#családi tortúra – Patakátkelés és botmizéria

2017. november 11. 14:19 - szerző: Szabó Brigitta

Nyomozás, patakátkelés, patakba esés, gumimacik, tudósítás, veszekedés, kibékülés – hogy egy pillanatig se unatkozzunk, arról két hatéves gyerek gondoskodott. Ezúttal Zebegényből indultunk, a zöld jelzésen elmentünk a Malom-völgyön keresztül a törökmezői turistaházhoz, majd onnan a kék, a piros, majd a zöld kereszt jelzésen vissza Zebegénybe, összesen tizenegy kilométert gyalogoltunk.

A túra előestéjén Benedek kapott egy ismeretterjesztő könyvet a nyomozásról. Amint Zebegényben kiszálltunk az autóból, azonnal szaladt Andrishoz, hogy megmutassa neki. Gyorsan el is döntötték, hogy miután beérünk az erdőbe, nyomozók lesznek. Így is tettek, és elkezdtek fel-alá rohangálni az ösvény és a fák között, hátha találnak valamilyen bűntényre utaló nyomot. Andris hamarosan kijelentette, hogy Beni a legjobb barátja. Ákos, Andris édesapja csak halkan tette fel a kérdést: vajon meddig?

Alig huszonöt perc séta után egyszerre lettek éhesek. Leültünk a Malom-patak mellett egy kiépített pihenőhelyen, hogy megegyük a szendvicseket. A fiúk felfedeztek egy kis hidat a patak fölött, s mivel halaszthatatlan nyomozói dolguk volt a túlparton, oda-vissza rohangáltak a fából készült szerkezeten. Csodával határos módon nem estek bele a vízbe, bár a híd elég szellős volt, a keresztfák többsége hiányzott.

A pihenő után kellemes szakasz következett. Az út követte a Malom-patakot, alig észrevehetően emelkedett. A térképet nézve már otthon látszott, a jelzés több helyen keresztezi a patakot, ezért biztos, ami biztos alapon készültünk gumicsizmával és pótzoknival is. Nem kellett sokat gyalogolni az első gázló eléréséig. A patak vízszintje alacsonynak tűnt, úgy gondoltuk, megtaláltuk a megfelelő átkelőhelyet is. Vastag faágakon és kiálló köveken kellett átegyensúlyozni a túloldalra.

Ákos, Andris édesapja ment át először, és várta a gyerekeket a másik oldalon. Balázs, a férjem a patak közepén állt egy nagyobb kövön, úgy segített nekik az átkelésben. A nagy megkönnyebbülésben, hogy a gyerekeket ügyesen átjuttattuk a vízen, lazult a figyelem, s barátnőm, Orsi elvétette az utolsó lépést. Fel kellett volna ugrania a magasabb oldalfalra, de kibillent az egyensúlyából, s az egyik cipőjével bokáig süllyedt a patakban. Szerencsére vízálló cipő volt rajta, így nem lett nagy baj, ellenben az eset jó gyakorlati bemutatónak bizonyult arról, mit nem csinálunk, amikor vízen próbálunk átjutni.

Kirándulásunk idején a természet már túl volt az első tavaszi ébredésén, a patakot övező, nagy kiterjedésű kaszálókon virágzott a tavaszi hérics. A réteken zsombékos sások nőttek, ötven centi magas, sűrű fűcsomóba csoportosultak, s olyannyira puha és sűrű képződményt alkottak, hogy akár le is lehet rájuk ülni. A gyerekek bújócskáztak picit a fűcsomók között, aztán mentünk tovább.

Az újabb patakátkelést rutinosan és szárazon oldottuk meg. A túloldalon bal kézre megint egy kiépített pihenő található, a közelben álló fán jelzik, hogy a jelzés ötven méter után balra élesen elkanyarodik, és valóban, a szekérútról egy ösvény tér le. Ott hirtelen egy kis erdőbe értünk. A fák akkor még nem borultak zöldbe, a letört ágakat kerülgetni kellett, Benedek meg is jegyezte, olyan helyen járunk, mint Az oroszlánkirályban a hiénák erdeje. Az utunkba eső patakrész is olyan volt. A hordalékként összegyűlt fadarabok szinte hódvárként állták el a patak útját, ellenben a hódváron könnyű volt átkelni.

A viszonylag sík szakasz után az út elkezdett enyhén hullámzani, nem hosszú, de enyhén szívdobogtató emelkedőket kellett leküzdeni, amíg az út el nem érte az egykori vízimalom helyét, ahol most egy feszület található. Egy időszakos patakon kellett átkelni újból, majd akár a zöld, akár a kék csíkon elindulva eljuthatunk a törökmezői turistaházhoz. Mi a zöld jelet követtük, mert így megnézhettük a halastavat, majd meredek kapaszkodóval elérhettük a Fehér-forrás csoportot.

Ez a túra legkeményebb szakasza, amire lelkileg érdemes felkészülni, de a végén friss forrásvizet lehet inni, és pihenni a turistaháznál. A források a száraz tavasz ellenére is csobogtak, kulacsainkat meg is töltöttük a friss vízzel. Andris és Benedek felfedezett egy romos famászókát, amely kisebb vadlesként szolgált. A felvezető létra már eltűnt, így felemeltük őket a „platóra”, ahol békésen ettek, ittak, beszélgettek. (Azóta a játszóteret és magát a törökmezői turistaházat is gyönyörűen felújították.)

A jelzések a turistaháztól viszonylag egyértelmű irányban indulnak el, kis csapatunk látszólag békében, egy picit szétszakadva haladt, amikor kitört a nagy botkonfliktus. Úgy kezdődött, hogy még a túra elején volt egy apa-Benedek szájkarate arról, hogy a férjem miért nem hozta a túrabotokat. Hiába mondta, hogy a mostani kirándulásunk nem érint komoly emelkedőt, felesleges magunkkal cipelni a botokat, Benedek nem értett egyet. Végül Andris és Benedek is faágakkal helyettesítették az amúgy több ezer forintért megvásárolható fémrudakat.

Az eseménysorozat utólag nehezen rekonstruálható, de valószínűleg Andris megunta a fabotot, amit talált, és egyszerűen elhagyta. Mivel Benedeknek vélhetően Andris botja jobban tetszett a sajátjánál, felkapta, és magáénak tekintette. Andrisnak azonban egyszer csak eszébe jutott, hogy nincs nála a bot, és visszakérte Benitől, aki ezen mélyen megbántódott, és elkezdődött a mosolyszünet. Ami egészen az Őzike-forrás tisztásáig tartott, ahol Andrisék táskájából előkerült egy csomag gumicukor. Ettől extra energiát kaptak a gyerekek, mert a következő félórában a gumicukorreklámot énekelték, és csak annyi szünetet tartottak, hogy a kamerával riportereset játszanak, és „élő bejelentkezéseket” tartsanak az erdőből. Az Őzike-forrást, amely a Rockenbaur Pál által elkészített Másfél millió lépés Magyarországon-sorozatban is szerepel, sajnos nem találtuk meg, mert kiszáradt.

A tisztás után nagyjából száz méterrel a zöld kereszt jelzés jobbra elkanyarodik. Az út lankásan ereszkedik a Vizes-árok mellett. A gyerekek kitartóan énekelték a reklámot, egészen Zebegény határáig. Akkor hagyták abba, amikor a jelzés pontosan a leparkolt kocsiknál vezetett ki az erdőből. Andrist még felköszöntöttük a születésnapja alkalmából, majd fáradtan, de boldogan elindultunk haza.