A legrosszabbat hozza ki az emberekből az Orbán-rendszer
Az Orbán-rendszer a legrosszabbat hozza ki az emberekből – ez a megállapítás szinte tételmondatként hangzik el a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elemzésekor. A közéletet, a különböző társadalmi csoportok együttélését alantas indulatok mérgezik, erodálódik a szolidaritás, a perverz állami újraelosztás révén folyamatosan gyarapodó elit és a középosztály magára hagyja az egyre kilátástalanabb helyzetben tengődő, sorsának kiszolgáltatott milliókat. Az orbáni modell konzerválja a helyzetet, a sérülékeny társadalmi csoportokból – az elmúlt két évben éppen a menekültekből – bűnbakot kreál, hosszú távon fenntartva az emberekben a gyűlöletet, az önzést és a félelmet. Utóbbitól egyedül a kormányfő és csapata képes megszabadítani az országot – az állami propagandagépezet szerint. Valójában persze az újabb és újabb ellenségek kijelölésével Orbán tudatosan tartja fönn az össznépi rettegést. Van-e kiút ebből a helyzetből?
– Az ellenségképgyártás évezredek óta ismert hatalomtechnikai eszköz, nincs benne semmi új – mondja Síklaki István szociálpszichológus. – Használata sem bonyolult. Az egyén számára alapvető szükséglet egy csoporthoz való tartozás, a másokkal való azonosulás ugyanis lelki békét, megnyugvást ad. Szintén szükséglet, hogy az egyes csoportok folyamatosan összehasonlítsák magukat másokkal, ilyenkor gyakran negatív értékítéleteket fogalmaznak meg. Az egyes társadalmi csoportok közötti konfliktusok szükségszerűek és állandóan újratermelődnek. Az a kérdés, hogy az adott politikai elit a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében a konfliktusok tompításban vagy erősítésében érdekelt-e. Válsághelyzetekben a konfliktusok kiélezése kecsegtet nagyobb politikai haszonnal.
Magyarországon nem túl nehéz a belső szembenállások felerősítése, mivel a sérülékeny társadalmi csoportokkal (például a melegekkel vagy a cigánysággal) szembeni elfogadásnak máig nem alakult ki az értékalapú szemlélete. Ezt már Örkény Antal szociológus, az ELTE Társadalmi Kapcsolatok Intézetének vezetője állítja, aki szerint a magyar közgondolkodás tradicionálisan elutasító.
– A kormánypropaganda a magyar társadalom megbolondítása során régi reflexeket hív elő: mi egy szigetet képezünk Európa tengerén, állandóan ki vagyunk téve külső erők támadásainak, amikkel szemben csak akkor vehetjük fel a harcot, ha összezárunk. A migránsválság a mérete miatt valóban drámai kihívás egy kis nemzet számára, nálunk azonban a valóságosnál jóval nagyobbnak állítható be a veszély, pusztán abból fakadóan, hogy a magyar társadalom rendkívül zárt – magyarázza Örkény Antal.
Kováts Eszter politológus, a Friedrich Ebert Alapítvány (FES) projektvezetője szerint a regnáló politikai hatalom nem meghülyíti az embereket, hanem megpróbálja kiaknázni a bennük lévő félelmeket, bizonytalanságokat.
– A magyarság egyáltalán nem gyűlölködő – állítja Kováts Eszter. – A pozitív magatartásformáknak azonban komoly előfeltételei vannak: ha egy közösség intenzíven reagál egy gyűlöletkampányra, az azt jelzi, hogy tele van megoldatlan társadalmi problémákkal. Ezek közül a létbizonytalanság a legmeghatározóbb. Aki rosszul érzi magát a bőrében, aki úgy látja, vele senki sem szolidáris, az nagyon nehezen lesz képes másokkal szemben a szolidaritásra. Külső ellenség hiányában pedig a különböző társadalmi csoportok nagyon könnyen akár egymás ellen is fordíthatók. Kutatások igazolják például, hogy az egy- és kétgyermekes szülők súlyos ellenérzéseket táplálnak a sokgyermekesekkel szemben, mert igazságtalannak érzik, hogy ők jóval nagyobb támogatást kapnak az államtól, mint ők.
Örkény Antal szerint nem véletlen, hogy Magyarországon ennyire hatékony lehet a kormányzati gyűlöletpropaganda.
