Kultúra

Én mindig visszajövök – Klein Dávid a hegymászás szabadságáról

Klein Dávid az élő hegymászóink között a legsikeresebb, a világ tizennégy, nyolcezer méternél magasabb hegye közül négyet megmászott oxigénpalack nélkül. A Mount Everestre viszont kilencedjére sem jutott fel; de az is nagy teljesítmény, hogy odafönt a halálzónában, karnyújtásnyira a céltól valaki meg tudjon állni. Sok ezer méter magasban a társadalmi szerepek és pózok nem működnek, mindenkiről lehull az álca. És aki visszatér onnan, a lenti hétköznapi életben is másféle értékeket keres.

Úgy képzeltem, a Himalája hegymászója csak a havas csúcsok között érzi magát otthon, s idegenül bolyong a benzingőzös Budapesten. Klein Dáviddal azonban egy budai cukrászdában találkozunk, capuccinót rendel, s kényelmesen hátradől az öblös fotelben. A habot kavargatva mondja:

– Sokan azt hiszik, mi a világtól elvonult, erdőkben nyársakat faragó remeték vagyunk. Tényleg imádok elvonulni, erdőkben barangolni, de amikor sok hónapos távollét után hazajövök, mindig rácsodálkozom Budapestre. Szeretem ezt a pezsgő életet, a romkocsmák hangulatát is. A Mount Everest után naponta kétszer-háromszor elmentem fagylaltozni, élveztem, hogy kiengedhetek, filmeket nézek, sőt olyan napjaim is lehetnek, amikor nem csinálok semmit.

Fotó: Bazánth Ivola

Klein Dávid 41 éves, s a legeredményesebb élő expedíciós hegymászónk. A világ tizennégy, nyolcezer méternél magasabb hegye közül négyet mászott meg oxigénpalack nélkül. A Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetségtől hegymászás kategóriában kétszer vehette át az Év mászása díjat. Idén június 8-án érkezett haza a Mount Everestről társával, Suhajda Szilárddal. Ő először próbált feljutni a világ legmagasabb, 8848 méteres csúcsára, Dávidnak ez már a kilencedik sikertelen próbálkozása volt. Nem volt szerencséjük. Szilárd megbetegedett az úton, a kettes táborból, 6550 méterről kellett visszafordulnia. Dávid egyedül mászott tovább, feljutott a négyes táborig, de a csúcstámadást kénytelen volt feladni. A több mint 60 km/órás szél megállította. Klein Dávid fáradtan, csalódottan tért vissza az alaptáborba, s az ott várakozó televíziós stábnak azt mondta: hosszú időre lesz szükségük, hogy feldolgozzák a történteket. Azóta már sokszor végigjátszotta magában az expedíció napjait:

– A visszafordulással kapcsolatos döntésemen nem kellett sokat töprengenem. Ilyen erejű szélben nem volt más választási lehetőségem. Mintha szó szerint lefújták volna a versenyt. Ettől még hibáztathatom magamat: ha egy nappal előbb vagy később indulok a csúcsmászásra, talán feljuthattam volna.

Az idei tavaszi hegymászószezonban rendkívül szeszélyes volt az időjárás a Mount Everesten. Ahhoz, hogy valakinek esélye legyen elérni a csúcsot, és utána le is tudjon jönni, egy-két szélcsendesebb napot – időjárási ablakot – kell kifognia. De most ablakok helyett csak rések nyíltak, azok is kiszámíthatatlanul. A hegymászók sosem tudhatták, mikor kell kivár­­niuk, mikor indulhatnak tovább. Feszülten várták a hírt: elcsendesedik a szél, itt az idő indulni! A bizonytalansággal járó stresszt nem mindenki bírta jól, s ez is hozzájárult, hogy az idén sok tragédia történt az Everesten: tizenegyen vesztették életüket. A halálos áldozatok között volt a világ egyik legjobbjának tartott Ueli Steck, a „svájci gép”, aki korábban kétszer is elnyerte a hegymászás Oscar-díját, a Piolet d’Ort (Arany Csákány-díj). Klein Dávidék is találkoztak vele az Everesten, közös akklimatizációs túrát is fontolgattak a hegy déli nyeregében. Steck azt is tanácsolta nekik, csak május 20. után kezdjék meg a csúcsmászást, akkor már melegebb lesz az idő és hosszabbak a nappalok.

– Amikor utoljára láttuk Uelit, a táborunkat elhagyva visszanézett ránk, mosolygott és integetett. Nem volt benne félelem. Aztán másnap meghalt – emlékezik Klein Dávid.

Fotó: Suhajda Szilárd

A svájci hegymászó a kettes tábor fölött magasodó Nuptse falon haladt biztosítókötél nélkül. Számára ez rutinfeladat volt. A jeges hegyoldalon megcsúszhatott, és több száz métert zuhant a mélybe.

