Külföld

Fukusima magyar szemmel: egy atomkatasztrófa következményei

Japánban nemzeti tragédia napjaként tartják számon 2011. március 11-ét, amikor az ország történetének legsúlyosabb földrengése következett be, majd a cunami nukleáris katasztrófát okozott a fukusimai atomerőműben. Popovics Péter közgazdász családjával akkoriban Japánban élt, a fukusimai atombaleset után néhány nappal azonban elhagyták a szigetországot. Nemrég megjelent memoárkötetében – Fukushima [3.11]. Maradjunk vagy menjünk? – a magyar közgazdász felidézi a katasztrófa szörnyű napjait, s annak hátteréről, következményeiről is beszél. A kötet kétnyelvű, magyarul és japánul jelent meg, ezzel is kifejezve: a téma mindannyiunk számára aktuális.

Hat évvel a fukusimai atomerőmű katasztrófája után a reaktorok környéke még mindig szinte teljesen kihalt. Az evakuált településekre legfeljebb néhány idős ember tért vissza, a fiatalok nem akarnak itt élni. Érthető. A leállított reaktorokban több helyen ma is halálos mértékű a sugárzás, robotokkal sem lehet megközelíteni a leolvadt fűtőelemeket. Az atombaleset után többször is sugárfertőzött hűtővíz szivárgott a talajba. Csak a környező erdők vadjai merészkedtek vissza a radioaktív övezetbe. „Fukusima mellett az elszabadult vaddisznók vették át a hatalmat” – tudósított nemrég a Reuters is.

– Ahol az emberi civilizáció eltűnik, ott a természet veszi vissza a territóriumát – jegyzi meg Popovics Péter közgazdász, energetikai szakértő.

Pesti kávézóban találkozunk. Popovics Péter könyvet írt arról a tíz évről, amit Japánban töltött. Memoárjában részletesen beszámol 2011. március 11-ről is, amikor Japán történetének legnagyobb, kilences erejű földrengése rázta meg a szigetországot, majd gyilkos cunami söpört végig a keleti partoknál. Tizennyolcezer ember halt meg, százezrek váltak földönfutóvá. És a tragédiának nem volt vége. Iszonyatos szökőár zúdult a fukusimai atomerőműre is, az ottani elektromos rendszer megsérült: a hűtés megszűntével három reaktorban teljes zónaolvadás zajlott le, több hidrogénrobbanás történt. Radioaktív anyagok kerültek ki a talajba, a levegőbe és az óceánba is. A sugárbetegségeket okozó cézium-137 mennyisége a légkörben 168 hirosimai bombának felelt meg.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Az volt az óriási szerencse, hogy a szél először a Csendes-óceán felé fújta a sugárzó anyagokat. De aztán megfordult a szélirány, és napokon belül a fővárost is elérték az első sugárfelhők – magyarázza Popovics Péter.

A férfi Fukusimától 280 kilométerre, Jokohamában lakott magyar feleségével. Kislányuk két hónapos volt a katasztrófa idején, úgy érezték, jobb, ha sürgősen elhagyják a jokohamai otthonukat. Popovics Péter könyvében nem csak családja megrázó történetét beszéli el. Hazaérkezésük után kutatni kezdte az atomkatasztrófa okait és következményeit is. Olyan dokumentumokat is a nyilvánosság elé tár, amelyekről eddig nem tudhattunk. De a szerző arról is ír, miért vágyott arra kamaszkorától, hogy bejárhassa a világot.

Popovics Péter Nyíregyházán született 1981-ben, édesanyja orvos, apja mérnök, s mindenben támogatták fiuk világfelfedező kalandjait. Péter tizenhat évesen Amerikába utazott, cserediákprogrammal egy évet töltött Texasban. Perfekt angolnyelv-tudással jött haza. Érettségi után felvették a Budapesti Corvinus Egyetemre, majd fél év múlva megpályázott egy japán tanulmányi ösztöndíjat – sikerrel. S hogy miért épp Japánt választotta? Közgazdaságtant akart tanulni, az innováció és a modern technika érdekelte, s Japán akkor már az Egyesült Államok mögött a második legfejlettebb nagyhatalom volt.

A magyar srác egy szót sem tudott japánul, amikor 2001-ben kiment Japánba. Az Oszakai Idegen Nyelvi Egyetem intenzív nyelvi kurzusán kezdte tanulmányait, majd egy évvel később már a közgazdaság-tudományi karon tanult. A bonyolult japán nyelvvel megküzdeni, egy idegen kultúrába beilleszkedni nagyon nehéz volt. A szerelem segített Péternek. Katát még a kiutazása előtt Nyíregyházán ismerte meg. A több ezer kilométeres távolság sem tudta őket elválasztani egymástól, végül a lány is Japánba költözött. Együtt tanultak Oszakában. Katát főleg a kommunikáció és média érdekelte, és nemsokára már egy oszakai rádiónak készített riportokat. A szerelmeseket elbűvölte a felkelő nap országa, ahol az ősi buddhista templomok mellett felhőkarcolók emelkednek. A több ezer éves tradíció és high technika a múltat a jövővel köti össze.

