#dorcifut – Kellenek-e célok?

2017. december 2. 21:24 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

A holtpont oka valószínűleg az volt, hogy a munka/család összeegyeztethetőségének amúgy is megoldhatatlan problematikáját tovább komplikálta a futás. Hiszen mennyi időt fordíthatsz sportra, amikor a munkád miatt amúgy sem vagy klasszikus mintaanya?

Úgy kellett ez már, mint egy falat kenyér. Vasárnap egyik legkedvesebb kollégámmal, fotórovatunk vezetőjével, Simon Márkkal félmaratont futottunk a 14. K&H Maraton és Félmaraton versenyen Siófokon, az őszi versenyszezon utolsó nagy eseményén.

Nem ment az utóbbi hetekben jól az edzés, sem a minősége, sem a mennyisége nem volt megfelelő. Pont egy hónapja láttam a Lumière Filmklubban Simonyi Balázs Ultra című filmjét. Oda is – túl a filmmel kapcsolatos kíváncsiságomon – már terápiás céllal mentem el. Hátha a film és a benne lévő futók történetei inspirálnak, átlöknek a holtponton. De nem, pedig a film utáni beszélgetést vezető Gyárfás Dorka remekül kérdezte a rendező-főszereplő Simonyi Balázst.

A holtpont oka valószínűleg az volt, hogy a munka/család összeegyeztethetőségének amúgy is megoldhatatlan problematikáját tovább komplikálta a futás. Hiszen mennyi időt fordíthatsz sportra, amikor a munkád miatt amúgy sem vagy klasszikus mintaanya, aki napi 24 órában jelen van a gyerekei életében? Inkább olyan, aki futás nélkül is elmulasztja, hogy mindennap ellenőrizze a leckéjüket, aki nem megy időben iskolába értük, és aki még a hétvégén is gyakran dolgozik. Jár-e ilyen körülmények között heti négy-hat edzés? A válasz: nem. Így nem. Ha az eredeti célok ennyit kívánnak, akkor módosítani kell rajtuk.

A kérdés csak az, lehet-e kitűzött célok nélkül futni.

Vannak olyan amatőr sportolók, akik „sportszakmai” cél nélkül róják a köröket, azért futnak, mert jólesik nekik, és tudják, hogy az egészséges életmódhoz ennyi is elég. Ezért nem is lelkizik túl, ha egy héten csak kétszer sikerül felhúzniuk a futócipőt, és nem négyszer. De vannak olyanok, akiknek kellenek konkrét célok. Ha nincs kijelölve egy teljesítendő táv, elérendő iram vagy egy napról napra közelebb lévő verseny, akkor nincs semmi, ami rávenné őket arra, hogy hajnalban vagy késő este, hidegben vagy kánikulában is beöltözzenek, és nekiinduljanak. Én is ilyen vagyok, és ez a problémám forrása. Amikor elkezdtem futni, azt a célt jelöltem ki, hogy elindulok egy tízkilométeres versenyen. Azután jött a félmaraton. Erre az őszre már az volt a cél, hogy megközelítem a kétórás félmaratonidőt, illetve elérem a 30 kilométert. Egyik sem jött össze.

A hosszabb táv eléréséhez többet kell edzeni, és tilos kihagyni a hétvégi hosszú futásokat. De teljesen esetlegesen mentem futni. Vegyük sorra a nehezítő körülményeket! 1. Munka. Az újságírói munka eleve nehezen tervezhető, ráadásul mostanában érdekes és izgalmas kihívások is megjelentek benne. Ez gyakran többletmunkát jelent (ezt szeretem, nem panasz). 2. Lelkiismeret-furdalás. Mivel az esti edzések megszervezése nehéz, át akartam állni a hajnaliakra, de ez megint arra az emberre rakott volna extra terheket, aki a hektikus munkaidőmet (és még jó pár dolgot) tolerálva lehetővé teszi, hogy a munkámat végezzem. 3. Lázadnak a gyerekek: mit lehet csinálni akkor, amikor hazaesem este 6-kor, fél óra múlva pedig már a futócipőmet húzom, de akkor a kicsi odaáll: „Ma ne menj futni!” 4. Nap végi összeomlás: egy reggel fél 7-kor induló nap esetén este gyakorta képtelen vagyok megmozdulni. Ilyenkor az ember mindig a másnappal áltatja magát, de persze az az edzés is kimarad.

A kimaradt edzések frusztrációt okoznak. S mivel a közösségi média futóbejegyzéseinek tömege azt mutatja, hogy másoknak mégis sikerül megoldaniuk a problémát, akkor egyértelműen én vagyok a béna.

De a verseny tulajdonképpen nem ment rosszul. Lelkileg mindenképpen élmény volt. Újra a Balaton partján róhattam a kilométereket, és a tavalyi első félmaratonomhoz képest fél percet javítottam a kilométer/perc tempómon, ami így most már csak lassú, de nem borzasztóan lassú. Tavaszig gyorsulni kell, mert kellenek célok. Ha jön a verseny, valahogy összeszedem magam, és felhúzom a cipőm. Az más kérdés, hogy a munka–család–futás-problematika megoldásához egy lépéssel sem jutok majd közelebb.