Ez lenne az a híres luxus?

2017. november 5. 19:12 - szerző: Csikós Zsolt

Fullfa-bőrlég-sibeda – szól a nepperzsargon, ami kevésbé belterjesen annyit jelent: fabetétes, bőrüléses, légkondicionált, tolótetővel szerelt autóról, tehát luxuskivitelről beszélünk. De vajon mennyi igényességet és igazi előnyt takar-e a sok-sok jelző?

Először akkor szembesültem a problémával, amikor egy Rover 620 Si-t kellett tesztelnem – sejthető, hogy az eset nem ma történt. A 620-as nem volt más, mint egy átfazonírozott Honda Accord, s bár a Honda-alap jó volt, azért nem tartottuk olyasféle luxusmodellnek, ahová a Rover próbálta pozícionálni a 620-ast. Nekem az az angol autó mindig olyannak tűnt, mint amikor valaki összenyit két káposztásmegyeri panellakást, olasz kőlapokkal és földig érő tükörrel varázsolja elegánssá a fürdőszobát, süppedős padlószőnyeggel, Tutto Mobili bútorokkal, álkandallóval dobja fel a nappalit, amit egybenyit a konyhával, amelyet indukciós főzőlapokkal, Miele elszívóberendezéssel hoz fel a nívóra: luxuslakás bizonyosan nem lesz, igényes talán.

A gyanúmat igazolandó benyúltam az ülés alá, hogy a visszahajtásnál ellenőrizzem, valóban bőrből készült-e. Sejtésem igaznak bizonyult: hosszas turkálás után – mert arra azért vigyáztak, hogy az átlag halandó észre ne vegye a turpisságot, és mindent elvarrtak, visszahajtottak, beszegtek, amit lehetett – ujjaim kitapogatták a síkos textilalap ritmikus textúráját, ami nem hasonlított a valódi bőr hátsó oldalának puha, összevissza szerkezetéhez.

Abban a tesztben megvádoltam a Rovert, hogy a dekorbetétek biológiai előélete sem a fákhoz, hanem a pár millió évvel korábban összesajtolt planktonokhoz vezethető vissza. Nem kellett sokat várni a válaszra: a Rover-márkaigazgató kifejtette, hogy az ülésbőr úgynevezett lélegző bőr, ami az jelenti, hogy egy csomó hulladékbőrt összedarálnak, majd az így kapott fasírtot ragasztóval egybegyúrják egy kicsit bőrillatú, némiképp bőrtapintású, enyhén állati eredetű anyaggá. Erre én azt mondom: a bőrben azt szeretjük, hogy illatos, strapabíró és kicsit talán lélegzik is, csupa olyan dolog, amire egy rakás ragasztó (tehát műanyag) és a benne lebegő bőrdarabok nem igazán képesek. Ez így a tömörfa tálaló és a pozdorjaszekrény esete.

A fa-nem fa kérdés megválaszolását úgy intézték el, hogy postán küldtek a szerkesztőségbe egy félbetört és helyenként megköszörült ajtóbetétdarabot, amelyen több ponton megfigyelhető volt a valódifa-textúra. Csakhogy én a középkonzol kapcsán kezdtem gyanakodni, mert bútorrestaurátoroktól tudtam, hogy fát – legyen az bármilyen vékony is – egy irányban lehet hajlítani, kettőben nem, tehát ragasztás nélkül képtelenség olyan idomot előállítani, amely a szellőzőkapcsolók és a rádió kivágásába a széleken belenyúlik. Azaz lehet persze, hiszen a tömör, vastag fát meg lehet úgy munkálni, de a Rover nyekergős, görbülős középső betétjéről a napnál is világosabban látszott, hogy papírvékony. A meccs 2-2-re zárult, a bőrvitában mindketten bevittünk egy találatot a másiknak, a favitában dettó. Ettől az én szememben a Rover 620 Si csak egy kiváló műszaki hátterű, szépen megcsinált Kápmegyer 2-es panellakás maradt.

Nekem addig – ó, naiv ifjúság – a bőr, a fa, a króm olyan hívószavak voltak, amelyekről a Bentley-, Rolls-Royce-féle luxus ugrott be. Pontosabban tudtam, hogy létezik olcsó valódi fa tapéta is, amit a szerény olasz autókban – Fiat 127, 128, de akár a Zsiguli korai változataiban is – használtak, illetve ismertem a kőolajalapú fabetéteket is, amilyenek a Daewoo-kban és a Peugeot-kban voltak, de azokon látszott, hogy igénytelenek, a Rovernél mindez csak sejthető volt. A kultúrsokkot azóta sem hevertem ki, és újabb darabokkal egészült ki – persze az autógyáraknak minden olcsóbbításhoz megvan a magyarázatuk, és mi tagadás, némelyik meg is áll a lábán.

A fabetét például azért jó, ha műanyagból készül, mert programozottan törik, s a légzsákok korában cseppet sem mellékes szempont, hogy ütközés után kiállnak-e faszilánkok az ember szeméből, vagy sem. A bőrre is hellyel-közzel igaz, hogy a vastag, engedetlen anyaggal nehéz a modern, multikontúros, oldaltámaszos, masszírozós ülések formáját lekövetni, ezért hagyományos anyaggal csak meglehetősen egyszerű formájú székeket lehet beburkolni. Én attól még szeretem a bőr tapintását, szagát, azt meg pláne, hogy megfelelő kezelés mellett milyen csodásan, finoman repedezve, gyűrődve tud öregedni.

