Macskadrukkerek – A videobíróval eltűnhetnek a játékvezető-ikonok

2018. július 9. 21:42 - szerző: Buják Attila

Nyolcévi küzdelem után a FIFA fejet hajtott. Egy velejéig konzervatív (és korrupt) szervezet életében nyolc év szuperszonikus gyorsaság. Harmincöt évig azon dúlt a küzdelem, eltörölhető-e a régi típusú hazaadás.

A változás fél négykor áll be. Ekkor kezdjük érezni azt a furcsa szívtáji ürességet. Ösztönösen a tévé elé lépek, a macska szakkommentátorok a fotel körül gyülekeznek. De a helyzet lesújtó.

– Csipisz, Csulesz, szörnyű híreim vannak. Eljött a szünnap, semmi meccs, a játékosok mind pihennek. Keddig két napunk üres.

Üres a délelőtt, a délután, a várakozás döbbent csendje üli meg a szobát. A bajszokon méla elszontyolodás. Nincs mit tenni, várunk. A videobíró-témát már a nyolcaddöntők előtt átbeszéltük.

Ahogy láttuk, megtörtént a nagy áttörés, közös a felelősség. A bírónak „van videója”, de a játék – ebben megegyezünk Csulesszel és Csipisszel – nem lett se jobb, se rosszabb, s legfőképp nem lett igazságosabb. Lám, még Japán is kiesett, egy csapat, amely szívből focizott – hát méltányos ez? A brazilok, mint mindig, elvéreztek. Messi sosem lesz világbajnok, Iniesta is elköszönt.

Egy nagy nemzedék végképp eltűnik, helyükön méla csönd.

Magát a videobírót a kanadai hoki kedvelői ismerik. Csakhogy a jégkorong merőben más, nem játék, kifulladásig tartó száguldás. Gyors, kíméletlen, pragmatikus, mindenen áthasít a rohanás. A videó fő célja a térbeli helyzetmeghatározás. Hol a vonal, benn volt-e a korong, ki ütött először?

„A hagyomány a futballban hatalom”, ahogy a futballjáték szabálykönyvének alkotói mondták, amikor a rögbit és a csak lábbal játszható labdarúgás szabályrendszerét elválasztották. Megvan benne a tévedés méltósága. Tudjuk, hogy a szerencse és a sors hosszú távon kiegyenlítődnek. Hetven évig az angolok uralkodtak felettünk, egy ideje már nem.

– Ez sajnos így van – bólogat a Nagy Szürke. Csulesz már hároméves is elmúlt, mikor a dél-afrikai vb-n a technikai segédlet, az „aranyszem” eszméje határozottabb körvonalat kapott. Blatterék akkortájt kezdtek megtörni. Akkor történt, hogy a nyolcaddöntőben, 2-1-es német vezetésnél Lampard a felső léc alsó felére bombázta a labdát, az húsz centivel a gólvonal mögött csapódott le, de onnan kifelé pattant, s Jorge Larrionda uruguayi bíró sípja – ahogy a szakírók fogalmaznak – néma maradt.

A németek 4-1-re nyertek, az angolokban megmaradt a tüske. Ilyesmi volt már a világtörténelemben.

Hogy mást ne mondjunk, átélhették (amikor a focit még minálunk is űzték) maguk a magyarok. A múlt ködéből felrémlik Rancagua (Chile, 1962) árnya, Nyikolaj Gavrilovics Latisev félelmes alakja. A FIFA nagyságai hidegháborús fóbiától hajtva úgy gondolták, egy kelet-európai negyeddöntő maradjon KGST-hatáskörben. Magyarország és Csehszlovákia csatáját vezesse csak „a gazda”. Évtizedes sebek szakadtak fel. A csehek ellen sosem ment. Tichy lövése belülről jött ki, gól volt, de a szerszámgépipari szaktanár Latisev sehogy sem akarta észrevenni. Rancaguában azóta esik, az óceánról szilaj szelek fújnak, Latisev, Tichy is halott, de azt a meg nem adott gólt évtizedekig nem tudtuk megemészteni. Ha már létezik videobíró (akkor persze még videó sem volt), ha nem véd olyan dermesztően Schrojf kapus, Magyarország nyilván a négy közé jut. Sőt a négy között a jugoszlávok következtek volna, ellenük akkoriban jól ment (ötből négyszer is megvertük őket), és Brazíliával játsszuk a döntőt. Márpedig Brazíliától a múlt században képtelenek voltunk kikapni.

