Futás csavarral

Gyerekkorom óta sportolok. Valahogy úgy alakult, hogy sporttagozatos általános iskolába írattak a szüleim Székesfehérváron. Ezzel több szempontból is jól jártam: az iskola egyrészt rendkívül közel volt az otthonunkhoz, másrészt nálunk valóban megvalósult a mindennapos testnevelés, mert volt hozzá megfelelő terem, szabadtéri pályák, illetve jó edzők és testnevelők.

Szóval, ahogy a többség, én is a labdajátékokkal kezdtem. Jó volt, mert a csapatsport egyszerre nevelt egyéni és közös teljesítményre, rendszerességre, és egyúttal megismertette velem a közösségi lét fontosságát, valamint szabályait.

A futást már csak harmincévesen kezdtem el, méghozzá hat évvel egy súlyos térdműtétem után. Holott korábban nem szerettem futni. Most ott tartok, hogy háromszoros egyéni maratonista vagyok – négy csavarral a jobb térdemben.

Valójában olyan lehetőséget kerestem, ami ténylegesen kikapcsolna a hétköznapok feszültségéből. Tekintve, hogy közel lakunk a Margitszigethez, a futás tűnt a legegyszerűbbnek és a legolcsóbbnak is. Gondoltam, nincs is más dolgom, csak húzok egy sportcipőt, aztán nekiiramodok.

Mindenben tévedtem.

Egyrészt nem olcsó. És nem is egyszerű. Csakhogy mire ezt észreveszed, addigra már rá is kaptál az ízére. Ezért aztán képes vagy sokat költeni cipőre, ruhára, egyéb kiegészítőkre, na meg olyan versenyek nevezési díjaira, amelyek legalább emlékérmet adnak. Jó, tudom. Ennél azért sokkal többet is: élményt és erőt is adnak, hiszen kihívást teljesítesz, olyat, amilyenre amúgy senki és semmi nem kényszerít. Olyat, amit magadnak állítasz fel, és igen, a teljesítéséhez le is kell győzni önmagad. S hogy mindezt miért?

Ki tudja? Nyilván van, aki önmagáért csinálja. Van, aki másokért fut. És van, aki mindkettőért. Én, úgy hiszem, ez utóbbiak közé tartozom. Élvezem ugyanis azt a heti háromszor-négyszer 45-60 percet, amit futással töltök. Közben viszont alig várom, hogy részt vegyek valamilyen közösségi futáson. Akár Budapesten, akár valamelyik hazai tó körül. Jó a magány, a magammal és a furcsa zenéimmel eltöltött idő, de ugyanilyen jó az is, ha másokkal egy csapatban teljesítjük a kihívást, miközben az út szélén szurkoló tömegek zaját halljuk.

És jó társakra lelni mindehhez. Nekem sikerült. Esküvői tanút és sok jó barátot adott nekem a futás. Van, akivel jótékonyságból futottam a krónikus betegséggel küzdő gyerekek élményterápiás foglalkozásainak támogatásáért, és van, akivel „csak” a Balatont kerüljük meg immáron hatodik éve, esetleg maratont futunk közösen, egymást támogatva.

Nincs egyenrecept. Ahogy minden megtett lépés, minden egyes szigetkör más és más, úgy mindenkinek más élményt hoz a futás. Az azonban bizonyosan közös, hogy örömöt okoz és épülünk belőle. Ha nem így lenne, nem csinálnánk ezt több tízezren nap nap után. Néha ki is írjuk magunkból ezt az örömöt, mint most én is tettem, aztán továbbállunk. Ja, nem: továbbfutunk.