Popovics Péter 2006-ban diplomázott, majd elvégzett egy környezetmérnöki mesterkurzust is Oszakában. A német TÜV Rheinland műszaki cég jokohamai irodájában kapott állást, s főleg a megújuló energiákat kutatta. Kata kiemelten tehetséges gyerekeket tanított egy helyi magániskolában. Összeházasodtak, majd 2011 januárjában megszületett a kislányuk, Lily.

– A japánok nyitott, kíváncsi emberek, szívesen ismerkednek külföldiekkel. Toleránsak, minket is befogadtak. Míg a nyugati társadalom individuális, Japánban a közösség a legfontosabb. Csapatmunkában verhetetlenek – teszi hozzá Péter.

A japánok emellett fegyelmezettek és teljesítménycentrikusak. A férfiak közül sokan hajnalban indulnak munkába, amikor még alszik a család, és éjjel érnek haza, amikor már mindenki alszik. Magány és közösség ellentmondásai feszítik a hétköznapokat.

– Társadalmuk egyik alapelve a sze­­nio­­ritás: az idősebbek, az elöljárók tisztelete. Ez még annak a kollégának is kijár, aki egy évvel régebben van a cégnél. Az idősebbek pedig kötelességüknek érzik, hogy mindazt, amit kaptak, visszaadják a társadalomnak. Ezt fejezi ki az a szokás is, hogy ha a munkatársak beülnek valahová, mindig a legidősebb fizet a többieknek – meséli Péter.

Az összetartás és a fegyelem összefügg Japán természeti adottságaival is: a helyiek állandó fenyegetettségben élnek. A szigetország a földkéreg lemezeinek törésvonalain fekszik, rendszeresek a kisebb-nagyobb földrengések. Péterék is részt vettek olyan gyakorlatokon, amelyen a civil lakosokkal „elpróbálták”, mit kell tenniük katasztrófa esetén, hol a legközelebbi óvóhely. Minden családban túlélőcsomagokat tartanak, a munkahelyeken védősisakokat. A főváros hon­­lapján az is megtalálható, hogy a nagyobb erejű földrengéseknek milyen következményeik lennének, hány halálos áldozat várható.

– A japánok számára nem az a kérdés, hogy egy tömegpusztító természeti katasztrófa megtörténhet-e. A kérdés az: mikor következik be? – jegyzi meg Péter.

A földrengések azonban mindig váratlanok, a műszerek legfeljebb pár másodperccel előre képesek jelezni a bajt. Senki nem számított arra 2011. március 11-én, hogy Japán keleti oldalán elszabadul a pokol.

Popovics Péter épp Jokohamában, a munkahelyén volt, s szólt a kollégáinak: mozog a föld! A többiek még nem éreztek semmit. A következő pillanatban már mindenki óvóhelyet keresett, voltak, akik az asztalok alá bújtak, védősisakokat húztak, ahogyan korábban már sokszor gyakorolták. Ám ez a földrengés sokkal nagyobb volt és tovább tartott, mint máskor.

MTI/EPA

Ugyanebben az időben Péter felesége orvosi vizsgálatra ment két hónapos kislányával. Éppen beállt autójával a kórházi parkolóba, amikor elérte őket a földrengés. Az autók csúszkáltak a fém szerkezetű parkolóházban, a sokemeletes házak remegtek, mint a kocsonya. A japánok fegyelmezettek maradtak még akkor is, amikor leállt a tömegközlekedés és megszakadtak a telefonvonalak. Az internet még működött. Kata mobilról, Skype-on hívta a férjét: az internet és a közösségi oldalak rengeteget segítettek abban, hogy a katasztrófát szenvedett emberek megtalálják egymást és információkhoz jussanak.

Péterék jokohamai otthonában is mindent felfordított a földrengés, de tudták: ők a szerencsések. A híradókban már mutatták, hogy a kilences erejű földrengés után a Csendes-óceán mélye is megmozdult, és iszonyatos szökőár csapott le a part menti településekre. A zuhatag házakat roppantott össze, autókat sodort el. Rengeteg volt az áldozat.

– Jokohamát nem érte el a cunami. Azt hittük, mi megúsztunk mindent, de a legijesztőbb hírek csak ezután jöttek.