Azt se higgye senki, hogy a szénszálas betéteknek mondott díszítőelemek igazi szénszálas elemek a sportos kivitelű autók belsejében. Egy M-es BMW-ben, Aston Martinban nagy eséllyel igen, de bármilyen autóban, aminek az ára nem éri el a húszmillió forintot, már illik gyanakodnunk. De ennél prózaibb tételeket is elvett tőlünk az autóipar – vagy kényszerből annyira átalakította, hogy az eredeti funkciójának már nem felel meg. Egy rakás autóban például már nem ereszthető le a hátsó ajtókban az oldalablak – hivatalos magyarázat szerint azért nem, mert ott gyerekek ülnek, azokra pedig illik vigyázni, s hogy a klímás autózás korában felesleges nyitogatni az ablakot. (Ősszel, tavasszal a kellemesen kanyargó vidéki utakon mi lesz?) Én meg tudom, hogy az ár- és tömegcsökkentés korát éljük, a két emelőmotor, a hozzájuk tartozó szerkezetek, a speciális csúszósínek, a tápellátás és a plusz kapcsolók mindkét listán súlyos tételek.

Egy időben tele volt a sajtó azzal is, mennyire fontos beállítani az övek felső rögzítési pontját, hogy ne vágja a nyakunkat – hiszen öt-tíz-tizenöt évvel ezelőtt minden autóba szereltek övmagasság-állítást. Pár év alatt akkorát fordult a világ, hogy ma már csodaszámba megy, ha valamelyikben találkozunk ilyennel. Itt is létezik hivatalos magyarázat – manapság szinte minden autóban állítható az ülőlap magassága, s ha az ember eltalálja a megfelelő helyzetet, pont jó lesz az öv állása is. Ez nettó hazugság: egyrészt látom, tudom, hogy egy csomó ismerősömnek rossz helyre esik az öv, másrészt elvesz tőlünk egy döntési lehetőséget, ugyanis van, aki alacsony létére kicsit mélyebben szeret ülni, és akadnak magas termetűek, akiknek a magasabb üléspozíció a biztonságosabb. Egyiküknek a nyakát vágja, másikuknak a vállát húzza az újfajta öv.

Az olcsóbb autókban még egy fontos tételt elvett tőlünk az ipar – hova lettek a kapaszkodók a tetőről? Hiszen régen minden autóban felcsavaroztak belőlük hármat, csak a vezetőnek nem jutott.

Folytathatnám a sort a krómokkal, amelyeket az autóipar kivétel nélkül krómgőzölt műanyagokra cserélt, az üvegbúrás fényszórókkal, amelyek a balesetbiztonság okán szintén műanyag elejűek lettek – azóta mattulnak, sárgulnak –, és amelyekben egy ideje oly komplikált izzót cserélni, hogy egy kiégett lámpa miatt muszáj ellátogatnunk a szervizbe. No meg ott vannak a tolótetők, amelyek, amíg az autóknak meredek szélvédőjük és a függőleges falaik miatt széles tetejük volt, a vezető feje előtti vonaltól nyíltak, és elég szélesek voltak ahhoz, hogy a kabrióhangulat már-már teljes legyen az elöl ülők számára. A mai, döntött szélvédős, ferde oldalú autók napfényteteje – legyen az bármekkora és akárhány szegmenses is – csak a második sor utasainak szól, mert túl hátul kezdődik és túl keskeny ahhoz, hogy az elöl ülők sokat érezzenek a hatásából.

Ezekhez hozzászokik az ember; egy rakás tételre, amit felsoroltam, a többség csak legyint – nekem így is jó. Én meg erre azt mondom, hogy legalább ne próbálnák igényesnek eladni azt, ami valójában csak olcsó. Mondjuk a műbőrre ne mondanák azt, hogy bőrbelső – mert ma itt tartunk, ha jól tudom, csak a Mercedes tüntetni fel az árlistáiban, hogy a vevő nagyjából azt az anyagot készül beikszelni a legújabb CLS-e megvásárlása közben az árlistán, amely visszarepíti majd az ezerkettes Zsiguli ülésébe.

Elmondjam, mi a következő lépés? Az autók műszeregysége. Manapság egy igényesebb kocsinál fontos selling point, hogy rendelhető-e bele paraméterezhető LCD-műszer. Erről csak annyit: a mobiltelefonok, tabletek, laptopok és óriástévék korában egy tízszer harminc centiméternyi, nem különösebben nagy felbontású folyadékkristályos panel filléres tétel, a vezérlésére szolgáló elektronika ugyancsak olcsó. Biztosan olcsóbb, mint az apró villanymotorokból, rugókból, finom tengelyekből, csapágyazásokból, megvilágított mutatókból összeálló hagyományos óracsoport. De tény: egy LCD-s műszeregység több funkciót tud, és modernebb. Kíváncsi vagyok, mikor jön el a pillanat, amikor a Bentley-k árlistáján a valódi műszer lesz a luxusopció.