– A halálhíre nagyon megviselt minket. Az Everesten az ember amúgy is felfokozott lelkiállapotban van. Az apróbb, hétköznapi bosszúságokat is erősebben átéli, hát még egy ilyen hírt… Olykor úgy érzem, egy csipcsup ügy miatt meg tudnám ölni a társamat, máskor meg egy jó szóért a keblemre ölelném.

Hegymászókörökben halálzónának hívják a hegy nyolcezer méter feletti régióját. Itt tavasszal is mínusz 25-30 fokos hidegek vannak, a csúcsok körül rettenetes szélrendszerek – jet streamek – kavaroghatnak. A levegő oxigéntartalma pedig a tengerszinten mért érték egyharmadára csökken.

– Minden életműködésünkhöz oxigén kell, nemcsak a mozgáshoz, de a test belső fűtéséhez, a gondolkodáshoz, az emésztéshez is. Ha a levegő oxigéntartalma az idelent mértnek a harmadára csökken, mi háromszor annyira fázunk. A jól szigetelő ruha sem segít, mert nincs hő, amit bent tartson. A vér besűrűsödik, a végtagokban elégtelen a keringés, a kezek és a lábak könnyen elfagyhatnak. Közben 120-as a pulzus teljes nyugalomban is. Iszonyú nehéz minden lépést megtenni, a mozgás lelassul és bizonytalanabbá válik. Az oxigén­­hiány miatt tudatzavarok léphetnek fel, ezért is fontos, hogy az ember folyamatosan kontrollálja magát. Ha már nem tudja megmondani, hol van, vagy nem jut eszébe az édesanyja neve, akkor nagy a baj.

Nem véletlen, hogy az utóbbi néhány évtizedben az üzleti, kereskedelmi expedíciózás elterjedésével rohamosan nő az oxigénpalackkal mászók száma, így jóval könnyebb célba érni. Ám a hegymászók között létezik egy szűk kisebbség – Klein Dávid és Suhajda Szilárd is közéjük tartozik –, akik lemondanak az efféle mesterséges könnyítésekről. Az Everesten eddig körülbelül hétezer sikeres csúcsmászás történt, ebből kétszáznál kevesebb volt a palack nélkül.

– Oxigénpalackkal mászni olyan, mintha a maratoni távot motorral tenném meg. Így bizonyára több nyolcezres csúcsra feljutottam volna, de én nem akarok trófeákat gyűjteni. Tiszta módszerekkel szeretném elérni a célomat – hangsúlyozza Klein Dávid.

A Mount Everestre 2014-ben is próbált feljutni. Akkor a csúcstól 150 méterre fordult vissza, mert úgy ítélte meg: az általa kitűzött visszafordulási határidőig nem érne fel. A hegymászásban az is nagy teljesítmény, ha valaki karnyújtásnyira a céltól meg tud állni, és képes lemondani arról, amiért évek óta keményen küzd.

Fotó: Suhajda Szilárd

Amikor Klein Dávid idén júniusban kilencedjére is „csúcshódítás” nélkül tért haza a Mount Everestről, sokan kritizálták. Akadt, aki azt írta: nyolcezer méter fölött oxigénpalack nélkül mászni olyan, mint az orosz rulett. Életveszélyes, felelőtlen játék, amelynek a kimenetele a vak véletlenen múlik. Klein Dávid szerint ez nem igaz:

– Az orosz rulettben nem tudom befolyásolni a játékot, legfeljebb nem veszek részt benne. Viszont én mindig úgy indulok el a hegyekre, hogy vissza fogok jönni. Garancia nincs rá, de a túlélés kilencven százalékban a fizikai, mentális felkészüléstől, a saját döntéseimtől és az akklimatizációs stratégiától függ.

Ha a hegymászó őszinte akar lenni, arról a bizonyos maradék tíz százalékról is beszélnie kell. Mert a gyilkos véletlen szerepét sajnos valóban nem lehet teljesen kizárni. Ez a lap is ott van a pakliban.

Minden idők legsikeresebb magyar expedíciós hegymászóját, Erőss Zsoltot 2010 januárjában baleset érte a Magas-Tátrában. A lába súlyosan sérült. A kórházban úgy döntött, inkább amputáltatja a végtagját, hogy tovább mászhasson. Három évvel később műlábbal ment fel Kancsendzönga csúcsára, majd lefelé jövet kimerült, mozgásképtelenné vált, végül eltűnt a hóviharban. Társa, Kiss Péter visszamászott hozzá, hogy segítsen a barátjának, de a mentőakcióban ő is az életét vesztette.

Klein Dávid korábbi állandó ex­­pe­­díciós társa Várkonyi László volt. Együtt próbálták megmászni a Mount Everestet 2010-ben. Egy viszonylag könnyebb, biztonságosabb szakaszon váratlanul jégomlás sodorta le őket. Az omlás Várkonyit maga alá temette. Holttestét nem találták meg. Klein Dávidot is elsodorta a jég, de őt a kötél megtartotta a levegőben.

