Késő tavaszi nap ragyogja be az alsóörsi utat. A hőmérő huszonhét fokot mutat, de én mindössze öt kilométer futás után esküdni mernék: legalább harmincöt fok van, és perzselő a hőség. Csak a kilométerek olvadnak lassan. A táj sem ragad magával, balomon impozánsnak nem nevezhető vasúti sín, jobbomon kétsávos, forgalmas út. Még biciklis kísérőm is van, de ő sem tud kirángatni a mélyülő önsajnálatból. Pedig mindent elkövet, szórakoztatni próbál, miközben őt is égeti a nap, neki is fájnak az alattomos, csak nem szűnő emelkedők. Fél órával ezelőtt még teleharsogtam a Balaton-partot, mondván, a 16 és fél kilométer nem is táv, most futottam le a maratont, tőlem jöhet trópusi hőség és a Himalájára hajazó kaptatók, nekem az mit árthat. Most mintha a fák is rajtam nevetnének, amikor nagy ritkán meglibbennek a fájóan enyhe szélben.

Persze mondhatnám, nem a sportteljesítményért jöttem az Ultrabalaton versenyre, takarózhatnék a valóban nemes céllal, de az igazság az: a Magyar Hospice Alapítvány Nárcisz Futóköre itt most hat csapattal és hatvan futóval képviselteti magát, és mindenki odateszi magát – sportolóként is. Én viszont bearaszolok a váltópontra, a tervezettnél jóval később, átadom a stafétát, vagyis a csipet, halad tovább a csapat, immár rendes tempóban.

Délután van, még mindig nagyon meleg, most már dacból is annak érzem. Innentől kísérő leszek. Nem is akármilyen csapaté. Sárga pólós, két lábon futó reklámfelület vagyunk, így gyűjtjük a jótékony kilométereket. A hatvan sportoló összesen ezerháromszázat. A végstádiumú rákbetegek utolsó napjaiért futunk. Ápolási időre, új szobára gyűjtünk egy olyan alapítványnak, amely szinte folyamatosan a szakadék szélén egyensúlyoz, mégis elszántan küzd a fennmaradásért. „Fuss, hogy segíthess” – hirdeti a karszalagunk, amit még a rajt előtt kaptunk.

Fotó: Wesniczky Zsófia

Váltópontról váltópontra sietünk az autóval. Észrevétlenül ér utol minket az este, a folyamatos drukkolástól, izgalomtól és utazástól mintha megszűnt volna az idő. Előkerülnek a pulóverek is lassan, elillant végre a meleg, a balatoni tájat beburkolja a vaksötét. Fejlámpák apró fényei villannak, alig kivehetők már a sárga pólók.

Eljön az éjszaka is, és mi, többnyire negyvenes-ötvenes csapattagok, dacolni próbálunk a biológiával. Van, aki sikeresen, egész éjjel fut vagy biciklizik. Néhányan viszont egy parkolóban, hálózsákban próbálunk aludni negyven percet. Persze nem jön a fiatalos felfrissülés az erőltetett villámalvás után sem, viszont indulni kell. Hármunk közül, akik egy autóval jöttünk, az vezet, aki még képes rá. A vége felé már én vagyok az, érthető okból – én utoljára délután próbálkoztam futással, akkor is hiába.

Reggelre üveges tekintettel meredünk a kávénkra, várjuk az egyik utolsó pontnál a befutókat. És hamarosan közelednek a sárga pólók, néhány csapattag fáradhatatlan, egyikük befejezte volna a távját, de maradni akar, most már végig a célig. Ami még majdnem tizenhat és fél kilométer. A célkapu előtt néhány lépésre várjuk őket. Együtt futunk be velük.

Részemről a valódi sportteljesítmény és az utána dukáló katarzis most elmarad, ám a helyére kerül egy másfajta büszkeség. Tényleg mindvégig együtt volt a tizenkét fős csapatunk, egyetlen percre sem hagytuk el egymást. És tényleg futottunk, hogy segíthessünk.