– A Nemzeti Együttműködés Rendszere monolit értékvilágot képvisel, ezért a hatalom igyekszik felszámolni a nyilvánosságnak minden szegletét, ahol még érvényesülhet a szabadság, az autonómia, az értékpluralizmus – mondja a szociálpszichológus. – A médiatér totális ellenőrzése önmagában elegendő a kormányzatnak ahhoz, hogy maga alá gyűrje a társadalmat, aminek nem szándékolt, hanem indirekt következménye, hogy a legrosszabb viselkedésformákat hozza ki az emberekből. Alapvetően egyébként nem a személyiségen vagy az iskolázottságon, hanem inkább az intelligencián és a kulturáltságon múlik, ki mennyire fogékony a gyűlöletpropagandára.
A menekültválság kezelése azonban csupán az egyik tünete annak, hogy a magyar társadalom beteg. Az Orbán-rezsim alatt felerősödött perverz állami újraelosztás ellen – amely a felső- és középosztálybeli családoknak aránytalanul többet juttat a közösből, mint a leginkább rászoruló rétegeknek – csak kevesen emelik fel a szavukat. Tombol az önzés, az irigység, mélyponton a szolidaritás. Ahhoz, hogy feltárjuk, mikor tértünk le a társadalmi igazságosság keresésének útjáról, 2010-nél jóval messzebb kell visszanyúlnunk az időben. Egészen a Kádár-korig.
– A magyar társadalom markáns atomizálódása a Kádár-rendszer bűne, márpedig a társadalmi szintű szolidaritáshoz masszív-stabil társadalmi csoportokra van szükség – mondja Síklaki István. – Az egyéni érdekek feltétlen követése generációk számára vált alapélménnyé. A rendszerváltás utáni turbulencia még rá is erősített erre a folyamatra.
Ráadásul az 1990 előtti individualista állam tagadta a szegénység létezését (ebben sok hasonlóságot mutat a jelenlegi rezsimmel), a magyar társadalmat emiatt is felkészületlenül érték a piacgazdaság bevezetésével járó negatív hatások. Örkény Antal szerint a magyarság a kerülőutak népe, az volt már a Kádár-korszakban is, és ma is egyéni megoldásokkal próbálja keresni a helyét a skizofrén világban. Pénzzel, kapcsolatokkal.
– A társadalmi igazságosság kérdése a rendszerváltozás környékén rövid ideig volt csak napirenden, a szolidaritás nem vált a társadalmi identitás alapelemévé, ma is csupán szórványosan képes megmutatkozni – mondja Örkény Antal. – Ugyanakkor nem vagyunk kevésbé szolidárisak, mint évtizedekkel ezelőtt, nem jutottunk morális válságba, csupán jobban látható, ahogy alkalmazkodni próbálunk a működésképtelen állami szolgáltatások világához.
– A szolidaritást sokan úgy értelmezik, hogy a gazdagoknak és a középosztálybelieknek morális-érzelmi okokból kell segíteniük a náluk szegényebbeket, a gyakran lesajnálóan sérülékenynek nevezett társadalmi csoportokat. Csakhogy a sajnálat önmagában nem elég – hívja föl a figyelmet Kováts Eszter. – A valódi szolidaritás lényege, hogy azért segítünk a másiknak, mert őt is az adott közösség tagjának tekintjük! Az is a szolidaritás része, hogy nem fogadjuk el azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek újratermelik és konzerválják az egyenlőtlenségeket.
De vajon morálisan kifogásolható-e, ha valaki kerülőutakat keres a saját boldogulása érdekében, például úgy, hogy kimenekül a rosszul működő vagy működésképtelen állami szolgáltatórendszerekből? Kováts Eszter szerint érthető, hogy sokan a rendszeren kívül igyekeznek megoldani a problémáikat, mivel úgy érzik, nincs esélyük a keretek megváltoztatására. Aki anyagilag megtehetné, és mégsem keres a gyermekének egy magániskolát vagy nem helyezi el idős hozzátartozóját egy magánegészségügyi intézményben, azzal értelmetlen önfeláldozást követ el, hiszen bent maradásával önmagában semmit nem javítana a struktúra egészén, állítja Kováts Eszter. Ettől függetlenül sajnos igaz, hogy ez az egyénileg érthető stratégia tovább mélyíti az egyre romló struktúrákban választási lehetőség híján benne rekedők és az anyagi lehetőségeik révén kiutat találók közti egyenlőtlenségeket.
Síklaki István szerint az is érthető, ha egy felső-középosztálybeli polgár nem hajlandó lemondani a számára alanyi jogon járó állami juttatásokról.