– Nem voltak jók – mondogatta róluk az apám, aki élete végéig ezen morfondírozott. – Pelé sztár volt, de sérült, Didi a fülén vette a levegőt, Vava durva volt, mint a pokróc, Garrinchát lefogta volna a Solymosi.

Szóval másképp alakul a magyar történelem, benne az én történetem. Vb-t nyerünk, megkedvelem az újlatin nyelveket (a spanyolhoz mindig vonzódtam), disszidálok, Kolumbiában földmérőnek állok, indián lány a feleségem, szappanopera-forgatókönyveket írok Bogotában, a fiam neve Don Attilio. Ennyi múlik egy koszos videón.

– Volt ám egy kis különbség ’62-höz képest – bölcselkedik Csulesz, a nagyokos. – Szepesin kívül azt a gólt magyar ember nem látta. Nem létezett. Nem volt tévé, lassítás pláne. Amit viszont senor Larrionda művelt, a világ szégyene volt.

Csulesz javíthatatlan anglomán. Tizenegy éves, de azt az elmaradt Lampard-gólt nem tudja megbocsátani. Az angolok is meg vannak győződve arról: ha nincs Larrionda, feltámadtak volna.

Nyolcévi küzdelem után a FIFA fejet hajtott. Egy velejéig konzervatív (és korrupt) szervezet életében nyolc év szuperszonikus gyorsaság. Harmincöt évig azon dúlt a küzdelem, eltörölhető-e a régi típusú hazaadás.

A mai nemzedék nem emlékszik arra, hogyan nézett ki a klasszikus időhúzás. A kapus kidobta a labdát, azt rögtön hazagurították, megfogta, lepattintotta, kigurította, visszakapta, lepattogtatta, kidobta. A közönség tombolt, de a szabály szabály volt. A szabályokat 1848-ban (cambridge-i szabálykönyv) etoni diákoknak találták ki. Alkotói fel sem tételezték, hogy létezik majd könyöklés, időhúzás, buktatás, páros lábbal becsúszás.

– És mi lesz a tiszta játékidővel, macskacimborák? Mikor hozzák be az álló versenyórát? – kotnyeleskedik Csipisz, a Kis Tarka. – Amit az a kis brazil fetrengésben előad (Csipisz nyilván Neymarra gondol), attól feláll a szőr a hátamon.

– Az a futball halála lenne – mondom kioktatóan. – Kétszer negyvenöt perc, félidőnként harminckét perc becsült játékidővel a dráma kulcsa, győzelem és bukás tökéletes idősíkja.

Csipisz csak néz: milyen lírai vagyok. Kibámulunk az ablakon. Elered az eső. A végkifejletre várunk. Lehet-e világbajnok Belgium? Vagy Horvátország. Egy újabb miniállam Uruguay után.

Félő, hogy a videobíró a bírói halhatatlanság halála. Hogy jut majd így egy bíró az örökkévalóságba? Ha van videó, ma már nincs Gottfried Dienst. Ha nincs Gottfried Dienst, nincs félszázados vita, mint Londonban, 1966-ban, amikor az angol–német-döntő hosszabbításában Tilkowski kapus háta mögött egy másodpercre eltűnt a labda. Dienst játékvezető kiment a partjelzőhöz, Tofik Bahramovhoz. Valamit kérdezett, és középre mutatott. A legenda szerint Bahramovot egyszer, borközi állapotban egy banketten megkérdezték, mi volt a döntő szempont. „Sztálingrád. Az volt a szempont” – válaszolta Bahramov. Azóta persze ismerjük a digitális igazságot is. Számítógépes szakemberek lefuttatták, optikailag bebizonyították, hogy Hurst második góljánál a labda nem juthatott át azon a fehér vonalon.

– Mindig tudtuk, hogy nem volt gól – mondják a németek mosolyogva, immár négy világbajnoki cím magasából. A futball kiegyenlítő igazsága szörnyű módon teljesedett be Anglia rovására. 1966 óta képtelen nyerni a németek ellen komolyabb tornákon.

Ha ’54-ben van videobíró, nem jegyezzük meg az angol William Ling játékvezető nevét sem.

