Kultúra

Fékezett habzás

Ez a Don Juan, mármint a Moliere-é, tartozhatna a szerző úgynevezett „egytulajdonságú” művei és hősei közé, mint a fukarság, az álszentség, az úrhatnámság vagy a hipochondria figurái és darabjai – ha Don Juan egyszerűen a hódítás megszállottja lenne. De hát nem az. (Ahogy a Mizantróp hőse, Alceste sem szimplán az embergyűlölet fölkent papja.) A helyzet is, a főhős is, no meg a tézis is bonyolultabb ennél. És hát a vég sem happy: míg például Tartuffe megbűnhődését látva elégedetten dőlünk hátra (bár motoszkál bennünk a gyanú, hogy – mint erre Brecht is fölhívja a figyelmünket – királyi hírnökök a kelleténél ritkábban jönnek), Don Juan végzete baljós és feszengtető.

Bertolt Brecht szikárabb formára húzta Moliere darabját, mert őt elsősorban a tanítás, a tanulság érdekelte belőle. A közönségnek – Brecht közönségének legalábbis – értenie kell, hogy a féktelen megszállottság, a közmegállapodáson nyugvó erkölcsi normák felelőtlen áthágása bűn, vagyis büntetést kíván. S ha a bűnelkövető nem ismer el bírót maga és tettei fölött, hát az el nem ismert bíró ítélete sújt le rá. Ez utóbbi ugyan nem igazán része Brecht elgondolásának a világról, de a kőszobor fizikai megjelenése lefokozza a transzcendenciát.

Zsótér Sándor néhány évvel ezelőtt a Maladype társulatával – és Orosz Ákos címszereplésével – rendezte meg a Don ­Juant, Ungár Júlia maira fordított, hétköznapi fordulatokkal teli szövegével. Ugyanezt a szöveget használja most Kovács D. Dá­­niel a pesti színházi bemutatóban. Zsótér előadásában nem volt kétséges, hogy Orosz Ákos Don Juanja a főszereplő. Kovács D. Dániel előadásában nem kétséges, hogy a Don Juan szolgáját, a Sganarelle-t pompásan játszó Hegedűs D. Géza a főszereplő.

MTI Fotó: Soós Lajos

Sganarelle Don Juan clownja, az urával szorosan együttműködő, annak karakterét a saját jellemén tükröztető és ütköztető szolga, aki egyszersmind afféle összekötő köztünk, vagyis a közönség és Don Juan között. Hozza-viszi a véleményt, a tetszést és a rosszallást, jól odamondja urának, amit mi, a világ gondolunk róla, feneketlen erkölcstelenségéről, tetszetős stílusáról, könnyed hódításairól. Határtalan önzéséről, mely az unaloműző csábításokat jel­­lemzi – és enerváltságáról, amely a sikerek nyomán azonnal eluralkodik rajta. Fenyegeti az ég bosszújával, elmondja minden alávalóságnak – de mindjárt vissza is vonja, el is bizonytalanítja minden szavát, és nemcsak azért, mert a státusát félti, hanem mert maga sem biztos bennük.

Sganarelle tehát a mi emberünk. Akkor is, amikor ura zakóját magára öltve eljátszik a csábító szerepkörével és eléggé jól érzi magát benne. Akkor is, amikor menekítené urát Donna Elvira bátyjainak bosszúja elől. Akkor kivált, amikor vonakodik szóba elegyedni a kőszoborral. És tán még akkor is, amikor Don Juan pusztulását látva – összetett lélektani reakció ez – az elmaradt bérét siratja…

Kovács D. Dániel a vérbő és korpulens Sganarelle mellé sovány, sápadt, szinte atrófiás Don Juant választott. Horváth Jenny pasztell öltözéke még magasabbnak és vékonyabbnak mutatja Hajduk Károlyt, mint amilyen a valóságban, és az arcán a fehér festék is ezt, a tünékenységet, a légiességet, a nem evilágiságot hangsúlyozza. Hajduk játékában nem az erotikus megszállottság, még csak nem is a női vonzerőnek ellenállni nem tudó „farokvezéreltség” dominál: ez a pasi nem az ágyba, csak az ágyig akar eljutni a nőkkel, maximum egy kötelességszerű meghágás telik tőle. Hiszen a megadás, a behódolás izgatja – és ha megvan, már lépne is tovább. Szenvedélyt nemigen látunk rajta – kényszeres rámozdulást annál többször. És ami a legfontosabb: a makacs akaráson kívül semmi delejes, semmi titokzatos, semmi rejtélyes vonzerő nincsen benne magában – hogy mit esznek rajta a nők, nos, ez az egyetlen rejtély. Hogy aztán a rendező lúgozta-e ki Don Juan­­ból az ellenállhatatlanságot, a mágnesességet, vagy Hajduk Károly nyomott túl sok spleent bele – ezt nemigen lehetett eldönteni. Látni azt látjuk, hogy szinte robot üzemmódban megy – mit megy, inkább vonszolódik – egyik nőtől a másikig. Érzelmileg keskeny sávban zajlik a házasulásra igencsak hajlamos Don Juan hódítássorozata (ez is a brechti verzió, valamint a szöveg és a rendezői koncepció jellemzője), mely ezúttal nélkülözi mind a rajongást, mind a siker fölötti örömöt.

Van viszont benne – Hajdukban és az ő Don Juanjában – egy jó adag reflektáltság. Mintha szüntelenül kívülről is szemlélné magát – a mozdulatait és a tetteit –, ami egyrészt önmagára, pontosabban tetteire és azok következményére irányuló rezignációt, másrészt a világba vetettség fölött érzett diszkomfortot mutatja. Még tán némi megkönnyebbülést és elégedettséget is látunk rajta, amikor a kőszobor – Seress Zoltán fölmagasított és kimerevített figurája – magához inti. Ennek a pasasnak elege van az életből.
Ebben az előadásban a nők közül egyedül Donna Elvirának van arca, s az is elég vázlatos: Bata Éva jól hozza a tipikusnak mondható női reakciót, előbb a könyörgést, majd – ugyanazzal a szöveggel, maradék méltóságát összekaparva – a beletörődést; mindkettő ugyancsak csekély érzelmi töltést hordoz, s e mögé is rendezői gondolatot lehet sejtenünk. Bach Kata és Puzsa Patrícia – Charlotte, illetve Mathurine szerepében – szépen letudja a női cicaviadalt, ott köröznek az enervált Don Juan körül, amitől a darab egyik bravúrjelenete engedelmesen belehalványul a produkció pasztell szövetébe. Hasonló blazírtsággal – nem mondanám brechti elidegenítésnek – abszolválja az apa szerepét Lukács Sándor és Dimanche urat Tahi Tóth ­László. Kovács D. Dániel kétségtelenül következetesen terelte a példázat felé a drámát.

Don Juan utolsó hódítási meglöttyenése egy kislányra irányul. Ez már Sganarelle-nek is sok, nekünk is. Könnyedén veszünk búcsút tőle.