Sokáig éljen a kockázat! – Jelentés a New York Maratonról

2017. november 6. 15:48 - szerző: Neuman Péter

Több évtizede futok, de hosszabb távokat csak néhány éve (körülbelül 10) vállalok. Valószínűleg öregednem kellett ahhoz, hogy el tudjam viselni a több órás monotóniát, meg tapasztalatom szerint, ahogy idősebbek leszünk, egyre hosszabb futásokra van szükség a fittség (és a testsúly!) kontrollálásához. Eddig négy maratonom volt, ebből kétszer a New York-i – tavaly és tegnap. Az igazság az, hogy büszke vagyok a hosszabb távokon szerzett érmekre, és azok közé tartozom, akiket nem zavar, ha egy-egy 30 vagy 42 kilométeres menetbe esetenként belecsúszik néhány száz méter séta. A lényeg, hogy beérj a célba – mindegy, hogyan, de nem egészen mindegy, mikor.

Fotó: A szerző felvétele

A tegnapi futásom meglehetősen lassúra – igazából nagyon-nagyon lassúra – sikeredett, tehát volt időm közben gondolkodni egy kicsit a maratonfutásról úgy általában, meg a New York Maratonról. Van, aki szerint az ókori maratonfutás vízválasztó az emberiség történetében, akár csak a csata, amelyik szükségessé tette Feidippidész halálos futását (állítólag a távot aztán az egész sereg lefutotta, hogy visszaérjen Athénba megvédeni a pillanatnyilag őrizet nélkül maradt várost). Az üzenet – a híres Browning-versben is – talán leginkább az, hogy milyen fantasztikus és mennyire váratlan dolgokra lehetünk képesek. Akárcsak a tegnapi versenyen az arisztokratikus és elegáns massachusettsi tengerparti Marlbehead városából származó Shalane Flanagan arra, hogy 40 év után először nyerje amerikaiként a nők versenyét.

És a váratlanság meg a fantasztikusság – ahogy az ókori maraton esetében – nem öncélú, hanem jelentős is.

Amikor a maratonon – akár a modern futásokon, akár a nevet adó sztorin – gondolkodom, legtöbbször a kockázat, a kockázatvállalás, a kockázatkezelés jut eszembe. Vegyük csak annak az 52 000 embernek a példáját, aki tegnap New Yorkban futott. Egy maraton átlagosan fél év felkészülést igényel. Mégpedig úgy, hogy az adott napra kell időzíteni a formánkat. Az adott napon persze sok minden közbejöhet, nátha, egyéb betegség vagy halaszthatatlan üzleti tárgyalás. Ha pedig beüt valamilyen krach, nem csak a távoli New York esetében drága repülőjegyünk, szállodánk, stb. árát bukjuk, hanem a formaidőzítés is felesleges volt. Aztán kockáztatunk a verseny közben is, mikor fussunk gyorsabban, lassítsunk-e egy emelkedőn a sérülés elkerülése érdekében, kockáztatva természetesen ezzel azt, hogy a tervezett időben célba érünk. Mit tartalékoljunk? Erőforrást, azaz kíméljük-e magunkat tartalékolva a futás hátralévő idejére, vagy inkább időt, azaz gyorsabban menjünk, hogy aztán – ha elfáradunk – lassíthassunk? Ezek mind-mind szakmai kérdések, és akárhogy is döntünk, nem tudjuk elkerülni a kockázatot. Ahogy a New York Maraton befektetői, támogatói is kockáztatnak, ahogy tőkések szoktak általában. Vajon megéri-e kifizetni a városnak azt a potom 4 millió dollárt, amit a rendőrségi szolgáltatásokért kérnek? Nem jön-e közbe valami, ami veszélyeztetheti a tervezett 80 milliós bevétel realizálását?

Persze az életben mindig és mindenütt van kockázat. Kérdés, tudjuk-e tudatosan és sikeresen (sikeresnek gondolt módon) kezelni. A hétköznapokban rendszerint egész jól el lehet lenni egyfajta természetes, sokkal inkább a kipróbált és bevált heurisztikákra vagy megérzésekre, mintsem bonyolult elemzésekre alapuló kockázatkezeléssel. A maratonfutás még a nem profi futó számára is – a több hónapos felkészüléssel és a költségekkel – már túlságosan komplex ahhoz, hogy elkerülhető legyen a kockázat professzionális kezelése. Ez benne – az egyik – kihívás.