Puskás lesgólját – amelyet nem a partbíró lengetett be, a döntést saját hatáskörében hozta meg – a 86. percben egy szál kamera vette. Így máig vitatott.

– Ez az angol bosszú – morgolódnak a magyarok – a 6-3-as nagy verésért.

Képek peregnek, a tévében ismétlések mennek. Unatkozunk. Szakértőimmel meg is állapítjuk, a videobíró hasznos, ám mulatságos dolog. A koreai hátvéd becsúszik, a svéd csatár orrával szántja fel a földet. Fél percig ápolják, míg valahogyan összerakják. Moszkvában, a videoközpontban ezt pontosan veszik. Rohan a bíró, nézi, majd széles mozdulatokkal jelzi: tizenegyes.

Legendás bírók arcát látjuk. Lo Bello, a nagy sértődős, Collina, a különc, Zsolt István, a szigorú, Palotai Károly, a lelkiismeretes. Tragikus hős valamennyi. Egyik sem lehetett az, ami lenni szeretett volna. Graham Poll angol bíróikon arra született, hogy döntőt vezessen, de 2006-ban az ausztrál–horvát-mérkőzésen súlyos hibát követett el. A horvát Simunicnak zsinórban háromszor mutatta fel a sárga lapot, végül odanyomta a pirosat. Azonnal hazaküldték. „Exit Poll” – gúnyolódott a kíméletlen sajtó. A futball nem ismer megbocsátást. Palotai derekas futballista volt, de nem akkora, amekkora lenni szeretett volna. A Győri Vasas ETO vezéralakja volt. Az ő fiatalkora „Puskás kora” volt. Zsolt István huszonhat éves kora után nem gyújtott rá, nem ivott egy korty alkoholt, nem kávézott, futott, diétázott. A Nemzeti Színház főügyelőjeként minden erejét arra koncentrálta, hogy nemzetközi játékvezetőként ő legyen a legnagyobb. De vb-döntőt mégsem kaphatott. Neheztelt rá a német sportdiplomácia egy 1958-as svédországi kiállításért. Akkor őt vádolták meg azzal, hogy „visszavágott Bernért”. De az igazság keserűbb. Kollégája mondta: „túl erős egyéniség, túl szabálykövető volt”. Sporton túllépő puritanizmusa nem illett ebbe a világba.

– Kik vezették az első mérkőzéseket a hőskorban? – kérdezzük a sporttörténészt. – Ki állt be villámhárítónak akkor, amikor nem volt szabálykönyv, bíróküldés, sárga lap, költségtérítés? Mikor a bíráskodás nem hozta, csak vitte az életet és a pénzt.

– Nehéz eldönteni – mondja Szegedi Péter. – Valaki erre is bejelentkezett. Többnyire név nélkül, mert a korabeli lapok nem közölték a bírók nevét. Tudunk arról, hogy az angol csapatok magyarországi bemutató meccseit maguk a sportköri elnökök vezették.

Az első magyar nagycsapat, a BTC bemutató mérkőzésein Hajós Alfréd, a BTC vezetője fújta a sípot. 1903 után bevezették a játékvezető-vizsgát. De Hajós, ha úgy hozta a sors, partbíróként is működött.

A FIFA legfőbb érve a videobíró ellen az volt, hogy mértéktelenül megdrágítja a rendezést. Egy vb-n viszont ez nem tétel. De lehet-e majd videót alkalmazni a Barcs–Szigetvár-mérkőzésen? A FIFA szerint mindennek ára van. Ettől kezdve a futball elitje és műkedvelő népe két külön sportban versenyez. A BL-ben pörgetik a videót, a „megye kettőben” megkergetik a bírót.

Otthoni csapatunk nem veszi a szívére, árválkodunk a képernyő előtt, és jobb híján tippelgetünk. Egyetértünk abban, hogy a vb-t a „felső ág” csapatai közül nyeri valamelyik. Csulesz szakértő szerint úgy játszanak a többiekkel, mint macska az egérrel. A belgákkal és a franciákkal nincs egy súlycsoportban sem Anglia, sem az agyonstrapált Horvátország. Az angolok persze reménykednek. Bíznak abban, hogy megtörik a varázs, Gottfried Dienst szelleme és a bűvös gólvonal átka többé nem sújtja le Angliát.