#családitortúra – A Kékes zordabb arca

Ami a térképen könnyű útnak tűnik, a valóságban nem mindig az. Mátraházáról felsétálni a Kékestetőre elvileg semmiség, ám a hegy turisták által kevésbé járt, kőtengerrel borított oldalán, egy négy és fél éves gyerekkel ez a táv is kihívásnak bizonyult.

2018. február 3., 19:40

Szerző:

Mátraházáról a kék és sárga kereszt jelzésen indultunk el a Kékes csúcsára vezető műúton. A kirándulás ezen szakasza kellemetlen, hiszen a meredeken emelkedő úton rengeteg autó közlekedik, ezért különösen figyelni kell a gyerekekre. A kisebbik fiam, a négy és fél éves Boldizsár számon is kérte rajtunk: „Nem úgy volt, hogy erdőben kirándulunk?!” A hangulata akkor kezdett javulni, amikor elértük a sípályát, s a sárga kereszt jelzést követve befordultunk az erdőbe. Vadregényes környezetben találtuk magunkat.

Hamarosan elértük az egykori síugrósáncot. Boldizsár epekedve figyelte a nagy vaslépcsőt, és bepróbálkozott: „Nem megyünk fel rajta?” A férjem, Balázs elmagyarázta neki, hogy nem szabad felmászni rá, mert már rossz állapotban van és veszélyes, sőt a hatás fokozása érdekében megmutatta az erre figyelmeztető táblát is. Ám ebben a pillanatban népes kirándulócsoport jelent meg a sáncon, s elkezdtek szép sorban elindulni a vaslépcsőn… Benedek, a nagyobbik fiam mentette meg a helyzetet azzal, hogy kiejtette az evés szót, ami Boldizsárban azonnal elindította a keresőösztönt, és elindult, hogy étkezésre alkalmas helyet találjon. Ekkor még alig húsz perce kirándultunk. A férjemmel az ég felé emeltük a tekintetünket, és néhány nyugtató jógalégzés után megadtuk magunkat.

Igen ám, csakhogy mi a Kékes északi oldalán lévő erdőrezervátumban gyalogoltunk, amelyben a faállomány megújítása természetes módon történik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem folyik fakitermelés, vagyis amerre néztünk és léptünk, mindenütt kidőlt fák hevertek. Az úton keresztbe fekvő, óriási, korhadó törzsek alatt bujkáltunk, másztunk át, máskor meg vastag moharéteggel borított kőtengereken haladtunk keresztül. A kilátás csodálatos volt, de leülni sehol sem lehetett. Végül az egyik kanyarban, az út mellett telepedtünk le, és elkészítettem a szendvicseket a hozott alapanyagokból.

Az utunk eleinte alapvetően szintben haladt, nem voltak komoly emelkedők. Mellettünk a hegyoldal meredeken szakadt le, a gyerekeket távol kellett tartani tőle, de ők már tudták, hogy ilyenkor a szakadéktól távolabbi oldalon kell közlekedni. Attól persze nem tudtuk megóvni őket, hogy a talajból kiálló apró kövekben megbotoljanak, az egyik ilyen balesettől zengett is percekig az erdő − Boldizsár jóvoltából.

A Gabi halála elnevezésű elágazásig tartott a túra könnyű szakasza. Az emlékhelyen található táblán az olvasható, hogy e helyen halt meg réges-rég egy Gabi nevű favágó. Ott, 772 méter magasan feltöltöttük az energiatartalékainkat, mert tudtuk, csaknem 300 méteres szintemelkedés vár ránk.

A kék kereszt jelzést követtük, az út elképesztő meredeken emelkedett, csöndben próbáltuk túlélni a tüdőnk feszítését és a szívünk kalapálását. Az első szakasznak akkor volt vége, amikor a jelzés elérte a Mátra gerincén haladó kék csík jelzést. Amint felértünk a gerincre, elénk tárult az Alföld látképe. Csodálatosan szép volt. „Felértünk?” − kérdezte reménykedve Benedek, de elég volt egy pillantást vetni jobbra, és láttuk, ennek az emelkedőnek bizony még messze nincs vége. Egy kis tisztáson megpihentünk, és ismét erőt gyűjtöttünk.

Újabb csúcstámadást indítottunk, Balázs maga mellé vette Boldizsárt, hogy vigyázzon rá ezen az előbbinél is jóval durvábban emelkedő szakaszon. Boldizsár azonban mindenkinél jobban bírta az utat, egyik szikláról szökkent a másikra, vidáman kerülgette a gyökereket.

Benedekkel lemaradtunk, ugyanis egy tökéletes sziklát kerestünk, ahonnan Benedek azt kiálthatta: „Én vagyok a világ ura!” Miután az expedíció sikerrel járt, Boldizsárnak is megtetszett a dolog, és hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy sziklák tucatjaira másztak fel, széttárták a karjukat, és kiabáltak. Ennek a zaj mellett volt egy másik hátránya is: teljesen elfáradtak, a tempónk rohamosan csökkent.

Próbáltuk elvonszolni magunkat a Kékestetőn álló tévétoronyhoz, amely akkor már fel-feltűnt a fák között. Mivel már korábban jártunk ott, és Boldizsár emlékezett rá, hogy a toronynál van egy játszótér, gyakorlatilag fél percenként kérdezte meg, mikor érünk már oda.

− Öt perc − mondtam.

− Az sok − felelte. − És most?

− Mindjárt.

− Az nagyon sok. Most?

− Azonnal.

− Addig én nem bírom ki!

Jobban elfáradtunk a válaszolgatásban, mint az emelkedőkön. Végül csak elértük a büfét és a játszóteret.

Onnan már könnyű, két és fél kilométeres, lefelé tartó szakasz várt ránk az addig megtett nyolc kilométer után. A sípályán ereszkedtünk le Mátraházára. A gyerekek kitalálták, hogy kisebb szakaszokban együtt futnak lefelé, majd bevárnak bennünket. Amíg vártak ránk, leültek a fűbe, beszélgettek, mi pedig élveztük a szép délutáni napsütést, a kilátást és a nyugalmat. Kirándulásunk zárásaként természetesen nem hagytuk ki a mátraházi palacsintázást. A zárás előtti percekben még épp sikerült leadni a bőséges rendelést, jól belaktunk a kihagyhatatlan kakaós palacsintákból és a frissen sült lángosokból. 

Fotó: Böröcz Petra

14:44

A zsálya egy hosszú és izgalmas történettel bíró ősi gyógynövény. Idehaza a legtöbben fűszerként ismerik, de a Földközi-tenger térségében őshonos, strapabíró növény sokkal több egy kedvelt ételízesítőnél. Gyakran a „halhatatlanság füveként” is emlegetik.