Megjelentek az első híradások arról, hogy tizenhét méter magas hullámok törtek be fukusimai atomerőműbe. A károkról azonban szinte semmit nem lehetett megtudni a helyi médiából.

– Hívtuk Magyarországon a szülein­­ket, barátainkat, hogy tőlük is informálódjunk, mit közöl a külföldi sajtó a katasztrófáról.

Szinte mindenüket otthagyták a bérelt lakásukban, autóval hajtottak át Oszakába, hogy minél messzebb legyenek a megsérült fukusimai atomerőműtől. Amikor aztán kiderült, hogy a szél már Tokió felé fújja a radioaktív levegőt, úgy döntöttek, nem várnak tovább. Péter felhívta Kölnben, a német anyacégnél a főnökét, s közölte vele: a lehető leghamarabb elhagyják Japánt, túl kockázatos lenne maradniuk egy csecsemővel. A kölni központból minden támogatást megkapott. Március 15-én repülőre szálltak, és elhagyták a szigetországot. Családtagjaik a bécsi repülőtéren várták őket.

Hat év telt el azóta. Popovics Péterék egy ideig Kölnben éltek, de már három éve itthon vannak. A férfi Japán-szakértőként ad üzleti tanácsot vállalatoknak, felesége pedig a japán nagykövetségen dolgozik. Megszületett második gyermekük, Eric, aki most négyéves, Lily már hat. Édesapja elsősorban neki akarta megírni visszaemlékezéseit és azt is, miért kellett Lilynek megválnia szülőhazájától, Japántól. Előbb-utóbb úgyis kérdezni fogja.

Popovics Péter arról is ír, hogy az atomkatasztrófa megelőzhető lett volna. A fukusimai erőművet öt és fél méteres gát védte a szökőár ellen. Holott már 2006-ban tudományos jelentés figyelmeztetett, hogy extrém földrengés esetén 13,5 méternél magasabb hullámok is becsapódhatnak. A védőgátakat mégsem magasították meg, mivel az építkezés 25 millió dollárba került volna. A Világbank becslései szerint a katasztrófa 235 milliárd dollár kárt okozott.

A 18 ezer halotton kívül 2500 embert eltűntnek nyilvánítottak. Az atombaleset óta jelentősen megnőtt az orrvérzéses és a pajzsmirigydaganatos megbetegedések száma Japánban. Ezért is megdöbbentő az a rendelkezés, amely az egy főt érhető éves sugárzási dózist egy millisievertről a hússzorosára emelte. Popovics Péter azt mondja, az Egyesült Államokban ekkora a megengedett sugárzási dózisuk az atomerőművekben dolgozóknak.

– Csakhogy ők védőfelszereléseket kapnak, és önként kockáztatják az egészségüket anyagi kompenzációért cserébe.

A japán intézkedések lehetővé teszik majd, hogy a korábban kitelepített embereket olyan helyekre is visszatelepíthessék, ahol a radioaktív sugárzás éves mértéke a húsz millisievertet is elérheti. Az evakuáltak közül sokaknak máig nincs otthonuk, munkájuk. A katasztrófa társadalmi, mentális következményei is súlyosak.

A fukusimai gyerekeket új iskoláikban gyakran kiközösítik, társaik félnek a sugárfertőzéstől. A zónából jövő fiatalok pedig házasodni félnek: attól tartanak, utódaiknál degeneratív betegségek jelennek meg.

A fukusimai baleset után minden nukleáris erőművet leállítottak Japánban, ám az atomlobbi mégis kiharcolta, hogy 2016-ban három reaktort újra üzembe helyezzenek. „Megengedhetjük-e magunknak, hogy emberéleteket sodorjunk veszélybe azért, hogy a természetet manipulálva termeljünk nagy mennyiségű áramot? Ér-e annyit az energiaéhséggel együtt járó gazdasági növekedés hajszolása, hogy ilyen kockázatot vállaljunk?” – kérdezi memoárjában a szerző.

Azt mondja, véletlen egybeesés, hogy könyve épp akkor jelent meg, mikor az unió jóváhagyta a paksi atomerőmű bővítését. Írását nem politikai üzenetnek szánta, noha a könyvben a nukleáris energia veszélyeire is figyelmeztet. Úgy véli, az atomenergia hasznosítását széles körű szakmai, társadalmi vitának kellene megelőznie. Mindaz, amit Japánban átélt, sok mindent megváltoztatott benne, másként látja a világot. Bármikor megtörténhet, hogy az ember lába alól kicsúszik talaj, és minden összeomlik körülötte. De az otthon ott van, ahol a család. A szeretet mindig segít újrakezdeni.