– Könnyen kimagyarázzuk az ellentmondásokat, miután az ember képes egymásnak ellentmondó értékeket, attitűdöket magában integrálni. Elhitetjük magunkkal, hogy a nélkülözőkkel együtt nekünk is jár a családi pótlék, hiszen hatékonyabban dolgozunk másoknál, fontos tagjai vagyunk a társadalomnak – mondja Síklaki.
Tegyük hozzá: a magasabb jövedelműek a családi pótlékon felül jóval bőkezűbb állami kedvezményekben részesülnek, és ezekhez ragaszkodnak. Az elmúlt évtizedekben az emberek nem csupán elfogadták a paternalista állam létezését, hanem szinte minden problémájukra fentről várták a megoldást. Ez azonban a szolgáltatások terén megváltozott.
– A legfrissebb kutatások szerint olyannyira erodálódott az állami szolgáltatásokba vetett bizalom, hogy az emberek a számukra belátható közegen, a családon és a baráti közösségeken kívül már nem várnak semmilyen érdemi segítséget – mondja Kováts Eszter. – Ma már egy szülői közösség meg sem próbálja rávenni az önkormányzatot, hogy fesse ki az általa fenntartott óvoda lelakott csoportszobáját, inkább összefognak egymással, és maguk veszik meg a festéket, a kezükbe pedig a vödröt és az ecsetet.
Az állam kivonulása vagy az általa nyújtott szolgáltatások színvonalának zuhanása a szociális szférában okozta a legtöbb problémát. Kováts Eszter emlékeztet, hogy az idős szülők ellátásának kötelezővé tétele a gyermekek számára, és ennek beemelése az Alaptörvénybe felmentést ad az államnak az idősekről való gondoskodás kötelezettsége alól. Hasonló mértékben vonja ki magát az állam a fogyatékosok gondozásából is.
– Ez súlyosan rombolja a szolidaritást, hiszen azt üzeni, hogy a társadalom nem ismeri el az emberi létezés alapvető értékének az idősekről vagy a fogyatékosokról való gondoskodást, hanem azt valamiféle pluszszolgáltatásnak tekinti. Magyarországon ma több százezren, jórészt nők gondoznak idős hozzátartozót, a munkájuk társadalmi megbecsülése mégis rendkívül alacsony. Pedig ennek a tevékenységnek az anyagi és erkölcsi elismerése szintén szolidaritási kérdés – mondja a politológus.
Kováts Eszter szerint mindegyik politikai erőre igaz, hogy igyekszik a valóságos problémákat etikai kérdéssé egyszerűsíteni, sőt bizonyos ügyekről még a vitát sem hajlandó lefolytatni, arra hivatkozva, hogy az önmagában morálisan vállalhatatlan.
– Holott például az a kérdés, hogy Európa milyen létszámban képes befogadni menekülteket, nem pusztán morális vagy szolidaritási kérdés, hanem materiális probléma is egyben – állítja Kováts Eszter. Szerinte tehát az is kulcskérdés, miként lehet az értékekről úgy vitát folytatni, hogy azok ne csupán egy „kultúrharcos” nyitottság-zártság, befogadás-kirekesztés keretben jelenjenek meg. Számos téma van ugyanis, amelyek megvitatására nem alkalmasak ezek a terminusok, teszi hozzá.
Örkény Antal azt jósolja, a hiszterizált hangulatnak még sokáig nem lesz vége. Ez az érdeke a regnáló hatalomnak; a társadalom konszolidációjára – épp annak tudatos megosztása miatt – kevés az esély. Az ellenségkép bármikor lecserélhető. Örkény emlékeztet: a kutatások szerint azok, akik kizárólag kormányzati hírforrásokból tájékozódnak, és soha nem találkoztak még személyesen menekültekkel, jóval nagyobb mértékben utasítják el a őket.
Síklaki István szerint az egészségtelen társadalmak jellemzője, hogy eltűrik maguk fölött az olyan hatalmat, amely saját céljai érdekében inkább mélyíti a társadalmon belüli törésvonalakat, ahelyett hogy gyógyítani igyekezne a sebeket.
– A gyűlölettel megfertőzött társadalom nehezen gyógyítható, az egyén aligha képes kivonni magát az állami propaganda alól. Ezért én óva intenék mindenkit, hogy megbélyegezze azokat, akik a hatása alá kerültek – mondja Síklaki. – Inkább attól tartok, hogy erről az útról egy nagyobb társadalmi kataklizma nélkül nem lehet letérni. Erre sajnos már többször is akadt példa a magyar történelemben. Nem vagyok tehát bizakodó.
