Női cipő, a tisztátalanság esszenciája – Ruttkay-Miklián Eszter: Ha nem fogadnak be a szibériai hantik, éhen halsz

Piszkavassal éleszti föl a tüzet a múzeumi iroda cserépkályhájában.

– Nem bírom a hideget – mondja.

– Szibériában, ahol három évig élt, mi számított hidegnek? – kérdezem.

– Hát mínusz negyvenöt fokban azért már nem mentek ki halászni a férfiak – feleli Ruttkay-Miklián Eszter.

– A finn dizájnon nőttünk fel – meséli, honnan ered érdeklődése a finnugor kultúra iránt. Építész szülei a fővárosból költöztek Veszprémbe, édesapja a megye főépítészeként dolgozott. A szülők által ismerték meg a gyerekek a finn kultúrát. Nővére formatervező lett, Eszter a veszprémi Lovassy gimnázium után az ELTE-re került magyar–néprajz szakra, noha a gimnáziumban még matematika tagozatos volt.

– Rendhagyó matekosztályba jártam, sokan közülünk végül bölcsészek lettek. Van, aki a Szent Korona ismert kutatója lett, egy másik osztálytársam buddhista szent iratokat fordít eredetiből, a harmadik angol tanszéket vezet a veszprémi egyetemen, a negyedik ószövetségi bibliai nyelveket tanít, de azért a matematikához sem lett mindenki hűtlen. Nyelvészként magam is kifejezetten sokat köszönhettem annak a logikának, annak a gondolkodásmódnak, amit ettől a tantárgytól kaptam.

Ezzel rá is tér a finnugor nyelvre, ezen belül a hanti nyelvjárásokra, amelyek kutatásának ma az egyik legsikeresebb, leghitelesebb és legizgalmasabb egyénisége. A szibériai Szinja folyó mentén általa összegyűjtött hanti szövegbázisra nyelvészeti projektek épültek. Disszertációját is ebből a témából írta, a szinjai hantik tisztaságkoncepciójáról publikált kötete – Amikor a láb elnehezül – pedig a nagyközönség számára is érdekes lehet.

Fotó: A szerző felvétele

– Senkivel sem cserélném el az életemet – mondja. – Három éven át éltem olyan természetes szabadságban, ami megváltoztatott engem, a túlszabályozott világból érkező nyelvész-kutatót. Megtanultam, hogy van még olyan vidéke a Földnek, ahol sok pénzzel sem vehető meg minden. Ha ott nem fogad be a közösség, akármennyi pénzed lehet, éhen halsz. Beleszerettem ebbe a vidékbe, beszippantott az a kultúra, és otthonra leltem a szibériai Ob mellékfolyója, a Szinja menti, hantik által lakott apró faluban. Ott mentem férjhez, és az első évben ott neveltem kislányomat is. Most Zircen élünk, a lányom már hatodikos, az uram pedig gyakran „eltűnik” Szibériába, de mindig visszatér. Most épp azt szervezi, hogy a Reguly Antal-bicentenáriumra hozzon ide két szánkót, amit Zircen használni is tudnak majd a gyerekek. A nőkre érvényes hanti szabályokat itthon is megtartom, bár most a magyar identitásomat erősítem. Teljesen beilleszkedni nem tudtam ugyan a hantik világába, de máshová sem, mert ez főleg egyéni mentalitás kérdése. Lehet, hogy én magával a világgal nem vagyok kompatibilis.

Ruttkay-Miklián Eszter későbbi professzora, mestere, Schmidt Éva frenetikus speciális kollégiumának hatására – amely az obi-ugor népek medvekultuszáról szólt – vette fel az egyetemen a finnugor szakot. A rendszerváltás után az ELTE oktatói sikeresen ötvözték a moszkvai Lomonoszov egyetemmel kialakult szakmai-emberi kapcsolataikat a szabadabb utazási lehetőségekkel, Ruttkay-Miklián Eszter így még a finnugor szakra való bejutása előtt bekerült egy Hanti-Manszijszkba induló expedícióba. Kint tartózkodásukat mások mellett Tatjana Gogoljeva manysi vezető szervezte, aki most az oroszországi parlamentben a manysikat és a hantikat képviseli.

– Őt szeretném felkérni, hogy nyissa majd meg a zirci Reguly-kiállítást – szúrja közbe az igazgatónő.

Az egyetem alatt többször is járt Szibériában, amikor pedig a doktori disszertációjához gyűjtött anyagot, hosszabb időt tölthetett a Szinja folyó menti hanti falvakban. Lenyűgözte az archaikus településstruktúra, ott ugyanis elmaradt az iparosítás, megőrizték a népviseletet is. Kutatónak, gyűjtőnek való vidék.

