#dorcifut – Akik nem indulhatnak
A hétvégén rendezték meg a Zúzmara Futófesztivált, amelyre nemcsak futóként, hanem e rovat szerzőjeként is készültem. A fejemben össze is állt a cikk: folytatom a múltkori fejtegetésem a kitűzött célok fontosságáról. Ez a téma nagyon foglalkoztat, mert nem gyorsulok, nincs előrelépés, pedig súlyzós edzéseket is végzek azért, hogy az erőnléti gyakorlatok segítségével megtámogassam a kitűzött cél elérését: a hatperces kilométert.
Már a cím is megvolt: A bűvös hatos. Esetleg: A mumus hatos. Aztán eljött a verseny, amely a nevéhez híven a zúzmarát és a havat is elhozta. Amikor nekilódultam, hallottam a köröttem futók cipőjének semmihez sem fogható neszezését: szeretem ezt a hangot. Jó érzés hozzám hasonló amatőrökkel együtt versenyezni, mert ösztönzőn hat az a gondolat, hogy a többiek is készültek, ők is elmentek rendszeresen edzeni, ők is futócipőt húztak akkor, amikor semmi kedvük nem volt hozzá.
Emelkedettség és lelkesítő erő egyszerre sűrűsödik össze a versenyhangulatban: sokan vagyunk, együtt fut idős és fiatal, férfi és nő. Ott futnak mellettünk a Suhanj! Alapítvány önkéntesei, akik kerekesszékes, látás- és értelmi sérült társainkat kísérik. Mások a futásukkal valamilyen fontos problémára szeretnék felhívni a figyelmet. Szóval kiterveltem mindent, ám akkor ott bevillant valami, egyfajta hiányérzet. Annak hiányérzete, hogy vannak olyanok, akikkel sosem találkozom az amatőr versenyeken és a tömegsportrendezvényeken.
Mert van az a Magyarország, ahol a polgárok ki tudnak fizetni tízezer forintot egy ilyen eseményért. És van az a másik Magyarország, amelyet sosem képvisel ezeken a versenyeken senki. A másik Magyarországon munkanélküliség van, kiszolgáltatottság és nyomor. Ott nem tanítják meg írni-olvasni-számolni a gyerekeket, róluk már az alsó tagozatban lemondanak a pedagógusok. Aztán 16 évesen kiesnek az iskolából, hogy a szegénységet újratermelő közmunkában kössenek ki. Azon a másik Magyarországon nincs vezetékes víz, nincs gáz, nincs remény. Tömegsport? Egészséges életmód? Na, ezek végképp nincsenek.
Orbán Viktor a foci megszállottja. Szijjártó Péter rendszeresen fut. Tavaly ő indította el a Wizz Air Budapest Félmaratont. Balog Zoltán is szokott futóversenyeken részt venni, a trikóján ott a felirat: a sportoló nemzetért. De a sportoló nemzethez is csupán Magyarország egyik fele tartozik. A kormány százmilliárdokat költött ugyan az elmúlt években stadionokra, futballakadémiákra, élsportra, de ebből a pénzből a másik Magyarországra már nem jut. Ott még futballpályák sem épülnek, a gyerekek a gettó kerítései mögött, a sárban rúgják a műanyag flakonokat.
A profi focira elköltött közpénz csak pár száz embernek okoz örömöt az országban. Annak a néhány tucat játékosnak, akik európai szinten értelmezhetetlen teljesítményük ellenére milliókat kereshetnek, továbbá azoknak a nézőknek, akiket ezek a meccsek még érdekelnek, közülük is elsősorban azoknak a NER-lovagoknak, akik a VIP-páholyaikban szotyiznak.
Miközben futottam, végig arra gondoltam, hogy ebből az értelmetlenül elszórt és bűnös módon ellopott pénzből hány tízezer fiatalnak lehetne futócipőt venni, hány fiatalt lehetne a futóversenyekre felkészíteni, hány fiatallal lehetne megismertetni azt az örömöt, amit akkor érez az ember, amikor mindegy, hányadik helyen ért célba, érmet akasztanak a nyakába. Azt a bizonyos befutóérmet. Ami újra és újra megerősíti a hitet, hogy elérhetjük a céljainkat. De ezt a hitet azon a másik Magyarországon élőktől már rég elvették.