Péter vagyok, 41 éves. Függő. A futás a függőségem. Amikor hozzájutok, elvégzem, és energikus vagyok, türelmem szinte végtelen, időbeosztásom uralom, önbizalmam rendben. Amikor nem, lehangolt és fáradékony vagyok, könnyen leszek ingerült, kicsúszik a kezem közül az idő, és rosszabbakat gondolok saját magamról.

Hogyan alakít ki függőséget a futás? És miért hiszek abban, hogy e függőség a jobbfélék közül való?

Közhelyes a kémiai és biológiai magyarázat. A mozgás és főleg az alacsonyabb pulzustartományban hosszabb ideig végzett, monoton mozgás növeli az endorfin, a szerotonin és a dopamin szintjét, így örömérzetet okoz. Ez a runner’s high, a futók eufóriája, amikor a fáradtságot felváltja az ember testében hirtelen szétáradó erő, és azt érzi, át tudna futni akár a Margitsziget középső útján szembejövő 26-os buszon is, és soha nem akar megállni utána sem. Ennél engem jobban foglalkoztat a dolog mentális oldala.

Gyermek- és kamaszkoromat végigfociztam, kézilabdáztam, imádtam kosarazni, mindent, amiben labda van. Tudom, hogy labda után, játék közben, egy csapat részeként, sok rövidebb távot olyanok is örömmel futnak, akiket nem lehet rávenni arra, hogy akár csak fél órát folyamatosan fussanak egyedül.

A futás nélkülözi ezt a játékosságot. Számtalan módon lehet persze változatossá tenni, a választott táv és terep segítségével, a tempó váltogatásával. És lehet társakkal együtt is végezni, nyilván.

De a futás nem játék. A futás feladat. Még azok is, akik igazán szeretik csinálni, sokszor úgy indulnak neki, hogy a hátuk közepére sem kívánják. Fáradtak, álmosak. Hideg van. Lenne ezer más dolog. Meg lehetne csinálni holnap is.

Még a mániákus futóktól is hallani, hogy a legjobb rész benne az, amikor abbahagyja az ember. Igen, ebben a függőségben nem hozzájutok valamihez, hanem elvégzek valamit. Rengeteg impulzus éri közben az embert, szinte minden futás közben átélsz valamit, ami megjutalmaz azért, hogy egyáltalán odamentél. Mégis: a legjobb megállni az edzés végén. Mert megcsináltam. Elvégeztem egy feladatot, amit én választottam. Nem volt kötelező. Szorgalmi volt.

Ha pedig megcsináltam, pedig találhattam volna tucatnyi okot, ami felment alóla, akkor jó vagyok. Lehetek fiatal vagy idős, a fejlődést mindenki saját magához méri és saját magán érzi. Mindig lesz, aki nálad kezdőbb, lassabb. Ma már szerencsére egyre hétköznapibb az is, hogy fogyatékossággal élő, látás-, mozgás- vagy értelmi sérült emberek futva suhannak. Aki kimegy a szigetre egy átlagos hétvégi napon, vagy megnézi egy nagyvárosi futóverseny befutójának utolsó részét, ahol a mezőny vége érkezik, sok olyan embert lát, akikkel a négyes-hatoson találkozva nem gondolná, hogy mondjuk egy félmaratont képesek lefutni.

Elképesztő történetekkel motiváljuk egymást, anyukák három gyerek, ötvenes férfiak harmincévnyi dohányzás után, egyesek vakon vagy épp protézissel futva mutatják meg maguknak és a világnak, milyen erősek. Itt mindenki lehet hős.

Testsúly, keringés, légzőkapacitás, izomzat – mindenre áldásosan hat a futás, de a legfontosabb talán, hogy az önértékelést erősíti. Ez az én megfejtésem, szerintem ezért lehet ennyire rákattanni. „Tudod, mindenki függ valamitől”, énekli a Hiperkarma. Annyit teszek hozzá, hogy válaszd meg a függőséged. És válaszd meg jól. 

Gusztos Péter

korábbi SZDSZ-es politikus, 2002 és 2010 között országgyűlési képviselő, a Suhanj! Alapítvány társalapítója