– Itt kezdődött el életem külön fejezete. Lehorgonyozódtam, jó hosszú időre. Schmidt Éva metodikájával kutattam. Ennek a nyelvjárásgyűjtési módszernek az volt a lényege, hogy egy zsidó német tudós, Wolfgang Steinitz hanti nyelvjárási és etimológiai szótárát szinte kérdőívként felhasználva szócikkenként gyűjtöttük a szabad, kötetlen beszédet. Megkértem a beszélgetőpartneremet, magyarázza el, mi az az asztal. Akkor elmondta, hogy ez egy bútor, van négy lába, fából készül, mire használják. Szabad beszédű, asszociációs vizsgálat volt ez, nagyon gazdag szótári anyag gyűlt össze a csapongó, trécselt nyelvből. A szomszédos nyelvjárások hangszabályai alapján matematikai módszerekkel kikövetkeztettem a változásokat. Egy nénivel például egy hónapon át napi két órát dolgoztam Schmidt Éva metodikájával.

Ruttkay-Miklián Eszter azt mondja, alig egy-két éve merte csak leírni, hogy fölösleges erőfeszítés a hanti írásbeliség megteremtése. A nyelvmegőrzés szempontjából az írásbeliség nem releváns, állítja. Az obi ugorok kiemelkedő tudósai az elmúlt száz évben arra áldozták az életüket, hogy megteremtsék a hanti írásbeliséget, de ha nekik nem sikerült, akkor senkinek sem fog. Igaz, az SMS és az e-mail térhódításával a hanti fiatalok között újra szerephez jut az írásbeliség, de ők kreatívan megoldják maguk között ezt a fajta kommunikációt. Az orosz nyelv oda is betört, az idősek szerint a fiatalok már nem is beszélnek, hanem „gavaritolnak,” az orosz szavakat „beleragozzák” a hanti mondatokba.

– Az én férjem még úgy kezdte az iskolát, hogy semmit sem tudott oroszul. Szibériában most is nulladik év előzi meg az első osztályt, átmossák a gyerekek agyát oroszra, csak utána kezdik el a tanrend szerinti oktatást.

Ruttkay-Miklián Eszter a „sodráskezdeti faluba”, Ov-olang-kurt településre költözött. Télen tíz házat laktak a folyó menti apró településen, a villanyt ősztől tavaszig dízel aggregátorral állították elő. Legközelebb negyven kilométerre volt olyan település, ahol rendelt az orvos, működött a posta, lehetett vásárolni a boltban.

Ov-olang-kurtban az elszigetelt hanti őslakók vadásztak és halásztak, őrizték régi szokásaikat, belső törvényeiket, hiedelemvilágukat, a szent helyeket pedig soha nem mutatták meg az idegeneknek. Az arra vetődők hajlamosak azt hinni, ezek az emberek évezredek óta így élnek, ám Ruttkay-Miklián Eszter szerint a 18. század óta folyamatosan változik a sorsuk. Az orosz állam kolonizációjának gazdasági hatásaihoz alkalmazkodniuk kellett. Már nemcsak önmaguknak fogták a halat, ejtették csapdába a vadat, hanem eladásra is. Főleg a prémjük miatt nagyobb arányban kezdték tenyészteni a rénszarvasokat. Most már rénszarvasprémből készül a sátor, de a korábban halbőrből varrott ruha is. Régen a rének húsát nem ették meg, most fontos táplálék. A hanti emberek bekerültek a család közötti cserére termelő piaci közegbe. A szovjet kolhozok túl nagy változást nem idéztek elő az életükben, hiszen együtt mentek be a szövetkezetbe, akik addig is egy csoportban dolgoztak. Igaz, a tulajdonviszonyok megváltoztak, a nagy közös mellett azonban mindig volt nekik rénből egy magánnyájuk is. Aztán ha jött a farkas, valamiért mindig tudta, hogy azt az állatot kell megenni, ami a közösben van. Alapvető változást a második világháború után a központosítás hozott. Nagyobb települések alakultak ki, a kis falvakban csak a legkitartóbb emberek maradtak. A fiatalok a rénpásztorságot már nem nagyon vállalják, inkább a nagyobb településeken élnek.

Nem könnyű párt találni, általában az iskolában jönnek létre a házasságot megalapozó kapcsolatok. Másfelől viszont a kis településeken élők többnyire rokonai egymásnak, ezért a férfiak igyekeznek inkább távolabbi helyről hozni maguknak feleséget. Ezen a kőolajban gazdag területen rendre megjelennek a messzebbről érkező mérnökök, szakemberek, szakmunkások, és pár évet töltenek el ott igen magas fizetésért. A hanti nők általában közülük választanak férjet, a helyi férfiak sokszor magányosak maradnak. Talán ezzel is magyarázható, hogy igen magas körükben az öngyilkosok aránya.

