Herczeg Szonja: Pánik

2017. december 2. 18:30 - szerző: Herczeg Szonja

Novella.

– Aham, oké…persze…de…értem, tudom…de mégis, nem lehetne, hogy?…aham, értem…jó, oké…persze, oké…szívesen!

Egy nagy kupac szar. Így érzem magam, amikor leteszem a telefont. Megint én harcolok a hirtelen jövő, halálosnak tetsző programváltozással, hogy másnak kényelmesebb legyen. Persze, nekem még nincs gyerekem, nincs háztartásom, nincsenek fontos ügyeim, nincsenek óriási ötleteim.

Csak egy kutyám. És a betegségem.

Mit betegségem? Hisztim.

Fotó: Pixabay

A forgatókönyv a következő: Ha felhívunk egy ismerőst, megkérdezzük, hogy van, és azt mondja, „Szarul, lázasan, szerintem benyeltem valami vírust”, a válasz tízből kilencszer az, “Jaj, te szegény, gyógyulj meg! Vigyek valamit? Segítsek valamit?”. De, ha felhívunk egy ismerőst, megkérdezzük, hogy van és azt mondja, “Szarul. Nem túl jó passzban”, megkérdezzük, miért, és azt válaszolja “Semmi különös, csak a szokásos szorongás”, a válasz tízből nyolcszor egy hümmögés, maximum egy sajnálom és témaváltás.

Nem nagyon tud a többség ezzel mit kezdeni.

Nem is veszi komolyan.

Nem is az ő dolga.

Szóval a nagy kupac szar az a plusz, amit magamra vállalok, hogy másnak, akinek valódi problémái, dolgai vannak, ne kelljen. Hogy miért? Azt nem tudom. Értem viszonzásként nagyon kevesen teszik meg ugyanezt.

Sebaj, Tóbiás. Ott van erre az agyturkász. Majd ő.

Tízezer per óra. Tízezer per óra a kérdésdömpingért. Kérdésre kérdés a válasz. Figyelni kell, nem tanácsokat osztani. Rávezetni. Nagyon bölcs vagyok, értem én, de néha válaszolni is lehetne. Gondolom én. De nem megy. Türelmetlen vagyok.„Szedjek gyógyszert? Mit javasol?”. És végre! Egy kijelentő mondat: „Ezt önnek kell eldöntenie.”

Baszd meg.

Nem baj. Nem kell agyturkász. Nézzük meg, mi van ingyen. Pszichiátriai gondozó. Hard core. Türelem és egy szabad délután. Csupán ennyi kell hozzá. Mindkettőben bővelkedem.

– Jó napot kívánok! Időpontot szeretnék kérni a pszichiátriai gondozóba.

– Nálunk nincs időpont, ki kell várni a sort.

– Akkor kivárom.

Alagsor, máris jól indul. Mi tenne jobbat egy depressziósnak egy alagsori, ablak nélküli, levegőtlen helyiségnél? Talán a 4 óra várakozás a több dilinyóssal.

– Baszódj meg akkor! – vágódik be a doktor ajtaja. – Következőőő! – kiáltja ki az asszisztens. Bemegy egy idős nő.

– Nincs nálad kis Rivo vagy Xanax? – kérdi tőlem a frissen távozott hőbörgő.

– Nincs.

– Ez a fasz nem adott, mert azt mondta, még nem fogyhatott el az előző háromhavi adag. Hallottál már ilyet? Nem érti, hogy én most meghalok? Mentemben, most, azonnal, érted?

Értem én. Kussoljál!

Nem válaszolok, oldalra nézek, közben vállat vonok. Mit tehetnék? Pedig hoztam magammal a kelléket, a türelmet. Ingyenes ellátás, kijelentő mondatok = türelem. Tudom én.

Négy órán át hallgatom mások lábkopogását, tollcsattogtatását, hangos, méltatlankodó sóhajait. Próbálok olvasni, de nem megy. Valami hangos, monoton zaj folyamatosan van.

– Következőőőő!!!

Végre bejutok.

– Jó napot, doktor úr! Tizenöt éve vagyok szorongó, pánikbeteg. Az utóbbi időben megint erősödtek a rosszullétek, ezért érdeklődnék, mit javasol? Térjek vissza gyógyszerre esetleg? Szívesen elmondom, hogyan miként kezdődött, vagy most mik a tünetek…

– …ZXY nevű antidepresszáns, napi egy. Nyugtató napi kettő, amíg be nem áll. Utána, ha nem muszáj, ne vegyen be... Igen. Ez biztosan jó lesz.

– De, szóval, ha – és itt mégis belekezdek egy zanzásított kórtörténetbe, amit türelemmel, bár másfelé fordulva végighallgat. Hamarabb abbahagyom, látom untatja.

– Mondom. Ez biztosan jó lesz. Persze nem muszáj szednie. Maga dönti el.

Fogtam a recepteket, kirohantam a friss levegőre.

Ez istenien ment.