Vélemény

Ferber Katalin: A tanulás felelőssége

Trockij egyik gyakran idézett gondolata jutott eszembe Ungár Péter cikkét olvasva (Nosztalgia-Európa), amely szerint a későn jövő országok egyetlen előnye, hogy tanulhatnak a fejlettek hibáiból. Úgy tűnik azonban, mi nem tanulni akarunk, hanem bírálni, s elvetni mindazt, ami működőképes, hasznos és a fejlődés lehetőségét biztosíthatná számunkra. Az Európa-nosztalgiáról szóló cikk valójában az esszenciája a magyar nosztalgiának.

Nem a konvergenciáról kellene ugyanis az uniós csatlakozást követően tizenhárom meg a rendszerváltás után huszonhét évvel beszélni, hanem a fejlődés ellen ható erőkről, amelyek elsősorban Magyarországon munkálnak. Ezért sem a NATO, sem pedig az EU brüsszeli központja nem tehető felelőssé. Európa még kevésbé. Hogy az egyes, újonnan csatlakozó országok egyikének politikusai és a vele szövetséges államfüggő elit milyen illúziókat propagált a hazai társadalom felé, az sem az EU felelőssége.

A magyar kormányok és a politikai elit ugyanis nem stratégiákban, nem hosszú távú koncepciókban gondolkodott és gondolkodik, hanem legfeljebb választási ciklusokban. Mivel kizárólag a tőle függő gazdasági érdekcsoportokat tekinti szövetségesének, két és fél évtizede minimális társadalmi ellenállás nélkül tudja mellőzni a stratégiai előrelátást. Még taktika sincs. Érdekérvényesítés sem volt soha Brüsszelben. Az ostoba nacionalizmus, a gőg és a rögtönzés ugyanis nem az.

Igen, a centrum országaihoz csatlakozott a félperiféria, a periféria és a talán még távolabb állók is. A centrum tovább erősödött, a csatlakozók között pedig elképesztő átrendeződés következett be. Elegendő talán a balti államokat említeni, vagy Szlovéniát, de még markánsabb példa Szlovákia előretörése. Az, hogy Magyarország mára az európai periféria legalsó kategóriájába került, nem az EU hibája.

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy az annyit emlegetett „keleti nyitás” sikerül: Kínával és Japánnal, legújabban a Fülöp-szigetekkel eddig nem látott mértékben bővül a külkereskedelem, legfőképp a magyar kivitel. Természetesen a nagy sikerű mangalica exportja a japán piacra máris nagyon örvendetes, de önmagában azért kevés. Melyek volnának ma a magyar gazdaság saját tulajdonú és fejlesztésű, csúcstechnológiával készült exporttermékei? Mely iparágaink versenyképesek a nemzetközi piacokon, ha nem számítjuk a multik által idehozott technoló­­giát? Ezek közül, bérmunkákról lévén szó, melyik az, ami legalább részlegesen a „miénk”? Ungár Péter cikkében egyetlen szó sincs arról, hogy az EU piaca megvédi a magyar gazdaság szereplőit a saját technológia fejlesztésének „kényszerétől”, amit magától értetődő módon a magyar munkaerő és a hazai fogyasztói piac leértékelésével, „leárazásával” valósítanak meg.

Miféle logika az, amelynek segítségével már megint, s hányadszor, megszabadítani próbálnánk az ország mindenkori politikai vezetését, pártjait a tanulás és a fejlődés felelősségétől?

Félreértés ne essék: az EU-nak nyilvánvalóan súlyos prob­­lémái vannak. Csakhogy voltak és vannak olyan pe­­ri­­fé­­ria­­or­­szá­­gok, ahol a centrum magától értetődő versenyelőnyeit képesek voltak a hazai gazdaság- és pénz­­ügy­­po­­litikai szakemberek elsajátítani, piackonform módszerekkel erősíteni az államtól független tulajdonosi réteget s a nemzetközi versenyképességet szem előtt tartva létrehozni a jog- és adóbiztonságot. Az elmúlt hét évtizedben ezt tette Japán, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr. Őket követte Malajzia, majd, kétségkívül egyedi módon, ezt teszi Kína, s ámulatra méltó sikerrel Vietnam.

Mivel az elmúlt két évtized nagy részét Kelet-Ázsiában töltöttem, s a japán stratégiát ismerem a legjobban, álljon itt most rövid felsorolás arról, hogy melyek a nemzetközi csúcstechnológia elsajátításának feltételei nemzetgazdasági szinten. A vállalatok stratégiája függ az államtól, de csak addig, amíg a vállalatok nem lesznek sokkal erősebbek nála és függetlenek az állami kegyektől.

Az első lépés az ország természeti adottságainak felmérése, ami behatárolja ugyan a lehetőségeket, de nem foszt meg a mozgástértől. Japánnak például egyetlen csepp olaja sincs, mégis a világ egyik legnagyobb olajfinomító iparával rendelkezik. Létfontosságú az oktatási rendszer egészének a gazdaság céljaihoz igazítása. Amihez persze szükség van célokra, majd a nemzetközi tapasztalatoknak, egyáltalán, a szisztematikusan megszerzett és felhalmozott tudásnak e stratégiai célokhoz való igazítására, mégpedig kompromisszumok nélkül. Egyszerűbben: semmilyen tudás és ismeret nem hasznos, ha nem felel meg a hazai gazdaság- és pénzügypolitikai céloknak.

Ugyanilyen lényeges a pénzintézetek és a vállalatok versenyalapú, vagyis piaci kritériumok szerinti kezdeti támogatása. Közismert példa a Sony, amely az ötvenes évek végén nem felelt meg a gazdasági minisztérium által előírt kritériumoknak, ahogy, mondjuk, a Honda sem, mire az az Egyesült Államokban alapított céget, ott lett világhírű, hogy aztán sok évvel később dicsőségesen térjen vissza Japánba. Az ilyen stratégia alapja csak és kizárólag a világpiacon élenjáró technológiá­­ra alapozott versenyképesség megteremtése lehet.

Nagyon rövid felsorolás a fenti, de a lényege talán így is érthető: a hazai gazdasági és pénzügyi érdekek szem előtt tartása nem propagandaiparral valósítható meg, hanem az oktatás, a kutatás és a fejlesztés erőteljes támogatásával.

Magyarországnak sincs más lehetősége, mint az államtól független tulajdonosi vállalkozói réteg „engedélyezése”, jogbiztonságuk garantálása és a nemzetközi szinten élenjáró technológiával történő versenyzés feltételeinek megteremtése. Ehhez az EU eddig is megadott minden támogatást. A mindenkori politikai elit és a vele szövetséges, tőle függő vállalkozói csoport mindeddig visszaélt a lehetőséggel, ami súlyos felelőtlenség. Ungár Péter cikke sajnos nem arról szól, hogy kiknek milyen stratégiával kellene tanulniuk és a tanultakat alkalmazniuk, hanem arról, hogy mi mindent jobban tudunk. Ezzel a logikával, történjen addig bármi Magyarországon, egy évtized múlva is pontosan ugyanaz lesz a kérdés és sajnos ugyanaz lesz a válasz is, mint eddig. Kár lenne értünk.