Hivatalosan huszonnyolcezer hanti él a világon, ám a kutatók szerint valójában húszezren lehetnek. Ha valaki vállalja a hantiságát, azért bizonyos nemzetiségi többletszolgáltatások is járnak, emiatt aztán a vegyes családokban született gyerekeket sokszor hanti származásúnak jelentik be, akkor is, ha nem annak nevelik őket.

A hanti nők élete szigorúan szabályozott, mondja a kutató. Ennek praktikus okai is vannak. Egy sátorban többször két-három család is együtt él, el kell dönteni: külön főznek vagy közösen, ki szedi össze a tűzrevalót, megosztják-e a zsákmányt, külön kasszán vannak, vagy minden közös, kinek a szava érvényes, mi a rangsor a sátorlakók között.

– A hantik tisztaságkultúráját néprajzosként és ott lakó feleségként is át kellett élnem, meg kellett értenem – térünk át az Amikor a láb elnehezül című könyv témájára. – A hanti nő feladata elválasztani a tisztát a tisztátalantól, ő őrködik azon, hogy ez a kettő ne keveredjék. A tisztaság persze a hantiknál kulturális fogalom, a nő termékenységével kapcsolatos. A nő a termékeny kora idején mindvégig tisztátalannak számít, a lába állandóan, menstruáció idején pedig az egész teste. A tisztaság a felső régióban található, a tisztátalanság legalul. A tisztátalanság esszenciája a női cipő, hiszen azt mindig a lábán hordja. Ha a tisztára tisztátalant rakunk, akkor az egész tisztátalanná válik. Ezért a padlásra nő nem mehet fel, hiszen akkor a födém is tisztátalan lenne tőle.

Ruttkay-Miklián Eszter szerint a kényszerek esetenként megengednek kivételeket, de csak azok után, ha kellő ideológiai magyarázatot talál hozzájuk az ember.

– Előfordult, hogy a férfiak késő este jöttek haza a vadászatból, miközben a lovak éheztek, a széna meg a padláson volt. Látom ám, hogy a szomszédasszony ott áll a padláson, és dobálja le a szénát. Szög van a gerendában, a vas pedig megvéd a tisztátalanság ellen, magyarázta nekem. Megkérdeztem apósomat és az uramat, hogy ilyen esetben nálunk mi legyen a lóval. Abban maradtunk, hogy a létrára fölmászhatok, onnan elérem a szénát, de a háztetőre ne lépjek ki. A ló egyébként szent állat, hagyományos nyereggel, szétvetett lábbal a nő nem is ülhet föl rá. Idősebbek mesélték, hogy amikor a kolhozban dolgoztak, és át kellett menni a folyón, akkor keresztben ráhasaltak a ló hátára, így keltek át a vízen.

Egy kutató számára külön érdekesség, ha az új körülményekhez igazodva a szeme előtt változnak a szigorú szabályok.

– Menstruáló nő csukát, tokhalat, menyhalat nem ehet sem nyersen, sem főve. Fémeszközökkel nem is érhet hozzájuk. A csukát nagyon szeretik a hanti emberek, de ha a háziasszony nem filézheti ki, a férje meg nincs otthon, akkor kettétöri, úgy teszi fel főni. Igen ám, de a fasírthoz a csukát meg kell darálni. Ha van villany, akkor használhatnák a villanydarálót, de ugyebár az is fémből készül. Kitalálták: a nyomógombja viszont műanyag, ami nem szerepel a tiltólistán, úgyhogy azzal a nő is beindíthatja a darálót.

„Életük két véglet határán zajlik”, írja az ov-olang-kurti hantikról a Testi-lelki rokonság című könyvében Ruttkay-Miklián Eszter.

– Az erdő felől nézve ők a „civilizáció” első elérhető pontja, a központok felől nézve ők jelentik a hagyományos hanti kultúra egy utolsó maradékát.

A zirci igazgatónő ennek a maradéknak a lényegét átélte, mint mondja: ösztöndíjasból háziasszony lett, szakszerűen rögzítette, feldolgozta, gazdagabbá tette általa a finnugor nyelvészetet, bevezette az olvasót a hitvilágukban nehezen megközelíthető hantik életmódjába. Nagy empátiával és illő tisztelettel. A közösség ősi magántitkait nem akarta kilesni, és ami abból tudomására jutott, soha nem árulta el.