Sokszor kérdezték tőle, hogyan képes ilyen tragédiák után is visszatérni a jég birodalmába. Szerinte a hegymászás olyan, mint a szerelem vagy a költészet:

– Az igazi nagy dolgok felemelhetnek, építhetnek, de össze is törhetnek.

S hogy mi mindent ad a hegymászás, amiért ennyi veszélyt és szenvedést is érdemes vállalni? Az expedíció sport, kaland, katartikus élmény, szól a természet szépségéről és igazi emberi kapcsolatokról, barátságokról is. Az önismeret fizikai, lelki erőpróbája. A hegymászás Klein Dávid számára mindenekelőtt a szabadságot jelenti. Sok ezer méter magasban a társadalmi szerepek és pózok nem működnek, mindenkiről lehull az álca. Csak az marad az emberből, ami valódi.

Aki mindezt megtapasztalja, másféle értékeket keres a lenti, hétköznapi világban is. Egzisztencia, gazdagság, karrier Klein Dávidot nem érdekli. Az expedíciós hegymászás talán az egyetlen olyan sport, amellyel a profi sem keres jól. A Magyar Everest Expedíció 2017-et több szponzor is támogatta, de a hegymászók nem kaptak fizetést. Klein Dávid előadásokat és vezetőképzéseket tart, és van egy kis családi könyvkiadója. Régóta ő szervezi a Kultúrák közötti kommunikáció nemzetközi találkozót is, ezekből tartja fenn magát. Érden lakik, az otthona éveken át egy jurta volt, de már összedőlt. Van egy öreg piros Ladája, és nem tervezi, hogy jobbra cseréli.

Egy időben szívesen járt kukázni, és sajnálja, hogy mostanában alig van erre ideje. A hipermarketeknél, piacoknál rengeteg kidobott élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt lehet összegyűjteni. Aki megtapasztalta nyolcezer méteren, hogy mit jelent egy korty víz, egy falat étel, a pazarlást erkölcsi véteknek éli meg. Különben elvégezte az ELTE filozófia szakát, jelenleg doktoranduszhallgató az analitikus programban, de nem akar sem tudós, sem tanár lenni. Nem a diplomára, nem a doktori címre hajt: szeret tanulni.

Még kiskölyök volt, amikor édesapjával először kaptatott fel egy budai dombra, odafent sütött a nap, szél mozgatta a fák lombjait és a sziklák közt fű illatozott. Olyan szépnek és igazinak tűnt ott minden. A fiú tizenhárom évesen kezdett sziklát mászni, később nyári és téli magashegyi tanfolyamokat is elvégzett. Kóborolt Észak-Amerika hegységeiben, és kedvenc vidéke a Magas-Tátra. Gyerekkora óta a Himalájáról ábrándozott, de maga sem hitte, hogy az álom megvalósulhat. Azt mondja, rengeteget köszönhet szülei bizalmának. Mindketten bölcsész értelmiségiek, mégis szó nélkül elfogadták, hogy fiuk belehabarodott a hegymászásba, és úgy él, mint egy hobó. Dávid, ha hazatér egy-egy kemény expedícióról, lazulásként leginkább csavarogni szeret: autóstoppal járja a világot. Így jutott el Marokkóig is, és stoppolt már New Yorktól San Franciscóig.

Klein Dávid úgy érzi, negyvenen túl lassacskán kezd felnőtté válni.

– A hegymászás csakis az én szabadságomról szólt, arról, ami engem boldoggá tesz és kiteljesít. De aztán egyre fontosabbá vált számomra mások szabadsága és boldogulása is.

Öniróniával mondta nemrég: „Észrevettem magam körül az embereket. Ez fontos fordulat volt. Korábban igazából csakis önmagam megismerése foglalkoztatott, s hajlamos voltam nem észrevenni magam körül másokat. Remélem, ma már megértőbb és nyitottabb vagyok.”

A hegymászó részt vesz különböző civil mozgalmakban, az Utcáról Lakásba Egyesület támogatójaként segített házat építeni hajléktalanoknak, kiállt a fogyatékkal élők és a menekültek jogaiért, az otthonába befogadott egy ugandai fiút, és fél évig lakott nála egy hajléktalan pár.

Suhajda Szilárddal úgy tervezik, nem fordítanak hátat az Everestnek, de egyelőre néhány más nyolcezres expedíciót szeretnének teljesíteni. S hogy meddig lehet ezt még így csinálni? Hogyan folytatná, ha családot alapítana, gyereke születne?

Nincs forgatókönyve a jövőre, bár azt reméli, a hegyek mindig megmaradnak neki. A legjobb hegymászó ugyanis az öreg hegymászó, aki minden veszélyt túlél, ezer kalandból is visszatér. És aztán ősz fejjel, botjába kapaszkodva baktat erdőn, mezőn át gondtalanul, szabadon.