai véleménybe helyezik a mondanivalót.

Nincsenek könnyű helyzetben a diákok és a tanárok. Talán ha nekik is kiutalnának néhány olyan szemüveget, mint az orosz teheneknek, szebben láthatnák a világot. Az álhírekét is.